Határőr, 1980 (35. évfolyam, 26-52. szám)
1980-06-27 / 26. szám
11. luni 0 ^Qr^os Zoltán kibontakozik az HN IIIll|f egynemű feketeségből, mögött**'1"*'^^* ■ te a szigetcsúcs bokrai, kivehetetlen tömeg fönt a bazilika, a folyam nagy semmisík, s a túlpart fölött földi csillagok lebegnek. Néha megloccsan a víz, a kerítésen túl a padon két párocska ül órák óta, de már fázhatnak. Mielőtt a hajnal haladni kezdene, a folyam hűvösséget lehel ki magából, közvetlenül a víz fölött párafoszlányok úsznak-lebegnek, sejthető csak, hogy merre haladnak éppen. . Karkos Zoltán határőr szolgálatban van az éjszaka második felén, s mire fölkel a nap, megérkezik a váltás. Majd megindul a komp is két part között, jönnek a vonták hegymenetben és ereszkednek föntről lefelé, megéled a folyam, amely mindig is életet adott ennek a tájnak, mindig is. Fölébred, a feketeségből kibontakozik, akárcsak Karkos Zoltán a szigetcsúcson, akárcsak a távoli hegyek a város mögött és északkeleten. A hajó is hajnalban indul. Nagy Sándor főtörzsőrmester sokadszor nullanégykor lép ki az őrs kapuján Szénégető János tizedes, az őrsi KISZ-titkár, mostani járőrtársa kíséretében. Mennek járdán, úttesten, átlépegetik az utcai lámpák fényköreit. Kopognak, visszhangot vernek a léptek. Ha kerékpáros suhan messze utcasarkon, az csak horgász lehet, a halászok talán korábban kimentek. Semmi jele még a hajnalnak itten. Karkos Zoltán arra gondol, hogy fényes napokon a mellékágból sebesen siklanak elő a csónakok, ha a járőr elvéti a pillanatot, az engedelem nélkül eliramló kajakosokat, motorosokat és evezősöket csak a kishajó éri utol kint, a Dunán, a nagy folyamon, az idők kezdetei óta létezett országúton. . Fél öt van. Nagy főtörzsőrmester és Szénégető tizedes fölkészítik a hajót az indulásra. Nagy Sándor ezerkilencszázötvenhétben vonult be határőrnek, Lentiben képezték ki. Mozdonylakatos volt civilben. Jó szakma az, mégis határőr maradt. A hajók s a folyam miatt? Ezerkilencszáz- , hatvankettő óta Esztergomban szolgál. Újabb szakmákat tanult ki: hajógépész, kishajóvezető. Fél ötkor a keleti égbolt rózsaszínét kezdi tükrözni a folyam. A parti öreg fák szétválnak s egymástól távolodnak. Messzebb egy pavilon, s a folyamban a hivatás nélküli pillérek, a túlparton lakóházak és üzemépületek, fölöttünk a várhegyen minden bástya, torony és kupola láthatóvá lesz, és jellemzővé válik. A csönd ettől csak végtelenebb. Sok kilométernyi távolságból idáig dohog egy vontatóhajó, nehéz teherrel ár ellen küszködik. Ez a perc, amikor az igazi szolgálat kezdetét veszi, indulni kell, nekivágni a látszatra végtelennek. Nagy főtörzsőrmester a kiságban visszafelé hajózik, megnézi a vízállást a fekete-fehér csíkozású oszlopon. Háromszáznegyven centiméter, mondja inkább csak magának, hiszen Szénégető tizedes még a kötéllel foglalatoskodik, s a tizedesnek ez amúgy sem jelent sokat. A néhány hónap, a két év, amit itt tölt, csak anynyira elég, hogy ismerkedjen a folyammal. Volt nagyon alacsony vízállás. Kilencvenkétkilencvenhárom centiméter. A határőrhajó is csak a főágon siklott föl, Komárom felé s a habok közül hosszú, sárga homokpadok villantak elő, a szürkegémek mintha a hajózóútban ácsorogtak volna. S a város alatti gázlón valóban át lehetett volna szekerezni. A legmagasabbra hatvanötben emelkedett a víz. Elérte a hétszáznegyven centimétert. Magasan hömpölygött, át lehetett pillantani a töltések fölött: a teherfiajózás szünetelt, a határőrcsónak lassan siklott, ne verjen hullámokat, ne rongálja a gátakat, és Nagy Sándor — akkor még őrmester — társaival együtt elsősorban a vizet vigyázta, szemlélte ellenségesen, száz teljes napig. Micsoda a folyam? Barátunk vagy ellenségünk? Amikor a hajó sebes nekirugaszkodás után visszaejti orrát a vízre s fölfelé siklik hirtelen ködbe, hideg párákba keveredünk: hátunk mögött a világ hajnalpiros, előttünk szürke, s a párába lassan alámerülve fuldokolnak a fák. - Ez egy olyan rész itt, ez a tuti lapos - magyarázza Nagy Sándor -, hogy ha másutt nincs is, itt megül a pára. Nyáron a legritkábban. Ez csak egy folt. Mindjárt kijutunk belőle. Az őszi, téli ködök igazán keservesek. Egyszer Nagy Sándornak le kellett horgonyoznia, és kerek huszonnégy órát ült járőrtársával a köd közepén, várta, hogy majd csak lesz valahogy, mert mozdulni semerre sem lehetett. Másszor rádión riasztották. Társa, egyik legjobb barátja futott zátonyra a ködben a határőrhajóval. Kimentek az egyik önkéntes határőr Wartburg-csónakjával. Megálltak a köd közepén, kiáltoztak, s szinte karnyújtásnyira mellettük szólalt meg a pórul járt naszád vezetője. Látni nem látták. A hajót fél nap húzkodták le a zátonyról. Most fölkel a nap. Az arany korong mögöttünk váratlanul föllobban a parti magas fák csúcsaira, ott megül, mint valami hatalmas tűzmadár. Alatta a ködfoltok, szétterülve. A fények élesek és előrevetülnek. Megdönttik a ártéri erdők, a szigeterdők árnyékát, megmerítik mindennek a tükörképét a vízben. A hajó hosszú hullámokat vonszol magával, és fölfelé törtet. Az idő kint gyorsan múlik, de még csak fél hat, a part menti települések alig ébredeznek, a nyergesi egyik nagy ház felső emeletén ablak nyílik, s fiatalasszony a párkányra ágyneműt pakol. Végig az ipartelepek a parton meg a part mögött. Tát, Dorog, Lábatlan, Nyergesújfalu. Tornyok, kémények, belefúródva a kora reggel kristálly közepébe. - Jó időnk lesz - mondja a tizedes, néhanéha szeméhez emeli a távcsövet -, igazán szép napunk. Keveselljük a horgászokat. Igaz, pontyra még tart a tilalom. Néhány keszegért hajnalban kelni? élnek azért Tát alatt, Nyerges alatt is néhányan a part beszögellésein, apró öblök torkolatánál, patakbeömlésnél. A víz tükre sima. A napsugarak még nem hevesek. Hat óra előtt fordulunk, és visszaérünk a nyergesi kikötőhöz. A napsugarak özönölnek, fölerősülnek a víz darabokra tört tükrén. Nagy Sándor szemüveget vesz fel, és suhantatja hajóját szembe a sugarakkal. A csehszlovák partról elindul a Dunabogdány motoroshajó, amelyiknek az a dolga, hogy naponta háromszor hozza-vigye a Viszkozagyár szlovákiai munkásnőit. Várjuk a kikötőben. A lányok-asszonyok borzongva húzzák össze magukon a kötött kabátot, sietnek kifelé a dobogó hajóhídon, s elvegyülnek az itteniekkel. Hatkor műszakváltás. A Dunabogdány öreg hajó. A századfordulón építették, az ötvenes évek elején átalakították, gőzösből motorossá vedlett, ikertestvére pedig Balatonfüreden főszereplője volt a legnagyobb magyarországi hajókatasztrófának. Nyugdíjas állása van most a hajónak: munkásokat hord műszakkezdésre, műszak után meg vissza a túlpartra. Az átkelés rendben megtörtént. S még látjuk, ahogy egy jugoszláv vontató öt uszállyal fölfelé törtet, nyomában egy bolgár vonta jön. A folyam összeköt. Országokat. A baj azokkal van, akik úgy gondolják, hogy engedélynélis lehet rajta járni ide-oda! Nemrég lent, a város alatt kötötte el valaki Rendes Ferenc zöld ladikját, s átevezett a túlpartra. Nem jutott messzire. Két esztendeje egy cigánylány horgászok mellett kötött ki. Kerékpárt vett elő a ladikból. Honnan a csónak, kérdezték a horgászok. A lány vonogatta a vállát, az apámé, tőle kértem el. Fölpattant a kerékpárra, s elporzott a város iránt. A horgászok úgy gondolták, könnyebb a halfogás csónakból. Csak akkor vették észre: Sturovóból kötötte el ez a lány a ladikot. Értesítették a határőröket, s éppen Nagy Sándor főtörzsőrmester bukkant a város egyik utcáján a lányra: átjöttem.