Határőr, 1980 (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-11 / 2. szám

A HATÁRŐRZÉS MÓDJA a törökvilágban Magyarország közepe közel két évszázadon át nyögte az oszmán hatalmát. Megmaradt országrészünk határát kisebb-nagyobb várak-végházak hosszú sora őrizte. E határvárak több sorban, nagy mélységi tagozódásban feküdtek. A végvári harcmódot ismerve érthető, hogy a mögöttes területek erődítményei is végházakká váltak. Sajnos, a sikeres védekezés akkoriban legfontosabb tényezői, a várak siralmas állapotban voltak. A mohácsi vésztől (1526) több évtizednek kellett eltelnie addig, amíg felismerték a végvárrendszer nélkülözhetetlenségét s hozzáfogtak a várak korszerűsítéséhez. A végvárrendszer fontosságát bizonyítja, hogy 1526-tól az 1596-ban vívott mezőkeresztesi ütközetig egyetlen olyan összecsapás sem volt, amelyben nagyobb hadseregek mérkőztek volna egymással nyílt terepen. Ellenben tömérdek várhatc és kisebb, portyázó összecsapás zajlott le ebben a hetven esztendőben. Ugyanis a törökkori határőrizetnek a módja, formája erősen eltért a mai határőrizettől. Hogy megértsük, miért volt más, mindenekelőtt tudni kell. Hogy a határvonalat nem húzták meg, nem mérték ki. Vagy ahol ez mégis megtörtént, ott sem tartották azt tiszteletben. Elképzelhető, mennyi vitára, csetepatéra adott ez alkalmat! Ez volt a gyakori határvillongások egyik oka. A másik ok ennél sokkal súlyosabb. Ugyanis — az akadozó zsoldellátás miatt — mindkét fél szeretett volna minél több faluból jövedelmet szedni, s ezért megrohanták az ellenséges várhoz tartozó falvakat. Gyakorlatilag tehát a magyar, illetőleg a török fennhatóság odáig terjedt, ameddig egy-egy várból a hozzá tartozó területet meg tudták óvni, s az adót (tizedet, kilencedet, robotot) be tudták hajtani. Az ilyen adószedést célzó átcsapásokat és olykor faluelfoglalásokat kellett a véghelyek legénységének megakadályozni vagy megtorolni. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a várbirtokhoz tartozó falvakban, megművelt földekben gondolkodtak, azokban határozták meg az őrzésre rendelt terület, vagy az országhatár mesgyéjét. Mindezek a határsértések természetesen a béke és a fegyverszünet időszakát jellemezték, amikor a török nem vezetett várhódító, nagy hadjáratokat, mint 1543-ban, 1544-ben, 1552-ben, 1554-ben, 1556- ban vagy 1566-ban. A hadjáratok közötti években kezdett újból hozzáidomulni a magyar katonaság, a végvári vitézek harcmódja a törökökéhez, amely alapvetően különbözött a nyugatitól. Ezekben az esztendőkben, majd az 1568-ban kötött drinápolyi béke utáni időszakban bontakozott ki a végvári vitézek különleges, speciálisnak mondható határőr szerepe, új határőrizeti módja, amelynek alapja az, hogy magyar és török között igazi béke, vagyis fegyvernyugvás sohasem volt, legfeljebb a várostromok szüneteltek. A törökökkel leginkább a gyors, könnyű lovasság (huszárság) vehette fel a siker reményével a harcot, csak ők tudták megakadályozni az ellenség portyázásait, vagy visszaadni a „kölcsönt”. Segítőtársaikról, a gyalogos hadjukról sem szabad azért megfeledkezni, akikből szintén jutottak a végházakba. De két évszázadon keresztül mégiscsak alapvetően az állandóan és gyorsan — lovon — mozgó határőrzési forma volt az uralkodó. Hogy ez megvalósuljon, sok támaszpontot kellett létesíteni, legyenek azok bármilyen kicsik is. Ilyen, csak 8—10 vitézt befogadó, egy-egy nagyobb „anyavárhoz” tartozó őrsök voltak a módosabb földesurak kőből emelt, esetleg saroktornyokkal megerősített, palánkkal, árokkal körülvett udvarházai, kastélyai, vagy a falvak lőréses kőfallal övezett templomai (ún. templomerődei vagy parasztvárai). Mint például — hogy azon a területen maradjunk, ahol ma is határőrök róják át az ösvényeken szolgálati útjukat — a kisterenyei, a mohorai, a cserhátsurányi vagy sziráki kastély, valamint a nógrádsápi, cserhátsurányi, tarti templomerőd, a régi határőr őrsök napjainkig fennmaradt emlékei, tárgyi bizonyítékai. És még hány és hány ilyen támaszpont volt ezen a tájon, amelyek azóta már elenyésztek, rombadőltek s köveiket beépítették az újabb templomokba, házakba... Ezután néhány példával szeretnénk bemutatni e kor mozgó határőrizeti formáját. 1544-ben a várak egész sora esett el, de Léva alól Balassi Menyhért (Balassi Bálint nagybátyja) már elkergette Mehemed budai basát. A bátor főúr meztelen karddal, „csak az egy ingben kapuhoz szalada”, írja Tinódi Lantos Sebestyén, a kor „riportere”, „szablyával forgolódik, bátorságot ada, törököket az kaputól eltágitá”. Közben a környéken pontyázó őrszemek is meglátták a vár körül fekvő, felgyújtott Léva város lángjait. Gyors híradás s Nyári Ferenc vezetésével komáromi, surányi és sellyei vitézek vágtattak a visszavonulóban levő basa nyomában. Közelükben Nyári csata előtti „eligazításában” megparancsolta: senki se rontson a harc kezdete előtt az ellenségre, megtiltotta a zsákmányolást és a foglyok szedését addig, amíg a harc el nem dől. 930 huszár az Ipoly jobbpartján, a Szalka melletti mezőn csapott rá a törökre, amely már megkezdte az átkelést a folyón, szemközt a balparti Letkés faluval. Nyári Ferenc három részre bontotta seregét. A derékhad az átkelésben levőket rohamozta, a többiek kétoldaliról átúsztatva kapták közre a basa katonáit. A janicsárok puskatüze nem sokat ártott a rohamozó lovasságnak, hamarosan szétszórták, levágták az addig mindig győztes s ezért elbizakodott oszmán hadinépet. „Foglyokat azután sokat fogdosának, az fő törökök mind elszaladának ...” írja elégedetten Tinódi. A gazdag zsákmányt — miután kiválasztották a király részét — szétosztották egymás között. A lévai és a szálkai csata, mint a határőrizet egyik formája, az ellenséget egy időre visszariasztotta a magyar területek megrohanásától s talán a többi nagyobb vár eleste, a sorozatos vereségek után ekkor kapták vissza a magyarok ismét önbizalmukat is, mert e kettős győzelemmel „Bátor szivet adtak mind az magyaroknak”. Ahogyan Tinódi fogalmazta meg az akkori határőrzési mód lényegét: „Tesznek ezek (ti. a határvárak vitézei) Budára nagy vigyázást, gyakor csatát, törökben kapkodást...”, annak ellenére, hogy „kevés vitézeket tartotok, azokat is igen koplaltatjátok, mivel zsoldjuikat ti meg nem adjátok”. Az erőmutatásnak, az ellenség megfélemlítésének és féken tartásának — s így a portyázásoktól, határsértésektől való távoltartásának — másik módja a párviadal volt. Ennek a győztes vitéz egyénileg is hasznát látta: országos hírű hőssé, nagy tekintélyű vitézzé vált s a katonai ranglétrán gyorsabban juthatott előre. A béke idején a király ugyan tiltotta az efféle virtuskodást, de a főkapitány, ha a kihívó katona elfogadható indokot hozott fel, amikor engedélyért folyamodott, szemet hunyt a párbaj felett. A bajvívás szabályait mindkét fél tiszteletben tartotta. Folyhatott halálig, harcképtelenségig vagy az első vérig. Közösen kijelölt bírák (ún. igazlátók) ügyeltek a viadal tisztességére, a fegyverek azonosságára stb. 1550-ben nagy port vert Kapitány Györgynek, a hollókői vár parancsnokának (akkori kifejezéssel: porkolábjának) bajviadala a Szandavárbéli Hubiár agával. Az ürügyet az adta, hogy összevesztek egy rabon. A viadal Buják vára alatt folyt le, ezúttal a király engedélyével, amelyet személyesen járt ki Bécsben Kapitány György. A viadalra megjelentek az akkori idők legnevettesebb vitézei, nagyurai: Losonczy István, a későbbi temesvári hős, mint házigazda, mert övé volt Hollókő, Bebek György, több felvidéki vár ura, Balassi János, a költő Balassi Bálint apja, Zay Ferenc, a kor egyik legjobb huszárkapitánya és folytathatnánk a sort. Természetesen mind díszes, fegyveres kísérettel. De a török is kivonult 400 lovassal, híres agák vezetése alatt. A két sereget egy kis patak választotta el egymástól. Először kicserélték a túszokat, majd kijelölték az igazlátókat (2 magyart, 2 törököt). A megállapodás szerint a viadalnak harcképtelenségig kellett folynia. Először kopjára került sor. Néhány összecsapás után Kapitány kopjája megakadt a török ló nyakában, s eltört. Hubiár agáé viszont a magyar fején reccsent. Ezután áttértek a tőrre. Hosszú s elkeseredett viaskodás kezdődött, a támadás és védelem egymást követte, mígnem a török megvágta a magyar jobb kézfejét, amelyet elborított a vér, s a tőr kifordult tenyeréből. Kapitány előrántotta második tőrét, de rövid vívás után az is kiesett egyre gyengülő markából. Hogy a rabbal mi lett, arról már nem szól a história. Alighanem a töröké lett, mert a magyar vesztett. De talán itt nem is ez volt a lényeges, hanem maga a vitézi játék, amely a jelenlevők és kortársak szerint is rendkívül izgalmas és szép volt. A viadal korrektségére jellemző, hogy miután megállapodtak abban, hogy a lovakat nem szabad megsebesíteni, de Kapitány mégis — véletlenül — megsértette Hubiár lovának nyakát, a magyarok megígérték, hogy ha lova meghal, helyébe másikat adnak. (Kapitány György tizenhat évvel később, Tokaj alatt, ágyúgolyótól találva esett el.) Ha már felmerült a várviadal kapcsán két határvárunk neve, szóljunk róluk is valamit. Hollókő meredek sziklapúpon épített, szabálytalan alaprajzú vár, a XIII. század végéről vagy a XIV. század elejéről. A még ma is több emelet magas romfalait nézve sem könnyű elképzelni, hogy milyen lehetett akkor, amikor még pezsgő élet folyt benne, s a századok folyamán olyan ismert s országos méltóságokat viselő főúri családok lakták, mint a Széchenyiek, Guthi Országitok és Losonczyak. Noha a török Nórád megyei támadásai idején már nem tartozott a modern erősségek közé, sziklára épült helyzeténél fogva még mindig a jól védhetők közé tartozott, hiszen a várnak a támadható hegyhát felőli keleti sarkában ötszögű, rendkívül vastag falú öregtorony állt és részben áll még ma is. A romfalakat nézegetve jól kivehető, hogy többé-kevésbé szabályosan fekvő kövekből 40—150 centiméter váltakozó magasságú, de mindig vízszintesen kiegyenlített rétegekben rakták. A köveket úgy kötteték egymáshoz, hogy rétegenként forró mészhabarccsal kiöntötték és így nagyon erősekké váltak a 160—260 centiméter vastag falak. Falában hosszirányban körülbelül 14X24 centiméter szélességű és magasságú, hosszú kötőgerendákat találunk, továbbá a szabályos kőműves állásrétegeknek megfelelően ismétlődő, jól látható lyuksorokat, amelyek a falazás állásait tartó gerendák nyomai. Az ötszögű torony sarkait szépen faragott (armírozott) kövekkel rakták. Nagyjából ennyi maradt meg Hollókőből. Ugyanabban a hadjáratban került török kézre, amelyben Drégely, csak hát dicstelen módon, Budai Herész Ali basa hadával a vár alá érve, felszólította Hollókő védőit, hogy adják meg magukat. A várnak — ahogyan abban az időben szokás volt — két kapitánya volt: Csák Imre és Száki András. (Kapitány György a bajviadal után más beosztásba került.) Ahogy Tinódi száraz rövidséggel írja: „Imre megijedett, András vitéz vala.” Csák Imre a másik tudta nélkül meg is egyezett Alival a vár átadásáról. Amikor ezt Száki András meghallotta, felelősségre vonta porkolábtársát, hallani sem akart a vár átadásáról s parancsot adott a védelemre. Heves szóváltás után Csák Imre tőrt rántott és rátámadt Szákira. A közbelépő katonák azonban kicsavarták kezéből a fegyvert. De a vár átadása ügyében mégis Csák mellé álltak, aki „sietséggel várat hasának megadá” s ezért Ali szabad elvonulást biztosított a várnépnek. Nem ért dicsőségesebb véget Buják vára sem. Hollókő után ugyanis Buják alá szállt a török; azon a mezőn lengtek a lófarkas zászlók, ahol két évvel korábban a nevezetes párviadal folyt. A török a sikertelen alkudozások után lövetni kezdte a várat. Parancsnoka, Nagy Márton visszautasított minden török felszólítást a vár átadására, öt napon keresztül dörögtek az ágyúk, de Buják falai szilárdan állták az ágyúgolyókat. A néhány esztendővel korábban emelt, nagy, 20 méter átmérőjű kerek bástyájáról hatásos tűzzel árasztották el az ostromra készülődő ellenséget. S ha megindul a roham, a meredek sziklákon, majd a csigavonalban épített falszorosokon bizony nem lesz könnyű dolga az ellenségnek. Nagy Márton biztosra vette, hogy még hosszú ideig védheti Bujákot s időközben megérkezhetnek a Balassiak, Bebekek, Losonczyak felmentő seregei. Ám nem így történt. Az ostrom ötödik napján, bár a váron nyoma sem látszott az ostromágyúk találatainak, a katonák váratlanul páni félelembe estek, összebeszéltek, éjjel megrohanták s kifosztották a tárházat, a palotát s a talált értékekkel kiszöktek a várból. A török észrevette őket, rövid üldözés után mindannyiukat lekaszabolta. Ezután berohantak a nyitott várkapun, s elfogták Nagy Mártont. Az erősség tehát egyenesen az ölébe hullott Alinak, amin ő is szerfölött csodálkozott, mert „az Buják várának erős fala vagyon, nem hitte, hogy annak semmi módon árthasson.” Hollókőt és Bujákot csak jó negyven esztendő múltán, 1593-ban sikerült újból visszafoglalni Báthory István országbírónak s ismét beilleszteni a magyar végvárak láncolatába.