Határőr, 1978 (33. évfolyam, 1-25. szám)
1978-04-07 / 14. szám
TAXIRABLÓK B áthori Károly unottan ült a volán mellett és várta, hogy utas érkezzen a taxiállomásra. Az ő kocsija volt az első és szeretett volna mozogni egy kicsit. Fázott, de nem akarta járatni a motort. Ritkán van ilyen gyenge nap a taxisoknál, úgy látszott azonban, a ködös, nyirkos novemberi nap otthon tartotta az embereket. Három férfi közeledett most a kocsihoz. Az egyik előre ült melléje. — No, hapsikám, most lesz egy rendesebb fuvar. Kimegyünk Érdre! Báthori Károly nem szerette az ilyen bizalmaskodó embereket, s ezért nem is válaszolt. Begyújtotta a motort, majd elindultak. A vendégek nem sokat beszélgettek, a taxi vezetője azonban viselkedésükön, leheletükön érezte, hogy korábban már felhajtottak néhány kupicával. — Melyik utcába megyünk? — kérdezte Báthori Károly Érd előtt —, mert nem ismerem ezt a nagy falut. — Nem baj — válaszolta a mellette ülő —, majd én mondom az utat. Most menjünk egyenesen! A taxi túlment a falun, majd a legutolsó utcába fordult be. Amikor elfogytak a házak, Báthori megállította a kocsit. Hátra akart fordulni, hogy megkérdezze a további feladatát, de már nem volt rá ideje. Aki mögötte ült, hirtelen mozdulattal elkapta a nyakát, és teljes erőből hátrahúzta. A fiatal taxisofőr megpróbált kiszabadulni az erős szorításból, de képtelen volt bármit is tenni. Kiabálni akart, de hang sem jött ki a torkán. A mellette ülő közben a zsebéből egy borotvát rántott elő. — Ne ugrálj, hapsikám, mert véletlenül elvágom a nyakadat — szólt rá vigyorogva. A taxi vezetője felmérte, hogy semmit nem tehet túlerőben levő támadóival szemben, ezért megadta magát. — Mit akarnak? — kérdezte néhány másodperc múlva. — Semmit, barátocskám, jóformán semmit. Először is ideadod azt a kis motyót, amit ma összeszedtél, aztán szépen ide ülsz hátra, és megfigyeled, hogyan vezetjük mi ezt a pléhdobozt. 180 forint volt a bevétel, azt odaadta Báthori. A támadók azonban nem elégedtek meg vele. Az egyik lefogta, a másik kettő meg kikutatta a zsebeit. Megtalálták a pénztárcáját és benne az 520 forint saját pénzét. Elvették tőle azt is, majd beültették a hátsó ülésre. Ezután a szakállas odaült a kormánykerékhez, és elindultak a 6-os úton Pécs irányába. Az országúton sűrű köd volt, az úttest csúszós, nyálkás. A szakállas mit sem törődött ezzel, a sebességmérő mutatója jóval 100 kilométer felett mozgott. Báthori figyelmeztetni akarta többször is, hogy ne hajtson olyan gyorsan, de nem mert megszólalni. Mecseknádasd után bekövetkezett a baj. A községet elhagyva az útkanyarban kisodródtak. Az útpadkán a kocsi megbillent, majd fel borult.* Farkas Sándor büntetett előéletű vásárosnaményi lakos már régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy Olaszországba szökik. Azt hallotta legutóbbi börtönbüntetésének letöltése közben a haveroktól, hogy ott nagy lehetőségei vannak a könnyű életnek. Egyedül azonban nem akart nekivágni az útnak, megfelelő társakat, megbízható cimborákat keresett. Borbás Bertalant jól ismerte, afféle nehéz fiú volt, többször ült már börtönben, betörésekért, lopásokért, garázdaságért. Amikor Farkas előállt a tervvel, nem is nagyon kérette magát. Az volt a javaslata, hogy szerezzenek meg valakit. Rövidesen előkerült a harmadik cimbora is Káplár István személyében. Nagyon jól jött, hogy Káplár tudott gépkocsit is vezetni, mert ez tervükben fontos szerepet játszott. Kocsmákban, pálinka, bor mellett eszelték ki a szökés módját. Elhatározták, hogy beülnek egy taxiba és alkalmas pillanatban ártalmatlanná teszik a vezetőt. A pénzét elszedik, és őt túszként magukkal cipelik. Az volt az elképzelésük, hogy a határállomáson a túsz segítségével csikarják majd ki, hogy a határállomáson átengedjék őket. Gondoltak arra is, hogy egy taxisofőr személye nem lesz elég, ezért úgy módosították a tervüket, hogy magukkal cipelnek meg egy tanácselnököt valamelyik határ menti faluból. 1977. november 7-én este érkeztek meg Vásárosnaményból Budapestre Farkasék. Délután a Móricz Zsigmond körtéren levő bisztróban találkoztak. Pálinka mellett még egyszer átgondolták a szökést, majd amikor besötétedett, elmentek a Széna térre, hogy keressenek egy taxit. * A kocsi sebessége nagy volt, ahogy átfordult az úton, össze is tört, a bent ülőknek azonban szerencséjük volt. Kisebb karcolásokkal megúszták a dolgot. Legjobban Káplár István sérült meg, erősen fájlalta a mellkasát. Így aztán hiába mondták neki a társai, hogy meneküljön ő is velük, az összetört taxi mellett megvárta a mentőket, akiket az úton haladó egyik gépkocsi vezetője értesített. A mentő után nemsokára megérkeztek a rendőrök is, akik megtudták, hogy ezúttal nem egyszerű országúti balesetről van szó, hanem három veszedelmes bandita borult fel az elrablott taxival a 6-os országúton. Káplárt azonnal őrizetbe vették, két elmenekült társa ellen pedig a Baranya megyei Rendőrfőkapitányság körözést adott ki. Természetesen értesítették a határőrséget is. A rendőrség, a határőrség nagy erőkkel kereste Farkast és Borbást, de másnap sem akadtak a nyomukra. Mint később kiderült, azért nem, mert a két rabló — tartva attól, hogy keresni fogják őket — először egy közeli erdőbe menekült, majd másnap — távol minden lakott településtől — gyalog folytatta útját a határ felé. Estére a pécsváradi borospincékhez értek: itt feltörték az egyik présházat, és éjszakára annak a padlásán húzták meg magukat. Szerencsére a két körözött banditáról a rendőrség pontos személyleírást tudott adni a határőrségnek, de a Volán-buszok vezetőinek, kalauzainak is, s így remény volt arra: ha valahol felbukkannak, könynyen rájuk ismernek majd. Farkasék megunták a gyaloglást és Hosszúhetényben felszálltak a vonatra, és Pécsre mentek. A városban nem akartak időzni, ezért továbbmentek dél felé. Az autóscsárdáig gyalog mentek ki, majd itt autóbuszra szálltak. Paksi Istvánnak, az autóbusz vezetőjének rögtön feltűnt a két csapzott, meggyötört ember, s miután tudott a körözésről, gondolta, hogy őket keresi a rendőrség. A siklós—harkányi útelágazásnál a két férfi leszállt az autóbuszról. Paksi István természetesen nem tudta, merre tartanak, azt látta csak, hogy Máriagyűd felé indultak el, gyalog az országúton. Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mert ha beveszik magukat a Siklós környéki szőlőkbe, akkor könnyen nyomuk veszhet. Azonnal értesítette tehát a határőrséget. Elmondta, merre látta elmenni a két körözött embert. A határőrök perceken belül riadóztak, és kocsival indultak Farkasék nyomába. Ezúttal nem tartott sokáig az akció. Az országúton bandukoló két embert rövidesen utolérték és elfogták, így ért véget a jó előre kitervelt, erőszakos határsértési kísérlet. A mindenre elszánt banditáknak a bíróságon kell felelniük tettükért. Halász Kálmán Paksi István ismerte fel őket **s* -v* NÉGY ELFOGÁS UTÁN Korán volt, amikor az őrs lépcsőjén felfelé indultunk. Schmidt László határőr pihenőideje alig-alig járt le, amikor rátaláltunk. — Későn érkeztem vissza, de azért úgy ahogy kialudtam magam. Még előbb is keltem fel a szokottnál, mert ki tud ágyban maradni, amikor így süt a nap odakint. Végre újra itt a tavasz, könnyebb dolgunk lesz nekünk, határőröknek is. Én augusztusban leszerelek, tehát ez volt az utolsó terem. Jobb is, mert nincs rosszabb a fagyos hajnaloknál. Ilyenkor tavasszal azután az ember újjászületik, szinte öröm kimenni szolgálatba. Persze van azért hátránya is ennek. Vonaton és állomáson végzem a munkámat, s ilyenkor márciusban máris érezhető a forgalomnövekedés. Amíg beszélt, gyakorlott mozdulattal rendezte el ágyát, majd „surrainót” húzott, aztán az étkezdébe indultunk. Az első... Később az udvaron egy padon üldögéltünk. — Csak délután megyek szolgálatba újra, van elég időm. Legszívesebben s legtöbbször idejövök ki, szeretem a napot. Emlékszem, mielőtt az első elfogásom volt októberben, akkor is ezen a padon sütkéreztem. ősz volt, szomorú bágyadt, napsütéses délután. Másnap a szombathelyi gyorsvonaton kellett szolgálatot teljesítenem. Kicsit szorongva léptem a vonat lépcsőjére, kevés tapasztalatom volt még. Nem sok idő kellett azután, hogy rájöjjek: itt nincs lehetőség a hosszú „gyakorlásra". Fiatal, talán velem egykorú fiú ült az egyik fülkében. A kérdésre, hogy hová megy, ijedtségtől zavarodottan, összevissza hazudozva próbált felelni. Persze hogy nem hittem el, sem a „pécsi nagymama” című meséjét, sem pedig a turizmus szépségeiről rögtönzött „előadását”. A második... — Szépen, eredményesen indultam új helyemen, ez önbizalmat adott akkor a további munkához. Felgyorsult az idő. Alig egy hónappal az első elfogás után újra intézkednem kellett. Erre a napra tisztán emlékszem. November 11-én Orosz József határőrrel indultunk az állomásra. A nagykanizsai vonaton rengetegen utaztak. Igazoltattunk több embert s valahol, a harmadik kocsi táján járhattunk, amikor feltűnt egy gyanús férfi. Kértük a személyit tőle. Észrevettük, hogy nincs munkahelye. Kertelt egy darabig, s említett egy helységnevet, hogy odamegy, de bebizonyosodott, hogy az egészen másfelé van. Be kellet vinni az őrsre. A harmadik... — Az előbbi eset pénteki napon történt. Még örülni sem volt időm, az érte kapott jutalomszabadságnak, máris újabb út adódott. A színhely, a vonal, a napszak, ugyanaz volt, csupán ekkor november 13-án vasárnap Balassa János határőr volt a társam. A férfi, akit elfogtunk, keményebb feladatot jelentett számunkra. Balassa határőr kérdésére kijelentette, hogy nincs nála semmiféle igazolvány, s különben is csak mulatni megy. Később megváltoztatta álláspontját s valami nőről beszélt, akinek azonban nem volt hajlandó elárulni a nevét. Még akkor is megtagadta ezt, amikor közöltük vele, hogy előállítjuk. Csak az őrsön ismerte be szökési szándékát. A negyedik... Hosszú, nyugalmasabb időszak után következett Schmidt határőr legérdekesebb elfogása. Január második felében körözést adtak ki Barcson egy helyi lakos, Váradi László ellen. Nem is gondolta Schmidt László, hogy ismerős fiúról van szó. Szolgálatba indulása után azonban nem sokkal találkozott az illetővel. A közeledő ismerős fiatalembernek intett, s kérte, igazolja magát. Miután az átadta az igazolványát, bizonyossá vált, hogy ő a körözött személy. Váradi ezek után egészen az őrsig könyörgött a határőrnek, hogy engedje őt szabadon, de hiába. Schmidt László a kerületparancsnoktól kapott jutalomszabadságot. Visszamegyek a gyárba... — Azóta megint nyugalom van — gondolkozott hangosan Schmidt határőr a klubban, ahová időközben beültünk — most már lassan a leszerelés utáni időkre is gondolnom kell. Utolsó szabadságom alatt bent voltam régi munkahelyemen. Oda akarok visszamenni, szeretem az üzemet, a munka is megfelel. Most, miután elnyertem az egység élenjáró katonája címet, ötszáz forint jutalmat küldtek. Ha visszamegyek, emelik az órabéremet... * Ebéd után búcsúztunk tőle. Mondta, még levelet ír haza, s a gyárba is. Délután pedig az állomásra megy, vonatra, szolgálatba. Úgy számít, hogy megint sokan lesznek ... Tátrai Mihály „Visszamegyek a gyárba" (Bausz Sándor felvétele)