Határőr, 1982 (37. évfolyam, 27-53. szám)

1982-09-03 / 36. szám

„Mihályi Rába-part, / ki tudja mit takart. I Petróleum van ott a föld alatt. / Lefúrtunk izibe’ I Föld anyánk színibe', s hogy pet­róleum jön ott a helyébe. / Pet­róleum helyett / ellenben jött a gáz, s a mérnök urakat töri a frász.” (Egykori gázfúrós nóta) Mihályiban a harmincas évek közepén petróleum ugyan nem szökkent a felszínre, viszont ha manapság patront csavarunk a szifonba, hogy legyen szódavíz a fröccshöz, szeptember első vasár­napján, gondoljunk jó szívvel az olajbányászokra, az elődökre, akik új iparágat, új munkakultú­rát honosítottak meg itt, a Rába, a Zala-folyó, a Kerka­, a Cserta­­patak környékén, a kőolaj- és földgázbányászatot. A mi­hályi próbálkozás után át­települtek Zalába az akkoriban amerikai pénzen fúró olajbányá­szok. 45 éve egy novemberi na­pon a Kerettyéről Lispére vezető út mellett a Budafak 2 számú fúrás iszapgödrébe karvastagság­ban kezdett zuhogni a zöldes­barna folyadék. Ilyent a vidék legöregebbjei sem láttak soha. Nem is csoda, mert ez a folyadék apró kis likacsok foglyaként százezer és millió évek óta több kilométer mélyen rejtőzik a föld alatt Az első évben, 1937-ben a tény­leges kőolajtermelés kezdetekor évente 1366 tonna sűrű folyadék került a tartályokba. Akkoriban igen felkészült szakemberek is úgy vélték, hogy mintegy 20—25 évig lehetséges kőolaj- és föld­gáztermelés a lispeinek nevezett kőolajmezőben. Nos, a ma szak­embere még további évtizedekre előre készít termelési terveket — 45 évvel a termelési őskor vagy inkább a hőskor után is. Azóta kőolajbányászok tízezrei nevelődtek föl, hiszen a bázake­­rettyei tapasztalatok birtokában már könnyebb volt a kutatás. Az ország új kőolaj-lelőhelyeket is­mert meg: Lovászit, Nagylen­gyelt, Algyőt, Szegedet, Eger kör­nyékét. Egyre újabb és korsze­rűbb fúrási és termelési módsze­reket dolgoznak ki a szakembe­rek, munkások és mérnökök kö­zösen. Egy új fúrási technológia kialakításáért Tóth Ferenc főfú­rómester — főművezető — állami­ ­ díjat kapott. Csörgits József 1954- ben A Szocialista Munka Hőse, Szűcs László Kossuth-díjas lett a nagylengyeli kőolajmező feltá­rásában kifejtett kimagasló mun­kájáért. Tavaly Hermán Istvánt tüntették ki A Szocialista Munka Hőse cím aranycsillagával, Mol­nár Károly, dr. Bán Ákos, dr. Dank Viktor mérnök állami díjra volt érdemes. A magyar kőolajbányászok mindig is szoros kapcsolatot tar­tottak a határőrökkel, hiszen munkájuk során gyakorta vetőd­tek az országhatár őrzői közelébe. Váll váll mellett védték és védik közös szocialista vívmányainkat az olajbányász önkéntes határ­őrök és tényleges határőrök, akik közül leszerelés után nem egy valamelyik olajbányász kislányát vette feleségül, s maga is olaj­bányász lett. Az idén különös jelentőséget kapott az olajbányászok és a ha­tárőrök munka- és fegyverbarát­sága. Először a Zalai Kőolajipari Vállalat, majd a Kőolaj- és Föld­gázbányászati Vállalat adományo­zott zászlót a határőrségnek. Egy­más után alakultak meg az olaj­ipari önkénteshatárőr-csoportok, amelyeknek tagjai nagy felelős­séggel teljesítenek közösen szol­gálatot zöldsapkás bajtársaikkal. Az idei bányásznap s a köze­ledő fegyveres erők napja a ha­zai kőolaj- és földgázbányászat kezdetének 45. évfordulója egy­ben az olajbányászok és a határ­őrök barátsága további erősödésé­nek ünnepe is. Ferencz Győző, Goór Béla felvételei­ ­ A bányásznap közös ünnepünk Közös a munka, közös a cél: a szocialista haza védelme és felvirágoztatása Új kőolajgyűjtő állomás épül . Az úgynevezett magyar „Saar­­vidék” — Tatabánya és környé­ke — munkásmozgalom­ történel­mi jelentősége mindig is nagy volt. Ha a forradalmi mozgalom lefelé ívelt, itt akkor is bázisra talált. Ha pedig forradalmi fel­lendülés volt, innen újabb ener­giával táplálkozhatott. A szén­medence munkássága sok gondot okozott az elnyomóknak. 1918 nyarán —­ a Bányamunkások Or­szágos Szövetségének megalaku­lása alkalmából — kétezer bá­nyász bizonyította, hogy nem ijed meg az elnyomó rendszer ti­lalmaitól. 1919 őszén a fehérter­ror ellen tiltakoztak a bányászok, akkor Payer volt a titkáruk, de a szervezet szelleme és a vezér kö­zött szakadás keletkezett... Sok halottja és sebesültje volt itt a mozgalomnak. Harcai és mártírjai emlékét a munkásosz­tály megőrzi és átadja az utókor­nak. Az átadó gyakran maga a proletár művész. József Attila 1930 nyarán lett a KMP tagja. A költő ekkor 25 éves volt. Ez időben írt versei so­kat mondanak elvi meggyőződé­séről és forradalmi álláspontjá­ról, ekkor írta a Döntsd a tőkét, a Külvárosi éjt... A proletariátussal való találko­zását sokoldalúan rögzíti a mű­vész életpályája. Az 1930. szep­tember 1-i tömegtüntetésen részt vett a költő, utána bíróság elé is került és a verseit sorra kobozták el. A burzsoáziát az rémítette meg, hogy akadt ember, aki az igazat írta, nemcsak a valódit. József Attila túlélte a korszak munkásmozgalmának „betegsé­­geit”. Képzett marxista volt, akit nemcsak érzelemvilága, hanem a tudata is a szocializmushoz veze­tett. Ekkor fogalmazta meg a for­­radalmasodás objektív szükség­­szerűségét az esztétika nyelvén (Egyéniség és valóság, 1932). „. .. a társadalmi forradalom tör­téneti intézménye a természeti anyag társadalmasításának ...” Leszögezi (A művészet kérdése és a proletárság, 1931—1932): „A művészeti termék ... társadalmi szükséglet kielégítésére szol­gál ...” A forradalmi költészet a forradalmi szükségletek kielégí­tésére. Tatabányán kap indíttatást a Szocialisták című vers megírásá­ra. Költeménye és ez időbeni egész költészete (a KMP akkori politikájának megfelelően) a köz­vetlen proletárforradalomra buz­dít: „Le a kapitalizmussal! Hatal­mat, húst a dolgozóknak!...” A tatabányai munkások életé­nek megismerése a legnagyobb magyar költők egyikét alkotásra ösztönözte. Most ötven éve szüle­tett József Attila Szocialisták cí­mű verse. Még csak ötven éve. A költő, ha élne, csak a környe­zetszennyezők füstjéről ismerne rá egyik leghíresebb versének modelljére, meg arról, hogy .. az időt mi hoztuk magunkkal...” Tatabányára is. V.—T. Korok, tájak, emberek Millenáris turulmadár Ne legyünk szégyenlősek: valahogy idekerültünk a Kárpát-medencébe. Erre és a honfoglalás folyamatára akkor is érdemes emlékezni, ha már egyszer, 1896-ban a millennium kap­csán megtették ezt. Eléggé általáno­sítható tapasztalat ugyanis, hogy kö­zelebbi történelmünk hagyományait jól ismerjük, aztán már inkább csak kiemelkedő történelmi személyisé­gekhez kötődnek emlékezéseink, esetleg fontos folyamatok ki is es­nek tudatunkból. Pedig a megőrizni érdemes hagyományok nem a kom­munistákkal születtek, bár a jövő­beli emlékezetes események már fő­ként csak hozzájuk kapcsolódhat­nak. A honfoglalásról szólván, mint Dienes István írja: „A függetlenség megőrzésére egyetlen mód kínálkoz­­­­zott: a törzsszövetség népe 895-ben bevonult a Kárpátok övezte meden­cébe, amelyet seregük portyázó út­jain már kifürkészett...” A bese­nyők támadása kényszerítette Árpád népét Etelköz elhagyására. A késői források ellentmondásosan rögzítet­ték a honfoglalás folyamatát. Nagy biztonsággal feltehető azonban, hogy mostani hazánkban őseink egy része a Vereckei-hágón, más részük az Al- Duna felől érkezett. A honfoglalás hadműveletek sora volt, tehát had­járat, amely a X. Század elejére fe­jeződött be. Az akkori magyar törzs­neveket azóta is számos helység­nevünk őrzi, főként olyanok, ahol valamikoron katonák laktak. Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Je­nő, Kér és Keszi — ez volt a hét törzs. A millennium a honfoglalás ezre­dik évfordulójának nagyszabású ün­nepségsorozata volt, amelyet át- meg áthatott a magyar uralkodó osztá­lyok elnyomó törekvése, a Kárpát­medencében lakó más népek és nemzetiségek kizsákmányolásához szolgáló ideológiák megteremtése. A millenniumi gondolat hazafias leple azonban sokakat megtévesztett (Jó­kai, Munkácsy, Feszty, Baross Gá­bor), s támogatták a honfoglalásra , való visszaemlékezést anélkül, hogy elhatárolták volna magukat a „nagy­magyar” nacionalizmustól. Kétségtelen, hogy nemzeti létünk kiemelkedően fontos állomása a hon­foglalás, ez volt az államalapítás közvetlen előzménye, kezdete is, ezért az — a hozzáerőszakolt impe­rialista, nacionalista sallangok nél­kül — része legszebb hagyomá­nyainknak. Érthető hát, ha a mil­lennium megünnepléséhez legjobb­jaink is csatlakoztak. 1892-ben Baross Gábor javaslatára törvénybe iktatták az ezredforduló megünneplését. 896-ra tették a hon­honfoglalás idejét (önkényesen jelöl­ték ki a folyamat e szakaszát, napi és felkészülési kérdések is közreját­szottak a dátum eldöntésében). 1896. május 2-án nyitotta meg I. Ferenc József az ezredéves kiállítást és ok­tóber 31-én zárult az ünnepségek sorozata. Közben július 5-én felavat­ták Árpád szobrát Pusztaszeren, ok­tóber 4-én átadták a forgalomnak a Ferenc József-hidat, a mostani Sza­­badság-hidat és számos más helyen különféle emlékművet létesítettek. Ezen ünnepségsorozat keretében állították fel Jókai és Feszty javas­latára — Bánhidán (ma: Tatabánya) — Árpád egyik győzelmének emlé­kére a kardost tartó turulmadarat. Későbbi történelmünkben gyászos emlékek is tapadnak a turulhoz, de erről honfoglaló eleink nem tehet­nek. A turulmadár (kurul, kard­, karvaly) tulajdonképpen saskeselyű, amely Kozali Simon szerint Attilától Géza idejéig koronásan címerálla­tunk is volt. Sőt! A monda szerint Emesét turulmadár termékenyítette meg álmában, így született turulfia, Álmos. (Az idő tájt egyébként az oguz-törökök címerállata is volt). A tatabányai bronzmadarat Do­náthi Gyula alkotta meg. A turul­madárhoz fűződő hiedelmek, mon­dák, történelmi tények lassan elfe­lejtődnek, a környék lakosságán és a szakembereken, a történészeken kívül jórészt csak tájékozódásra használják a Szelim-barlang melletti szobrot. Pedig másra is használható! Varga—Takács

Next