A Hazáért, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-04-01 / 13. szám
HAZAÉRT 11 A gellérthegyi Szabadság-szobor katonájával eddig háromszor találkoztam. Először a fényképével. Ez 1945 decemberében történt. Amikor megtudtam, hogy Kisfaludi Stróbl Zsigmond kapta a megbízást a Szabadság-szobor elkészítésére, rohantam hozzá. Sikerült: én voltam az első riporter, aki erről beszélgetett vele. És Zsiga bácsi akkor elmondta nekem a megbízatása történetét, és azt is, hogy a szovjet katona alakját élő modellről mintázta. Vorosilov marsallnak, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság parancsnokának rezidenciája előtt állt őrt egy fiatal katona. „Ez kellene nekem”, mondta a szobrász a tábornoknak. És megkapta, „kölcsön”. S addig állt modellt a szovjet harcos, amíg egyszer csak nem jöhetett többé. A szobor nyers váza már megvolt, s a többit megtette a modellről megfelelő pózban készült fénykép. Együtt nézegettük a fényképet Zsiga bácsival, őt is csak ez a fotó emlékeztette az élő emberre. Sohase ismerte a teljes nevét. Csak annyit tudott róla, hogy Vaszilijnak hívták, és nagyon szerette az életet. „Vidám fickó volt.” A többi: rejtély. Titok. Legenda. De a történet nem hagyott nyugodni. Különösképpen egy napon, 1961. márciusában. Akkor találkoztam másodszor a katonával. Mint legendával. Külföldi vendégeimmel a Gellérthegyen járva, sokáig nézegettük a szobrot, és beszélnem kellett a történetéről. S azon az éjszakán a Vaszilijról álmodtam. Beszélgettem vele, mintha mindig ismertem volna. Éber álom volt nagyon. S hajnalra megírtam a verset: Neve: Vaszili. Mindössze csak ennyi, Így őrzi ezt a művész jegyzete, S ha ő se tudja, nem tudhatja senki, Mi volt vajon a családja neve. őrségen látta egyszer őt a mester, Olyan volt, mint kit bronzba álmodott: Izmos kis ifjú, telve tréfakedvvel, Vidám szemében élet csillogott, De történelem küldte őt e tájra A Volgától vagy Uraitól, hol élt, S amikor kellett, kiállott a gátra, Tudta, mit tegyen, s azt is tudta, mért. És aztán elment. Hol él most? Ki tudja. Talán tervezni segít szputnyikot, Vagy messzi tájra vitte érte útja, S kutatja ott, mit rejt a föld-titok. Lehet, hogy autón az utat vigyázza, Vagy fákat ültet egy kopár hegyen, Lehet, hogy azért fárad karja, válla, Hogy sivatagban kék tenger legyen. Lehet, hogy munkás, lehet mérnök, költő, kolhozparaszt, vagy orvos ... mind lehet, örökös rejtély, hol van, s honnan jött ő. Csak annyit tudunk, milliók közül egy. Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi. Nem futott ő se díj, se rang után. Katona volt, és ember akart lenni. És jelkép lett egy város homlokán. Soha vers még ennyire készen, azonnal a végleges rímekkel, változtatásra nem váró sorokkal nem született a tollam alatt. És a vers elindult útjára. Az Ország-Világ, a Magyar Ifjúság, a Pajtás, majd a HAZÁÉRT közölte. A Rádió megzenésíttette Kerekes Jánossal, de muzsikát írt hozzá — Neményi Lili számára — Tibor György is. Szavalták, énekelték. Bánkuti Gábor, a Rádió munkatársa kivitte a Szovjetunióba. Alekszej Rohovics költő lefordította oroszra, és elszavalták a moszkvai rádióban. S feltették a kérdést: él-e még a kis Vaszilij? Harminchat levelet kapott erre a moszkvai rádió. Harmincöt azt írta, hogy ő ugyan nem azonos a keresett katonával, de őt is Vaszilijnak hívják, ő is részt vett a budapesti harcokban, s a műsor és a vers sok emléket ébresztett benne. Harminchatodiknak pedig Jelizaveta Mihajlova jelentkezett Tejkovóból. Igen, ő látta a fivérénél a szobor makettjének a fényképét! És az ivanovói Rabocsij Kraj című újság közölt egy interjút Vaszilij Mihajlovics Golovcoval, a tejkovói szövőgyár munkájával, aki — így írja a cikk — szerénységből senkinek sem beszélt arról, hogy egykor Budapesten milyen furcsa ügyben hívatta magához a tábornok. De most így idézi emlékeit: „Tetőtől talpig végignézett és azt mondta: — Jól van. Elmegy a szobrászhoz, modellt állsz egy emlékműnek. — Igenis — mondtam. Emlékműnek, gondoltam magamban, hát emlékműnek. Szolgálat.” Am Golovcov gárdista hamarosan visszatért hazájába. Nem lehetett jelen az emlékmű leleplezési ünnepségén. De látta az emlékművet fényképen, moziban. S otthon féltve őriz két régi felvételt: egy szobormakettről és egy szobrászról. A Rabocsij Kraj cikke eljutott a Népszabadsághoz, ahol Vadász Ferenc kollégám megírta, amit ebből megtudott. S így tudtam meg én is, hogy „a Vaszilij” él. Meg kellett hát változtatnom két szavát a versnek Hiszen nem maradhatott így: „Örökös rejtély, hol van, s honnan jött ő. Csak annyit tudunk: múlják közül egy." Így írtam át: „És mégsem rejtély, hol van, s honnan jött. Mert annyit tudunk: milliók közül egy.” Meg is írtam mindezt az Ország-Világ hasábjain — kérve mindazokat, akik eddig is már szavalták, énekelték, változtassák meg ők is a megtanult szöveget. Annál inkább, mert a modellkatona személyesen is eljött hozzánk. Ez volt a harmadik találkozásunk. Végre igazi, valóságos találkozás. A vers alapján megtalált Vaszilijt ugyanis a magyar kormány meghívta 1965. április 4-re, felszabadulásunk huszadik évfordulójának ünnepségeire. Átöleltük egymást. Aztán végigjártuk vele az általa valaha ismert helyeket, felmentünk együtt a Gellérthegyre, és megálltunk a szobor — az ő testéről mintázott szobor — alatt, amely „jelkép lett egy város homlokán”. És lenéztünk onnan a városra, amellyel bambazáporban találkozott, s amelyet utoljára romokban látott. A tavaszi napfénytől csillogó látképen magyarázgattuk: mi, hol épült újjá, és létesült új, ami azelőtt sose volt Itt... Akkor felkeresett a moszkvai rádió riportere, és megkért: írjak verset erről a találkozásról is. Megírtam: KÉZFOGÁS A GELLÉRTHEGYI szabadság-szobor KATONÁJÁVAL Neve: Vaszilij. Így ismertük csupán, ki jelkép lett egy város homlokán. S rímekkel kérdeztem, él-e még és merre, ki élt, amíg szoborrá nem lett a teste. S a kérdés terjedt rádiókon át: Ki ismeri a modellkatonát? Így lett hús-vér ember újra a szoborból. Vaszilij Golovcov. Munkás, Tejkovóból. S eljött újra hozzánk. Kezet fogtunk ketten, ő, ki szobor lett, s én, ki megénekeltem. Egyszerű kisember. Tette, amit kellett, s teszi tovább is, míg élte be nem tellett, munkára és harcra mindig kész az ökle. Ezért lett jelkép. És az marad örökre. A verset ugyancsak lefordították oroszra, műsorra is került a moszkvai rádióban — további sorsáról nem tudok. De Vaszilijjal él a kapcsolatunk. Utoljára 1969. novemberében hallottam róla. A Komszomol által Szocsiban rendezett nemzetközi dalfesztiválon díjnyertes fiatal énekesnőnk,Nagy Márta, a Katonáról szóló versemet énekelte, Kerekes János megzenésítésében. S mert a rendezők előre tudták ezt, meghívták a fesztiválra Vaszilij Golovcovot, akivel tv-felvételt is készítettek, ahol Nagy Márta újból elénekelte a dalt. A vers tehát — amely életre támasztott egy legendát — élhet tovább. Nyilván azért, mert az a szobor nem Vaszilij Golovcovnak állít emléket. Hiszen lehetett volna modell a többi harmincöt Vaszilij, aki a verset hallván, írt a moszkvai rádiónak, és lehetett volna a Gorkij területi Tananariv Anatolij, vagy a Moszkva melletti Klimentov Dima is, akikről maga Vaszilij Golovcov mondta az újságíróknak: „Ez az ő emlékművük is, barátaimé, valamennyi szovjet katonának az emlékműve ..." S akinek arcvonásairól mintázódott, csupán a milliók közül egy. REMÉNYI-GYENES ISTVÁN ...és változtatni kellett a versen...