Határőr, 1978 (33. évfolyam, 1-25. szám)

1978-04-07 / 14. szám

TAXIRABLÓK B­ áthori Károly unottan ült a volán mellett és várta, hogy utas érkezzen a taxiállomás­ra. Az ő kocsija volt az első és sze­retett volna mozogni egy kicsit. Fá­zott, de nem akarta járatni a motort. Ritkán van ilyen gyenge nap a ta­xisoknál, úgy látszott azonban, a ködös, nyirkos novemberi nap ott­hon tartotta az embereket. Három férfi közeledett most a kocsihoz. Az egyik előre ült melléje. — No, hapsikám, most lesz egy rendesebb fuvar. Kimegyünk Érdre! Báthori Károly nem szerette az ilyen bizalmaskodó embereket, s ezért nem is válaszolt. Begyújtotta a motort, majd elindultak. A ven­dégek nem sokat beszélgettek, a taxi vezetője azonban viselkedésü­kön, leheletükön érezte, hogy koráb­ban már felhajtottak néhány kupi­cával. — Melyik utcába megyünk? — kérdezte Báthori Károly Érd előtt —, mert nem ismerem ezt a nagy falut. — Nem baj — válaszolta a mel­lette ülő —, majd én mondom az utat. Most menjünk egyenesen! A taxi túlment a falun, majd a legutolsó utcába fordult be. Amikor elfogytak a házak, Báthori megállí­totta a kocsit. Hátra akart fordul­ni, hogy megkérdezze a további fel­adatát, de már nem volt rá ideje. Aki mögötte ült, hirtelen mozdulat­tal elkapta a nyakát, és teljes erő­ből hátrahúzta. A fiatal taxisofőr megpróbált kiszabadulni az erős szo­rításból, de képtelen volt bármit is tenni. Kiabálni akart, de hang sem jött ki a torkán. A mellette ülő közben a zsebéből egy borotvát rán­tott elő. — Ne ugrálj, hapsikám, mert vé­letlenül elvágom a nyakadat — szólt rá vigyorogva. A taxi vezetője felmérte, hogy semmit nem tehet túlerőben levő támadóival szemben, ezért megadta magát. — Mit akarnak? — kérdezte né­hány másodperc múlva. — Semmit, barátocskám, jóformán semmit. Először is ideadod azt a kis motyót, amit ma összeszedtél, aztán szépen ide ülsz hátra, és megfigye­led, hogyan vezetjük mi ezt a pléh­­dobozt. 180 forint volt a bevétel, azt oda­adta Báthori. A támadók azonban nem elégedtek meg vele. Az egyik lefogta, a másik kettő meg kikutatta a zsebeit. Megtalálták a pénztárcá­ját és benne az 520 forint saját pén­zét. Elvették tőle azt is, majd be­ültették a hátsó ülésre. Ezután a szakállas odaült a kormánykerék­hez, és elindultak a 6-os úton Pécs irányába. Az országúton sűrű köd volt, az úttest csúszós, nyálkás. A szakállas mit sem törődött ezzel, a sebesség­­mérő mutatója jóval 100 kilométer felett mozgott. Báthori figyelmeztet­ni akarta többször is, hogy ne hajt­son olyan gyorsan, de nem mert megszólalni. Mecseknádasd után bekövetkezett a baj. A községet elhagyva az út­­kanyarban kisodródtak. Az útpad­kán a kocsi megbillent, majd fel­­ borult.* Farkas Sándor büntetett előéletű vásáros­naményi lakos már régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Olaszországba szökik. Azt hallotta legutóbbi börtönbüntetésének letöl­tése közben a haveroktól, hogy ott nagy lehetőségei vannak a könnyű életnek. Egyedül azonban nem akart nekivágni az útnak, megfelelő tár­sakat, megbízható cimborákat ke­resett. Borbás Bertalant jól ismerte, af­féle nehéz fiú volt, többször ült már börtönben, betörésekért, lopásokért, garázdaságért. Amikor Farkas elő­állt a tervvel, nem is nagyon ké­rette magát. Az volt a javaslata, hogy szerezzenek meg valakit. Rö­videsen előkerült a harmadik cim­bora is Káplár István személyében. Nagyon jól jött, hogy Káplár tudott gépkocsit is vezetni, mert ez ter­vükben fontos szerepet játszott. Kocsmákban, pálinka, bor mellett eszelték ki a szökés módját. Elha­tározták, hogy beülnek egy taxiba és alkalmas pillanatban ártalmat­lanná teszik a vezetőt. A pénzét el­szedik, és őt túszként magukkal ci­pelik. Az volt az elképzelésük, hogy a határállomáson a túsz segítségével csikarják majd ki, hogy a határál­lomáson átengedjék őket. Gondol­tak arra is, hogy egy taxisofőr sze­mélye nem lesz elég, ezért úgy mó­dosították a tervüket, hogy maguk­kal cipelnek meg egy tanácselnököt valamelyik határ menti faluból. 1977. november 7-én este érkez­tek meg Vásárosnaményból Buda­pestre Farkasék. Délután a Móricz Zsigmond körtéren levő bisztróban találkoztak. Pálinka mellett még egyszer átgondolták a szökést, majd amikor besötétedett, elmentek a Széna térre, hogy keressenek egy taxit. * A kocsi sebessége nagy volt, ahogy átfordult az úton, össze is tört, a bent ülőknek azonban szerencséjük volt. Kisebb karcolásokkal megúsz­ták a dolgot. Legjobban Káplár István sérült meg, erősen fájlalta a mellkasát. Így aztán hiába mondták neki a társai, hogy meneküljön ő is velük, az összetört taxi mellett megvárta a mentőket, akiket az úton haladó egyik gépkocsi vezetője értesített. A mentő után nemsokára megér­keztek a rendőrök is, akik megtud­ták, hogy ezúttal nem egyszerű or­szágúti balesetről van szó, hanem három veszedelmes bandita borult fel az elrablott taxival a 6-os or­szágúton. Káplárt azonnal őrizetbe vették, két elmenekült társa ellen pedig a Baranya megyei Rendőr­főkapitányság körözést adott ki. Természetesen értesítették a határ­őrséget is. A rendőrség, a határőrség nagy erőkkel kereste Farkast és Borbást, de másnap sem akadtak a nyomuk­ra. Mint később kiderült, azért nem, mert a két rabló — tartva attól, hogy keresni fogják őket — először egy közeli erdőbe menekült, majd másnap — távol minden lakott te­lepüléstől — gyalog folytatta útját a határ felé. Estére a pécsváradi borospincékhez értek: itt feltörték az egyik présházat, és éjszakára an­nak a padlásán húzták meg magu­kat. Szerencsére a két körözött bandi­táról a rendőrség pontos személy­leírást tudott adni a határőrségnek, de a Volán-buszok vezetőinek, ka­lauzainak is, s így remény volt ar­ra: ha valahol felbukkannak, köny­­nyen rájuk ismernek majd. Farkasék megunták a gyaloglást és Hosszúhetényben felszálltak a vonatra, és Pécsre mentek. A vá­rosban nem akartak időzni, ezért továbbmentek dél felé. Az autós­csárdáig gyalog mentek ki, majd itt autóbuszra szálltak. Paksi István­nak, az autóbusz vezetőjének rög­tön feltűnt a két csapzott, meggyö­tört ember, s miután tudott a körö­zésről, gondolta, hogy őket keresi a rendőrség. A siklós—harkányi útelágazásnál a két férfi leszállt az autóbuszról. Paksi István természetesen nem tud­ta, merre tartanak, azt látta csak, hogy Máriagyűd felé indultak el, gyalog az országúton. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mert ha beveszik magukat a Siklós környéki szőlőkbe, akkor könnyen nyomuk veszhet. Azonnal értesítette tehát a határőrséget. Elmondta, merre látta elmenni a két körözött embert. A határőrök perceken belül ria­dóztak, és kocsival indultak Farka­sék nyomába. Ezúttal nem tartott sokáig az akció. Az országúton ban­dukoló két embert rövidesen utol­érték és elfogták, így ért véget a jó előre kitervelt, erőszakos határsértési kísérlet. A mindenre elszánt banditáknak a bí­róságon kell felelniük tettükért. Halász Kálmán Paksi István ismerte fel őket **s* -v* NÉGY ELFOGÁS UTÁN Korán volt, amikor az őrs lép­csőjén felfelé indultunk. Schmidt László határőr pihenőideje alig-alig járt le, amikor rátaláltunk. — Későn érkeztem vissza, de azért úgy ahogy kialudtam magam. Még előbb is keltem fel a szokott­nál, mert ki tud ágyban maradni, amikor így süt a nap odakint. Végre újra itt a tavasz, könnyebb dolgunk lesz nekünk, határőröknek is. Én augusztusban leszerelek, te­hát ez volt az utolsó terem. Jobb is, mert nincs rosszabb a fagyos hajnaloknál. Ilyenkor tavasszal az­után az ember újjászületik, szinte öröm kimenni szolgálatba. Persze van azért hátránya is ennek. Vo­naton és állomáson végzem a mun­kámat, s ilyenkor márciusban máris érezhető a forgalomnöveke­dés. Amíg beszélt, gyakorlott mozdu­lattal rendezte el ágyát, majd „sur­­rainót” húzott, aztán az étkezdébe indultunk. Az első... Később az udvaron egy padon üldögéltünk. — Csak délután megyek szolgá­latba újra, van elég időm. Legszí­vesebben s legtöbbször idejövök ki, szeretem a napot. Emlékszem, mi­előtt az első elfogásom volt októ­berben, akkor is ezen a padon süt­kéreztem. ősz volt, szomorú bá­gyadt, napsütéses délután. Másnap a szombathelyi gyorsvonaton kel­lett szolgálatot teljesítenem. Kicsit szorongva léptem a vonat lépcső­jére, kevés tapasztalatom volt még. Nem sok idő kellett azután, hogy rájöjjek: itt nincs lehetőség a hosszú „gyakorlásra". Fiatal, talán velem egykorú fiú ült az egyik fülkében. A kérdésre, hogy hová megy, ijedtségtől zavarodottan, összevissza hazudozva próbált felel­ni. Persze hogy nem hittem el, sem a „pécsi nagymama” című meséjét, sem pedig a turizmus szépségeiről rögtönzött „előadását”. A második... — Szépen, eredményesen indul­tam új helyemen, ez önbizalmat adott akkor a további munkához. Felgyorsult az idő. Alig egy hó­nappal az első elfogás után újra intézkednem kellett. Erre a napra tisztán emlékszem. November 11-én Orosz József határőrrel indultunk az állomásra. A nagykanizsai vona­ton rengetegen utaztak. Igazoltat­tunk több embert s valahol, a har­madik kocsi táján járhattunk, ami­kor feltűnt egy gyanús férfi. Kértük a személyit tőle. Észrevettük, hogy nincs munkahelye. Kertelt egy da­rabig, s említett egy helységnevet, hogy odamegy, de bebizonyosodott, hogy az egészen másfelé van. Be kellet vinni az őrsre. A harmadik... — Az előbbi eset pénteki napon történt. Még örülni sem volt időm, az érte kapott jutalomszabadság­nak, máris újabb út adódott. A színhely, a vonal, a napszak, ugyanaz volt, csupán ekkor novem­ber 13-án vasárnap Balassa János határőr volt a társam. A férfi, akit elfogtunk, keményebb feladatot je­lentett számunkra. Balassa határőr kérdésére kijelentette, hogy nincs nála semmiféle igazolvány, s kü­lönben is csak mulatni megy. Ké­sőbb megváltoztatta álláspontját s valami nőről beszélt, akinek azon­ban nem volt hajlandó elárulni a nevét. Még akkor is megtagadta ezt, amikor közöltük vele, hogy elő­állítjuk. Csak az őrsön ismerte be szökési szándékát. A negyedik... Hosszú, nyugalmasabb időszak után következett Schmidt határőr legérdekesebb elfogása. Január második felében körö­zést adtak ki Barcson egy helyi lakos, Váradi László ellen. Nem is gondolta Schmidt László, hogy ismerős fiúról van szó. Szolgálatba indulása után azonban nem sokkal találkozott az illetővel. A közeledő ismerős fiatalembernek intett, s kérte, igazolja magát. Miután az átadta az igazolványát, bizonyossá vált, hogy ő a körözött személy. Váradi ezek után egészen az őrsig könyörgött a határőrnek, hogy en­gedje őt szabadon, de hiába. Schmidt László a kerületparancsnoktól kapott jutalomszabadságot. Visszamegyek a gyárba... — Azóta megint nyugalom van — gondolkozott hangosan Schmidt ha­tárőr a klubban, ahová időközben beültünk — most már lassan a le­szerelés utáni időkre is gondolnom kell. Utolsó szabadságom alatt bent voltam régi munkahelyemen. Oda akarok visszamenni, szeretem az üzemet, a munka is megfelel. Most, miután elnyertem az egység élen­járó katonája címet, ötszáz forint jutalmat küldtek. Ha visszamegyek, emelik az órabéremet... * Ebéd után búcsúztunk tőle. Mond­ta, még levelet ír haza, s a gyárba is. Délután pedig az állomásra megy, vonatra, szolgálatba. Úgy számít, hogy megint sokan lesznek ... Tátrai Mihály „Visszamegyek a gyárba" (Bausz Sándor felvétele)

Next