Határőr, 1979 (34. évfolyam, 1-25. szám)
1979-06-22 / 25. szám
Az 1919. május 30-án kezdődött északi hadjárat, amelyben a franciák által vezetett cseh buzsoá hadsereget megfutamították, nemcsak a Tanácsköztársaság, hanem a magyar hadtörténet legszebb fejezetei közé tartozik. A Vörös Hadsereg alapvetően megváltoztatta a front erőviszonyait, visszafoglalta a miskolci iparvidéket, Kassát, Eperjest, s már Pozsony közelében harcoltak csapataink. Ebben a katonai helyzetben — június 9-én — érkezett meg Clemenceau-nak, a párizsi békekonferencia elnökének jegyzéke, amelyben felszólította a Tanácsköztársaságot, hogy „haladéktalanul vessen véget a csehszlovákok elleni támadásoknak, ellenkező esetben a szövetséges kormányok (vagyis a burzsoázia) feltétlenül el vannak határozva, hogy a legszélsőbb rendszabályokhoz folyamodnak”. A jegyzékben kilátásba helyezett rendszabályokon az általános intervenciós támadás megindítását kellett érteni, vagyis hogy ismét rászabadítják Magyarországra a román királyi, valamint a déli határon álló francia és szerb—horvát—szlovén csapatokat. Ha viszont — folytatta a jegyzék — a Tanácsköztársaság teljesíti a győztes hatalmak utasításait, akkor képviselőit meghívják a békefeltételek aláírására. A Kormányzótanács nehéz helyzetbe került. Ha tovább folytatja a háborút, beavatkoznak a románok, szerbek és a franciák is, s ilyen túlerővel szemben nem tudták volna tartani a frontokat, s elmulasztották volna a Tanácsköztársaság diplomáciai elismerésének lehetőségét is, amit a békefeltételek aláírásának megcsillogtatása jelentett. Ha pedig visszavonul a korábban a Vix-jegyzékkel megvont határok mögé, lemond a fegyverrel kivívott pozícióiról. A Kormányzótanács halogató választ adott, s a várható új jegyzékig katonai helyzetének javítására törekedett: 10-én elfoglalta Bártfát és heves harcok után Rozsnyót. Csehszlovákia vezető butások politikusainak azonban kitűnő személyes kapcsolatai voltak a franciákkal. Június 13-án Clemenceau újabb jegyzéket intézett a Tanácsköztársasághoz (Kun Béla 15-én kapta meg), amelyben parancsként ismertette Magyarország végleges határait — tehát nem demarkációs vonalát —, 3 millió magyart szakítva el hazájától. A jegyzék követelte a magyar csapatok azonnali kivonását a Felvidékről (Szlovákiából). Másutt már nem álltak magyar katonák a megállapított határokon túl. Mittelhauser francia tábornok, aki a csehszlovák hadsereget vezette, nem várta be a jegyzékre adandó válasz határidejének lejártát, hanem 16-án offenzívát indított. A Vörös Hadsereg védekezésbe ment át, de az elfoglalt területeket nem adta föl, sőt helyenként még előre is nyomult. Június 23-án a Kormányzótanács ezúttal a szövetségesek főparancsnokától, Foch marsalltól kapott ultimátumot, amelyben 24-én reggelre elrendelte a hadműveletek beszüntetését, és 28-án estig a Vörös Hadsereg visszavonulását Szlovákiából. Foch közölte, hogy amennyiben még 23-án nem kap választ, felszólítását visszautasítottnak tekinti. Ez az általános támadást jelentette volna a Tanácsköztársaság ellen. Böhm Vilmos hadügyi népbiztos válaszjegyzékében elfogadta az ultimátumban közölt parancsot. Clemenceau második jegyzéke óta a hadseregben, különösen a tisztikarban, elbizonytalanodás kapott lábra, mert elterjedt a híresztelés, hogy a Kormányzótanács nem küzd tovább a békediktátum, vagyis az ország megcsonkítása ellen. Márpedig a tisztikar zöme a Tanácsköztársaságot nem társadalomátalakító programja miatt szolgálta, hanem mert harcolt az ország határáért. Ha a Tanácsköztársaság is elfogadja az új határt — gondolkodtak a tisztek —, miért támogassák azt a rendszert, amelynek szelleme, minden politikai célja idegen volt tőlük. Ezt a tiszti magatartást jól dokumentálja az a memorandum, amelyet a III. hadtest tisztikara juttatott el a Kormányzótanácshoz. Ebben, megállapítva a Clemenceau-jegyzék bomlasztó hatását, nyílt választ kértek: elfogadja-e a Tanácsköztársaság az új határokat. Ha igen, elveszíti a tisztikar támogatását. A tanácsok június 14—23. között ülésező országos gyűlése sem tudott egységes álláspontot kialakítani ebben a kérdésben, s ilyen helyzetben érkezett Foch említett ultimátuma. Az elégedetlenség a budapesti tisztiiskola (Dudovika Akadémia) növendékeinél Az Engels-, volt Vilmos-laktanyában és a volt haditengerészet dunai hajórajának néhány egységénél csapott át fegyveres lázadásba. Az ellenforradalmi akcióra június 24-én délután az Engels-laktanya ágyúlövései adtak jelet. A ludovikások Üllői úti akadémiájukból kiindulva megszállták a József nemzetközi telefonközpontot, ugyanekkor a dunai hajóraj három harcegysége kifutott óbudai kikötőjéből. A flottilla ellenforradalmi megmozdulását — amely monitorlázadás néven került bele a történelembe — a fegyvernem parancsnoka, Böhm Cosimus korvettkapitány és a Hadügyi Népbiztosság hadihajózási osztályának vezetője, Zemplén Szilárd korvettkapitány irányította. A mellettük működő két politikai biztos is csatlakozott hozzájuk. Az Óbudáról Budapestre befutó egységek — a Maros monitor, a Pozsony és a Fogasmnaszád — a vörös hadilobogó helyett felvonták a trikolort. A hajócsoport a hidak között lelassított, majd az Erzsébethíd felett a Pozsony visszafordult, és délután 6 órakor három lövést adott le a Szovjetházra (volt Hungária szálló). A Vörös Újság június 26-i száma erről a következőket írja: .. A lövések nem találták készületlenül a Szovjetház őrségét, amely a monitorok jövetelének hírére jelentős megerősítéseket is kapott. Az őrség sietve több gépfegyvert állított fel a Dunaparton és a monitorok tüzelését heves géppuskatűzzel viszonozta. A monitorok mindössze három lövést adhattak le, amelyek közül csak az egyik talált, s a harmadik emeleti erkély párkányát leszakította. A Szovjetház őrsége, a Leninfiúk, szakadatlanul folytatták a gépfegyvertüzelést, úgyhogy a monitorok a három lövés után kénytelenek voltak beszüntetni a Szovjetház lövését.. A három lövés után a Pozsony leereszkedett a déli vasúti hídig, s azt géppuskatűz alatt tartva, megbénította a vasúti forgalmat. A másik két egység tüntetően tovább cirkált a Margit-híd—Ferenc József(ma: Szabadság) -híd között, szórványosan lőve a parti és a hidakat őrző vöröskatonákat. A cikk ezután így folytatódik: „...Este fél 10 óra körül a Csepel irányában távozott monitor visszajött, hogy csatlakozzék a másik kettőhöz. Gépfegyvereink a Duna partjáról észrevették, és erős tűz alá vették, az Erzsébet-hídról pedig kézi bombákat dobtak alá, amelyek a monitor kéményét elpusztították. A monitorok ezután eltávoztak, az egyik visszafordult Csepel felé, a másik kettő pedig Óbuda felé hajózott el.” Az újságíró monitorokról ír, mert a köztudatban a folyami páncélhajó egyenlő a monitorral s ez az oka, hogy ezt az ellenforradalmi megmozdulást később monitorlázadásnak nevezték. Holott nemcsak nagyságban, fegyverzetben, hanem a rendeltetésükben is élesen elhatárolható különbség van a monitor és az őrnaszád között. A következő órákban sem a Hadügyi Népbiztosság, sem a Belügyi Népbiztosság nem ült tétlenül. A kommunista vezetők nem vesztették el a fejüket. A Vörös Őrség, a Vörös Hadsereg budapesti, a Tanácsköztársasághoz hű csapataival karöltve, 25-én délelőttre fegyveres harcban felszámolta a szárazföldi egységek és a ludovikások ellenforradalmi lázadását. A hadihajók elszigetelődtek, magukra maradtak. A Kormányzótanács ekkor felszólította a fellázadt hajókat a fegyverletételre, egyúttal büntetlenséget ígérve a legénységnek és a tiszteknek. A hajóraj ezt visszautasította, sőt 25-ér délelőtt a Lajta monitor és a Komárom őrnaszád „... háromszínű lobogó alatt lehajózott a Dunán a Szovjetház elé. Ott megállt a két hajó, de tüzelést nem kezdett. A budai partról erős és hatásos géppuskatűz fogadta az ellenforradalmi lázadók utolsó menedékét. A Gellérthegyről ütegeink ágyúlövésekkel zavarták tovább a két monitort, melyek a budai part mentén horgonyzó vontatóhajók géppuskatüzében folytatták útjukat. A Ferenc József-hídnál keresztbe állottak, és úgy néztek farkasszemet pár percig üldözőikkel. Azután ismét tovább mentek dél felé.” Mert óbudai laktanyájukba már nem léphettek vissza. Mint ahogyan sürgősen el kellett hagynia. Óbudát ezen a reggelen az előző este ott lehorgonyzó másik két lázadó hajónak is, fedélzetükön a hadihajózás parancsnokságával. A hadihajósok tehát — akik még alig néhány nappal azelőtt egységesen és hősiesen harcoltak a cseh fronton az 1. dandár alárendeltségében az intervenció ellen — most két részre szakadtak. Az egy-egy úszóegységen levő, egymástól többé-kevésbé elszigetelt legénységet a tiszteknek könnyebb volt a maguk oldalára állítani, mint a laktanyában az egymással érintkező, együtt levő, nagyobb létszámú tengerészeket. Egy-egy hajó zárt egységet képezett, s aki volt katona, tudja, hogy egy, a feljebbvalótól, elöljárótól kapott parancsot milyen nehéz megtagadni, milyen következményekkel jár az engedetlenség. A legénység tisztánlátását az is zavarta, hogy parancsnokaik mellett ott látták politikai biztosaikat is. A laktanyában más volt a helyzet, ott nem maradtak tisztek 24-én este, csak a legénység. A haditengerészethez pedig a legénységet nagyrészt az ipari munkásság köréből sorozták, tehát a legöntudatosabb s politikailag legképzettebb rétegből. Őkpedig elsősorban az új szocialista vívmányokért fogtak ismét fegyvert, amelyeket a szűkebb határok között is meg akartak őrizni addig, amíg — mint remélték akkor, hamarosan — jön a proletariátus világforradalma, amely úgyis ledönti a határsorompókat. A laktanyabeliekhez csatlakoztak a Szamos monitor emberei is; a monitor a csehszlovák fronton vívott harcokban megsérült, s javítás miatt vesztegelt az óbudai öbölben. Mindezen túl az is hozzájárult a tengerészlegénységnek a fegyverszünetet jelentő Clemenceau- és Foch-jegyzék elfogadását jelentő magatartásához, hogy valamennyien végigharcolták, végigszenvedték a világháborút az Adrián vagy a Dunán a tőlük teljesen idegen érdekekért és eszmékért. A hadihajósok 25-én délelőtt gyűlést tartottak a laktanyában, amely a következő határozati javaslatot hozta: „A Dunaőrségezt az elnelvezést is alkalmazták a Tanácsköztársaság hadihajós fegyvernemének jelölésére) és a tengerészlaktanya munkássága, valamint a jelenlevő hajóskatonaság a legnagyobb felháborodással vette tudomásul, hogy a hajóraj legénységének egy része felült a közéjük furakodott, volt tisztekből álló ellenforradalmi elemek uszításának, hogy megtagadta Budapest proletárjaival a szolidaritást és júdáspénzért Budapest munkássága ellen fegyvert használt. A gyűlés követeli, hogy a proletáruralom ellen fellázadt monitorok (és őrjáró naszádok) tisztikara és legénysége haladéktalanul semmisíttessék meg, s amennyiben az uszítók, felbújtók és júdáspénzen megvásárolt egyének élve kerülnének kézre, őket a Dunaőrség legénységének szolgáltassák ki, hogy a gyárépület (óbudai hajógyár) udvarán kivégezzék őket és elrettentő például állítsák oda a magyar proletariátus elé azokat, akik a legválságosabb időben a munkásság árulói lettek. A Dunaőrség legénységének forradalmi hírnevéhez tapadt mocsok csak a bűnösök vérével mosható le!” A lázadók minderről tudomást szerezve, érthetően, nem mertek többé visszatérni Óbudára ... A lázadó hajók Dunapentelén gyülekeztek, ahol a Csuka őrnaszád, a Munka felfegyverzett gőzös és a Bácska aknarakó hajó állomásozott. Útközben Érdnél három repülőgép géppuskatámadást intézett a hadihajók ellen. A következő nap (június 26.) hajnalán, amikor már minden fellázadt hajó befutott Dunapentelére, a repülők ismét támadtak, ezúttal bombákkal. Az egységek heves gépfegyvertűzzel válaszoltak, s ezért a ledobott bombák célt tévesztve, csupán egy uszályt süllyesztettek el. A repülőgépek még kétszer támadták meg a hajókat, hogy viszszakényszerítsék vagy elsüllyesszék őket, de a paksi bombázásnál is csak az Ágnes gőzcsónakot találták el. Ekkor már a fellázadt hajóraj állománya megtudta, hogy Budapesten elfojtották az ellenforradalmat. Nem maradt más választásuk, mint kiszökni az országból. A kötelék parancsnoka elrendelte az indulást. Eddig minden felszólított egység (a javítás alatt álló Újvidék és a Szamos monitor kivételével) teljesítette a hadihajózás parancsnokának ellenforradalmi utasításait. Dunapentelén azonban megváltozott a helyzet. A Bácska aknarakó legénysége már megtagadta a menetparancsot, kitartott a vörös lobogó iránti hűségében. A hajóraj a Bácska nélkül indult útnak. Az élen a Csuka és a Fogas őmaszád, mögöttük a Maros és a Lajta monitor, majd a Komárom és Pozsony őmaszád haladt. A menetet a Munka zárta be. A köteléket Paks előtt érte utol az a motorcsónak, amely a Kormányzótanács felszólítását vitte a legénységnek: tartóztassák le tisztjeiket, s kössenek ki. Ha ennek eleget tesznek, büntetlenséget élveznek. Hogy a tiszteknek hogyan sikerült a lázadás oldalán tartani a legénységet, nem tudjuk, de tény, hogy az egységek folytatták útjukat. Paksra érve, felszólították az ottani aknazárhoz beosztott Viza és Compó őrnaszádot, valamint a Baja aknarakó hajót a csatlakozásra. De eredménytelenül. Mindhárom felszólított hajó személyzete hű maradt a Tanácsköztársasághoz, s megtagadta a vörös lobogó bevonását. Még folytak a tárgyalások, amikor értesítést kaptak a hajók arról, hogy a Vörös Hadsereg tüzérséget vonultat fel a Kalocsa környéki partszakaszon, megakadályozandó az egységek kiszökését az országból. A lázadók tehát gyorsan továbbindultak. Rövid menet után a leghátul haladó Munka kivált a kötelékből. Bevonta a trikolórt, helyébe az árboc fokára kúszott a vörös hadilobogó. A felfegyverzett gőzös lassan visszafordult. Ezt észrevéve, a Komárom és a Pozsony is azonnal fordult s a Pozsonyon tartózkodó Zemplén korvettkapitány felszólította a Munkát, hogy, ha nem jön tovább, adja ki a tiszteket. A felszólításra az egyik matróz visszakiáltott: „Nem tárgyalunk!” A következő pillanatban eldördültek a Munka 47 milliméteres lövegei. Tűz alá vették a Pozsonyt. Időközben a Komárom a paksi malmok magasságában ismét fordult, s most völgymenetben közeledett a Munkához. A felfegyverzett gőzös áttette a tüzet a Komáromra. Ekkor a két őrnaszád is tüzet nyitott 75 milliméteres ágyúival. Heves tüzelés közben egészen közel kerültek egymáshoz, minden egység kapott találatot. A Munka egyik jól irányzott lövése átütötte a Komárom parancsnoki tornyának páncélját, s bent robbanva megölte a hajó parancsnokát és a hadihajózás vezérkari főnökét. A toronyban tartózkodók megsebesültek. Ugyanekkor az egyik ősnaszád lövedéke behatolt a Munka gépházába, s ott felrobbanva, felgyújtotta a gőzöst. Az égő Munkát parancsnoka, hogy az elsüllyedést elkerülje, partra futtatta, miközben lövegei az utolsó pillanatig tüzeltek a lázadókra. A Munka megőrizte a vörös hadilobogó, a Tanácsköztársaság hadihajósainak forradalmi becsületét. A fellázadt, hűtlen hajók teljes személyi állományát — Bajára érve — az antant katonai hatóságai internálták. Dr. Csonkaréti Károly