Határőr, 1948 (3. évfolyam, 23-27. szám)

1948-09-19 / 23-25. szám

­ A nyárvégi szél szomorúan csapkodja a fekete zászlót a 14. határvadász zászlóalj laktanyája homlok­zatán. A koraosz minden méla búja, az elmúlás min­den levertsége jelentkezik ezen a napon. Csönd és némaság üli meg a laktanyát, ahol máskor vig­nóta­szó, nevető jókedv honol. Tisztek, tiszthelyettesek arcán szomorúság. Szinte lábujjhegyen lépkednek, mint a némák. A társalgóban, ott, ahol annyi vidám óra telt el, ahol máskor vígan koppant a billiárd-golyó, ahol a sakkfigurák lelkesül­ten vándoroltak a fehér és fekete kockákon és a ping­pong labda féktelen jókedvvel szállt a zöld háló felett, ott most a halál, az elmúlás az úr. Valahogy minden más, mint tegnap. A faliújsá­gok érdektelenek, színtelenek. Vörös, kék, zöld és sárga színekre fátyolt vont a könny, a fájdalom. A terem közepén fekete koporsóban fekszik Kiss Imre hadnagy, a 14. határvadász zászlóalj nevelőtisztje. Agyunkban egymást kergetik a gondolatok. Mi történt itt? Hiszen tegnap még együtt hallgattuk a ne­­velőórán előadását. Tegnapelőtt még együtt dolgoz­tunk Nyírpilisen, ahol vidám jókedvvel együtt meszel­tük ki az iskola falait. Milyen hatalom, milyen kegyet­lenség szakította ketté ezt a lázas tevékenységgel se­rénykedő életet? A magyarázat és jelentés olyan rövid, hogy bor­zalmas számunkra. Folyó hó 3-án Ajtony Endre őr­nagy és Kiss Imre hadnagy a reggeli órákban az egyik Örsünkre, Beregsurányba indultak, hogy ott szovjet ha­társzéli megbeszélésen vegyenek részt. A délutáni órákban visszaindultak és Nyírcsászári község határá­ban, az egyik kanyarban, ahol az út igen homokos, a­­ gépkocsi megcsúszott és a gépkocsivezető minden igyekezete ellenére az árokba zuhant. A kocsi és uta­sai olyan szerencsétlenül estek, hogy Kiss Imre had­nagy nyomban meghalt. Ajtony Endre őrnagy súlyosan megsebesült és kórházba került. A gépkocsivezető ki­sebb zúzódásokkal úszta meg a tragédiát. Mindez rövid és egyszerű szó azoknak, akik nem ismerték Kiss Imre bajtársunkat, nem éltek közelében. Nekünk, akik vele éltünk és dolgoztunk, szinte ember­­felettivé nő fájdalmunk. Kiss Imre hadnagy egész élete elválaszthatatlan volt a magyar munkásság sorsától. Szegény munkás­családból származott. Apja ma is a debreceni MÁV­ vagongyár egyik köztiszteletben álló és kiváló gép­lakatosa. Ifjú korában nagy vonzalmat érzett édesapja mestersége iránt és ez ösztönözte arra, hogy a 4 közép­iskola elvégzése után a debreceni vagongyár tanonca, majd segédje legyen. Mindenki megszerette, kedves, és közvetlen modorát, lelkiismeretes munkájáért és ál­dozatvállalásáért. Azonban nemcsak dolgozni tanult meg, hanem megtanulta azt is, hogy a magyar mun­kásság helyzetén hogyan kell segíteni. További életé­ben és munkájában e két tényező döntően befolyá­solta. Ilyen helyzetben találja a felszabadulás. A gon­dolat tetté válik és akkor, amikor nyugati határainkon még dörögtek a fasiszta ágyúk, Kiss Imre hadnagy az elsők között jelentkezik, az új demokratikus hadse­regbe, hogy osztályáért harcolva, kivegye részét abból a küzdelemből, amely hazánk és népünk teljes fel­szabadításához vezetett. Alakulatát, amely ekkor már Ausztriában állomásozott, nem vetették be, mert a Szovjet Hadsereg ekkor már megzabolázta a fasiszta hordákat. Alakulata a Ilii. tüzérosztály nemsokára visszatért. Ő azonban felismerte a feladatot, amely a magyar nép öntudatos fiaira várt. Ez pedig azt paran­csolta, hogy a magyar népet fel kell ébreszteni a fasiz­mus áltató hazugságaiból és meg kell mutatni azt az utat, amely a felemelkedéshez vezet. Ez a feladat min­den embertől fokozott és lelkiismeretes munkát és ala­pos felkészültséget követel. E feladat nem volt könnyű. Hiszen a régi rend hívei mindent elkövettek, hadsere­gen belül épp úgy, mint a polgári életben, hogy el­gáncsolják azokat, akik mernek és akarnak csele­kedni. Kiss Imre hadnagy munkássága beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Előbb mint üteg nevelő, ké­sőbb mint nevelő tiszthelyettes, végül mint zászlóalj nevelőtiszt dolgozott fiatal néphadseregünkért és épülő demokráciánkért. Bajtársai és barátai úgy ismerték, mint a köteles­ségtudás mintaképét, aki harcol és tanít, hogy ember­társait nevelje, ugyanakkor ellensége mindannak, ami a haladás útjában áll. A 14. határvadász zászlóaljnál való megjelenése után mindenki megszerette. Fiatalos lendülettel és nagy szaktudással fogott hozzá itteni munkájához. Nem ve­zették önző egyéni célok. Hamarosan oszlopos és ki­emelkedő tagja lett, a helybeli Magyar Kommunista pártszervezetnek. Mindenki szerette és megbecsülte. Sokszor elbeszélte jövő terveit. A késő éjszakába nyúló munka mellett sokszor beszélt céljáról. „Tanulni aka­rok, mert azt, amit most tudok, nem tartom elégséges­nek" — mondotta sokszor. Arról ábrándozott, hogy va­lamikor szeretne Moszkvába menni, ahol már nemcsak­ ­ Kiss Imre hadnagy HATÁRŐR

Next