Határőr, 1980 (35. évfolyam, 26-52. szám)

1980-06-27 / 26. szám

11. luni 0 ^Qr^os Zoltán kibontakozik az HN­ IIIll|­f egynemű feketeségből, mögöt­­t**'1"*'^^* ■ te a szigetcsúcs bokrai, kive­­hetetlen tömeg fönt a bazilika, a folyam nagy semmi­sík, s a túlpart fölött földi csillagok le­begnek. Néha megloccsan a víz, a kerítésen túl a padon két párocska ül órák óta, de már fáz­hatnak. Mielőtt a hajnal haladni kezdene, a folyam hűvösséget lehel ki magából, közvetlenül a víz fölött párafoszlányok úsznak-lebegnek, sejthető csak, hogy merre haladnak éppen. . Karkos Zoltán határőr szolgálatban van az éjszaka második felén, s mire fölkel a nap, megérkezik a váltás. Majd megindul a komp is két part között, jönnek a vonták hegymenet­ben és ereszkednek föntről lefelé, megéled a fo­lyam, amely mindig is életet adott ennek a táj­nak, mindig is. Fölébred, a feketeségből ki­bontakozik, akárcsak Karkos Zoltán a szigetcsú­cson, akárcsak a távoli hegyek a város mö­gött és északkeleten. A hajó is hajnalban indul. Nagy Sándor fő­törzsőrmester sokadszor nullanégykor lép ki az őrs kapuján Szénégető János tizedes, az őrsi KISZ-titkár, mostani járőrtársa kíséretében. Men­nek járdán, úttesten, átlépegetik az utcai lám­pák fényköreit. Kopognak, visszhangot vernek a léptek. Ha kerékpáros suhan messze utcasar­kon, az csak horgász lehet, a halászok talán ko­rábban kimentek. Semmi jele még a hajnalnak itten. Karkos Zoltán arra gondol, hogy fényes na­pokon a mellékágból sebesen siklanak elő a csónakok, ha a járőr elvéti a pillanatot, az en­­gedelem nélkül eliramló kajakosokat, motoroso­kat és evezősöket csak a kishajó éri utol kint, a Dunán, a nagy folyamon, az idők kezdetei óta létezett országúton. . Fél öt van. Nagy főtörzsőrmester és Szénége­tő tizedes fölkészítik a hajót az indulásra. Nagy Sándor ezerkilencszázötvenhétben vonult be ha­tárőrnek, Lentiben képezték ki. Mozdonylakatos volt civilben. Jó szakma az, mégis határőr ma­­­­radt. A hajók s a folyam miatt? Ezerkilencszáz- , hatvankettő óta Esztergomban szolgál. Újabb szakmákat tanult ki: hajógépész, kishajóvezető. Fél ötkor a keleti égbolt rózsaszínét kezdi tükrözni a folyam. A parti öreg fák szétválnak s egymástól távolodnak. Messzebb egy pavilon, s a folyamban a hivatás nélküli pillérek, a túlparton lakóházak és üzemépületek, fölöttünk a várhegyen minden bástya, torony és kupola láthatóvá lesz, és jellemzővé válik. A csönd ettől csak végtelenebb. Sok kilo­méternyi távolságból idáig dohog egy vontató­hajó, nehéz teherrel ár ellen küszködik. Ez a perc, amikor az igazi szolgálat kezdetét veszi, indulni kell, nekivágni a látszatra végtelennek. Nagy főtörzsőrmester a kiságban visszafelé hajózik, megnézi a vízállást a fekete-fehér csí­­kozású oszlopon. Háromszáznegyven centiméter, mondja inkább csak magának, hiszen Szénége­tő tizedes még a kötéllel foglalatoskodik, s a tizedesnek ez amúgy sem jelent sokat. A né­hány hónap, a két év, amit itt tölt, csak any­­nyira elég, hogy ismerkedjen a folyammal. Volt nagyon alacsony vízállás. Kilencvenkét­­kilencvenhárom centiméter. A határőrhajó is csak a főágon siklott föl, Komárom felé s a habok közül hosszú, sárga homokpadok villan­tak elő, a szürkegémek mintha a hajózóútban ácsorogtak volna. S a város alatti gázlón való­ban át lehetett volna szekerezni. A legmagasabbra hatvanötben emelkedett a víz. Elérte a hétszáznegyven centimétert. Maga­san hömpölygött, át lehetett pillantani a tölté­sek fölött: a teherfiajózás szünetelt, a határőr­­csónak lassan siklott, ne verjen hullámokat, ne rongálja a gátakat, és Nagy Sándor — akkor még őrmester — társaival együtt elsősorban a vizet vigyázta, szemlélte ellenségesen, száz tel­jes napig. Micsoda a folyam? Barátunk vagy ellensé­günk? Amikor a hajó sebes nekirugaszkodás után visszaejti orrát a vízre s fölfelé siklik hirtelen ködbe, hideg párákba keveredünk: hátunk mö­gött a világ hajnalpiros, előttünk szürke, s a párába lassan alámerülve fuldokolnak a fák. - Ez egy olyan rész itt, ez a tuti lapos - magyarázza Nagy Sándor -, hogy ha másutt nincs is, itt megül a pára. Nyáron a legritkáb­ban. Ez csak egy folt. Mindjárt kijutunk be­lőle. Az őszi, téli ködök igazán keservesek. Egy­szer Nagy Sándornak le kellett horgonyoznia, és kerek huszonnégy órát ült járőrtársával a köd közepén, várta, hogy majd csak lesz vala­hogy, mert mozdulni semerre sem lehetett. Más­szor rádión riasztották. Társa, egyik legjobb ba­rátja futott zátonyra a ködben a határőrhajó­val. Kimentek az egyik önkéntes határőr Wart­­burg-csónakjával. Megálltak a köd közepén, kiáltoztak, s szinte karnyújtásnyira mellettük szó­lalt meg a pórul járt naszád­ vezetője. Látni nem látták. A hajót fél nap húzkodták le a zátonyról. Most fölkel a nap. Az arany korong mögöt­tünk váratlanul föllobban a parti magas fák csúcsaira, ott megül, mint valami hatalmas tűz­madár. Alatta a ködfoltok, szétterülve. A fények élesek és előrevetülnek. Megdönt­­­tik a ártéri erdők, a szigeterdők árnyékát, megmerítik mindennek a tükörképét a vízben. A hajó hosszú hullámokat vonszol magával, és fölfelé törtet. Az idő kint gyorsan múlik, de még csak fél hat, a part menti települések alig ébredeznek, a nyergesi egyik nagy ház felső emeletén ab­lak nyílik, s fiatalasszony a párkányra ágyne­műt pakol. Végig az ipartelepek a parton meg a part mögött. Tát, Dorog, Lábatlan, Nyergesújfalu. Tornyok, kémények, belefúródva a kora reggel kristálly közepébe. - Jó időnk lesz - mondja a tizedes, néha­­néha szeméhez emeli a távcsövet -, igazán szép napunk. Keveselljük a horgászokat. Igaz, pontyra még tart a tilalom. Néhány keszegért hajnalban kel­ni? élnek azért Tát alatt, Nyerges alatt is né­hányan a part beszögellésein, apró öblök tor­kolatánál, patakbeömlésnél. A víz tükre sima. A napsugarak még nem hevesek. Hat óra előtt fordulunk, és visszaérünk a nyergesi kikötőhöz. A napsugarak özönölnek, fölerősülnek a víz darabokra tört tükrén. Nagy Sándor szemüveget vesz fel, és suhantatja hajó­ját szembe a sugarakkal. A csehszlovák partról elindul a Dunabogdány motoroshajó, amelyiknek az a dolga, hogy na­ponta háromszor hozza-vigye a Viszkozagyár szlovákiai munkásnőit. Várjuk a kikötőben. A lányok-asszonyok borzongva húzzák össze ma­gukon a kötött kabátot, sietnek kifelé a dobo­gó hajóhídon, s elvegyülnek az itteniekkel. Hatkor műszakváltás. A Dunabogdány öreg hajó. A századfordulón építették, az ötvenes évek elején átalakították, gőzösből motorossá vedlett, ikertestvére pedig Balatonfüreden főszereplője volt a legnagyobb magyarországi hajókatasztrófának. Nyugdíjas állása van most a hajónak: munkásokat hord műszakkezdésre, műszak után meg vissza a túlpartra. Az átkelés rendben megtörtént. S még lát­juk, ahogy egy jugoszláv vontató öt uszállyal fölfelé törtet, nyomában egy bolgár vonta jön. A folyam összeköt. Országokat. A baj azokkal van, akik úgy gondolják, hogy engedély­nél­­is lehet rajta járni ide-oda! Nemrég lent, a város alatt kötötte el valaki Rendes Ferenc zöld ladikját, s átevezett a túl­partra. Nem jutott messzire. Két esztendeje egy cigánylány horgászok mellett kötött ki. Kerék­párt vett elő a ladikból. Honnan a csónak, kérdezték a horgászok. A lány vonogatta a vál­lát, az apámé, tőle kértem el. Fölpattant a ke­rékpárra, s elporzott a város iránt. A horgászok úgy gondolták, könnyebb a halfogás csónak­ból. Csak akkor vették észre: Sturovóból kötötte el ez a lány a ladikot. Értesítették a határőrö­ket, s éppen Nagy Sándor főtörzsőrmester buk­kant a város egyik utcáján a lányra: átjöttem.

Next