Határőr, 1949 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1949-01-21 / 1-3. szám

2 HATÁRŐR De az elmélet világosságán és a gyakorlat biztonságán, a tévedhetetlen előrelátáson kívül mást is adott nekünk Lenin. Ideadta nekünk a fegyvertársat, az örököst és utódot, az építőt és tanítót, a lángelméjű hadvezért, a béke nagy küzdőjét, ideadta Sztálint. Ideadta, hogy to­vábbvezessen az ingoványból a biztos talajra, a rabságból a szabadságba, hogy szabaddá tegyen és megtanítson, hogyan őrizzük meg legféltet­tebb kincsünket, hogyan nyílhat meg előttünk az út a mélységből a magasság felé. És ideadta azt, aminek építésén Ő maga annyit fáradozott, azt a sereget, amelynek poli­tikai felvilágosításában hatalmas szerepet vál­lalt. Azt a sereget, amely az erkölcsi erő, a ka­tonai tudás, a meg nem hátráló hősiesség, a fáradhatatlan céltudatosság eddig el nem ért csúcsaival rajzolta be magát a világtörténe­lembe, amely széttörte százmilliók bilincseit, szabaddá tette rab országunkat, talpraállította nemzetünket és segítő kézzel vezeti hadseregün­ket, példával és segítséggel, hogy képesek le­gyünk honvédő feladatunk megoldására, ide­adta a dicsőséges Szovjet Hadsereget, így áll mellettünk az élő Lenin és az élő Sztálin műve, ők ketten és pártjuk, a Bolseviki Párt, a Szovjet Hadsereg és az egész szovjet nép hatalma, az egyre erősebb, egyre hatalmasabb, a béke frontját vezető, politikában, kultúrában, tudományban, hadiművészetben, egyaránt élen­járó gyámolító barát és hatalmas szövetséges, a Szovjet Unió. A szocialista hatalom, melytől el­­tántorodni többé sohasem fogunk, amely sza­badságunk, fejlődésünk, függetlenségünk zá­loga, védelmünk a fenyegetés ellen, mintaké­pünk és jövőnk jótállója. Hosszú még a sor, amellyel Lenin adósai vagyunk ebben a huszonötödik évben, mely Le­nin óta eltelt, de rövid a bizonyságtevés, amit ezen a napon eléje kell adnunk: hogy nem fe­lejtjük el a tanítást, elvhűek és bátrak leszünk, vigyázunk fegyvereinkre és megtanuljuk, ho­gyan kell forgatni, fegyelmezettek leszünk és fáradhatatlanok, hogy hűségesek leszünk a Szovjet Unióhoz és a Szovjet Hadsereghez, hogy igyekszünk méltónak is lenni a nagy példához, hogy nem felejtjük el: népünk sorsa összefor­rott a világszabadság erőivel, hogy csak a pro­letár-nemzetköziség rendíthetetlen egysége őriz­heti meg nemzeti függetlenségünket és szabad­ságunkat. így, ezzel a hittevéssel, ezen a napon is erő­­sebben és ezzel a nappal is megerősödve indu­lunk mi magyar honvédek, a nép fegyveres ereje a munkának. „Legyetek szilárdak és a győzelem a tiétek lesz” — üzente Lenin a magyar mun­kásoknak harminc évvel ezelőtt. Ezt válaszol­juk: szilárdak leszünk, hogy miénk legyen a győzelem: a szocializmus. dien in írta: VLADIMÍR MAJAKOVSZKIJ. Szék szék mellett, sor sor mögött ez vas, ez acél ömlése ami január 22-én hömpölyög a Szovjetgyűlés ötemeletes épületébe. Elhelyezkednek, halkan beszélgetnek, tárgyalnak pár apró csekélységet. Ideje megnyitni! Miért késlekednek? Mi van, hogy az elnökség oly gyérré lett? A szemek mért oly veresek fenn? Kalininnnal mi van? alig tartja magát. Baj történt? Miféle? lehetetlen! Csak nem vele?... Nem! Akkor tehát? A mennyezet hollóként leereszkedett. A fejek leszegve, — hajtsd le mélyre! Hirtelen sötét lett minden, megreszketett a csillárok elmosódó fénye. Az elfulladt csengő értelmetlenül csenget Erőt vesz magán és feláll Kalinin. Arcán s bajszán el nem nyelt könnyek. Árulón csillognak szakálla szálain. Vad gondolattól feje megdől. Halántékában lüktet a vér. — Tegnap hat óra ötven perctől Lenin elvtárs nem él! — Ez az év látta, mit száz nem lát soha. E nap korszakoknak lesz majd fájdalmas hagyomány. A vésztől a vasból hörgés szállt tova. Zokogás futott át a bolsevikok során. Szörnyű súly! Mit mindegyik maga vonszol, maga tart. Hadd tudjuk — mikor és hol? Hogy és mint hát? Uccákon és körök felett, mint katafalk, lebeg a Nagy Színház. Az öröm csigaként mászik, A bánat vad rohanó. Sem a nap, sem a jég nem világít, — csak mint újságból a szó, hull ránk a fekete hó. A munkást az üzemben a hír, mint golyó az agyat átjárja. S a könny-pohár amint kicseppen, ráömlik a szerszámra. A szegény parasztnak megszokott látvány a halál: nem éppen egyszer volt szemében, de elárulja, asszonyának háttal állván, az öklén szétmorzsolt szennylével. Voltak kőkemények, most ajkuk varasra mardosták. Mint gyermek sírtak őszszakálú vének. S mint az aggé, merevek a gyermekarcocskák. Mindent felriaszt egy zord fuvalom. Fordította: Radó György.

Next