Határőr, 1982 (37. évfolyam, 27-53. szám)

1982-10-01 / 40. szám

Amint áthaladt a tágas helyiségen, futó pil­lantást vetett Ilonára. A vékony lány blúzán két gomb nyitva volt, festett szőke haja vilá­gított az üvegablak mögött, Ilona is fölpillan­tott a papírokból, de nem mosolygott, s erre Bárkai nem is számíthatott volna. A beton kint még izzott, az útjávelválasztó vonalak fehéren villogtak, de mintha egyszerre vége­­szakadt volna a gépkocsiáradatnak. Elég volt. Kezelőfülkék, oszlopok, a tető alá szorult me­leg. Egy idő után az ember észre sem veszi, hogy néhány száz méternyire ott az erdő, az öreg tölgyes, és eszébe sem jut, hogy több mint egy évet itt tölt el az életéből, de abba a tölgyesbe be nem jut. Aminthogy idegen a külső sorompón túl is minden, pedig onnan jönnek az utasok vagy oda mennek. És ugyan­így elmúlik az izgalom, a feszültség érzése, ami minden szolgálatkezdéssel együtt jár, las­san leereszt az ember, akár a luftballon, figyel­meztette valamikor régen Varjú Pál törzsőr­mester, s csak ő, mert a tisztek ilyesmit a világért sem mondanának. Az ajtóból visszanézett Ilonára. A lány föl­állt az asztalától, nyújtózott. Jelentéktelen volt, mint mindig, csak a festett szőke haja virigizott. A fiatalabbik büfés sokkal jobb nő, feszes didkói vannak, ha nincs vendége, néha kijön a bódéjából a színes italospalackokkal telerakott kirakat elé, leül a padra, mintha csak napozna, a lábát keresztbe veti, kemény, telt­­ combja, fölcsúszik rajta a halványsárga vászonköpeny. Biztos, hogy nem visel melltar­tót­ ,Biztos” — mondta Gyánk. Józsi kilépett egy ajtón a hosszú folyosóra, két géppisztoly lógott a vállán. A nehéz nap után a folyosó már a lazítás szintere, összekészülődnek a vál­táshoz, ennyi az egész. „A múltkor elfogyott a frissítő a parancsnokiban, az öreg átküldött traubiszódáért. Megnéztem. Isten bizony, nem visel melltartót. Előrehajolt, láttam. Kapható csaj lehet.” „Kapható, de nem nekünk.” „Naná, hogy kelleti magát. Jön az Utas, betér egy üdítőre, de ha meglátja a Jolit, mindjárt ugrálni kezd és vastagnak mutatko­zik. Dehogyis brandit kér. Napóleont legalább. Nagyobb számla, nagyobb borravaló." Most már hárman voltak. Gyünk Józsi, Kiss Béla és Bárkai. A pihenőhelyiség fehérre má­zolt betonfalai összeszorították a világot. Az ajtó mellett a leltár függött, a szekrényekre szerelt keresztvasak pedig őrizték a szekrények titkát. Bárkai hanyatt feküdt a heverőn, fölbámult a mennyezetre. Egyszerűen kétséges, hogy há­romnál több ember befér ebbe a szobába, pe­dig mindjárt jönnek a többiek. Az egész vál­tás. Kiss Béla letelepedett Bárkai lábához, a he­verő végére. Szuszogott, verejtékezett. Olyan az arca, mint a kelt tészta, ahogy éppen kida­gad a vájdlingból, gondolta Bárkai, miközben fektében előkotorta nadrágzsebéből a cigaret­tásdobozt. Rövidfecskét szív bevonulása óta. Eleinte azzal hitegette magát, hogy nincs ideje egy igazán hosszú cigarettára, amint hogy nem is volt, most meg pénze nincs. A többiek némán figyelték. Senki sem mondta, de hallgatólagosan mindenki elfo­gadja a szabályt, hogy a pihenőben nem lehet rágyújtani. „Kitikkadtál, tizedes? — kérdezte Kiss Béla. Ültében előre hajolt. Mintha a kőpadlón ke­resne valamit. — Aztán mitől tikkadtál ki? Nem ücsörögtél a fülkében ...” „Hagyjuk ezt, jó!” „Vedd úgy, hogy semmit sem mondtam." Kis ideig csönd volt, egy légy kerengett a légtérben, hártyaszárnyai monoton, zúgó zajt csaptak, néha leszállt a légy a meszelt falra, még a titkokat őrző szekrényekre is. Aztán megremegett a föld, most indultak meg a ka­mionok, három egymás után, elhúztak az ab­lak előtt, elsötétítették a szobát. Kiss Béla tömpe ujjaival megpróbálta hátra­­simítani széthulló, vékony szálú haját. „Fi­gyeltek? Reggel, még majdnem hajnalban, volt egy marha jó nő.” „Egy? Egyetlenegy?” Gyánk Józsi a támlá­nál állt és vizsgálgatta a géppisztolyokat. „Az volt ma a legjobb. Extraklasszis. Egy Citroennel. Kis csúf CV-vel...” „Hiányzik? — Bárkai Zoltán egyetlen len­dülettel fölemelkedett a heverőről. Elsétált a­­ablakig. Megint üres volt a placc, a túloldalon a betonoszlopok között délibábot játszott a légritkulás. — Nagyon hiányzik?” „Nem értelek, Zoli. Micsoda hiányozna?" „A nő... Nem ez, akit láttál. Hanem­ általá­ban. Azaz...” Bárkai legyintett és nem for­dult vissza, hanem változatlanul, merev tekin­tettel nézte a betont. Egy sárga Opel értekelt elő a fülkék közül. Mintha csak bosszantani akarnák, ezt is fiatal lány vezette. A sárga kocsi mögé egy Ford sorolt. Aztán kis, szürke , Trabant. „Tudd meg, akkor fogok csajt, amikor aka­rok" — mondta ingerülten Kiss Béla. A mon­dat halk zenei aláfestése Gyánk Józsi majd­nem hangtalan nevetése volt. Valami olyasmit is mondott aztán, hogy a töltények mind meg­­­­vannak a fegyverekhez. „Dinkák vagytok — fakadt ki Kiss Béla. — Agyatokra ment a meleg. Az a csaj a Citroen­ben tényleg marha jó nő volt. Jó nő! Értitek? Bronzvörös hosszú haja volt és biztosan a Bal­­csin nyaralt. Mint a négeré, olyan a bőre ... Figyázzatok, biztosan meztelenül napozott, mert átlátszott a blúza és sehol a melltartó fehér nyoma, sehol, csak...” Bárkai féltékenyen felcsattant: „Hagyd ab­­­­be.­” Talán jobb lenne, ha nem látnák ezeket a nőket. Mintha az a lány a Citroennal csakis az ő emléke lenne, s neki egyedüli joga, hogy gondoljon rá. Bárkai hunyorogva közeledett a kocsihoz. Kiss Béla kutatta a Citroent a hórihorgas, karvalyképű, vámos törzsőrmesterrel együtt, Barkainak tehát nem sok keresnivalója volt ott, de nem tiltja senki, hogy néha megnézze, hogyan dolgoznak a rajába tartozó emberek. A Kiss Bélák... Béla behatolt az utastérbe, nagy feneke alig fért az ajtónyílásba, teljesen betöltötte, majdnem nevetséges látvány volt és közben fölfelé sandított, a túloldalra, ahol a lány állt. A lány. A kora reggeli éles sugarak átvilá­gították a blúzát. Valószínűtlen jelenség volt, ahogy ott állt, aprócska forrónadrágban, a popsija elővillant a farmervászon alól, pókhá­lóblúzát pedig mintha a reggeli nap szőtte volna. Igenis jelenség, rögzíti Bárkai Zoltán agya a megállapítást. Tökéletes, akár egy szo­bor. Csodálatos éjszakákkal ajándékozhat meg ez a nő bárkit. A testrészei külön életet él­nek, egyenként lélegzetelállítóak, s ahogy Borkai közeledett, mindinkább kirajzolódta­k a részletek, de feledhetetlen egységük is elvi­tathatatlan volt. Ha nem áll ott a karvalyarcú, ha nem akkor tápászkodik elő a kocsiból Kiss Béla, ha nincs a beton, a hosszú épület, a sorompó, a Citroen, ha ... „Váltáshoz sorakozó!” Valaki bekiabált a résnyire nyíló ajtón. A folyosón pedig — mert az ajtó nyitva maradt — tovább visszhang­zott a kiáltás. Váltás után Bárkai bekászálódott a buszba a többiek mellé, két térde közé szorította a géppisztolyát, a tártáska pedig mellette, az ülésen zötykölődött. Szembe futott az út, fény­verte betonkígyó, feje a város szélső házai közé fúródott, azokon túl pedig a mozdítha­tatlan, súlyos tornyok álltak s bal oldalon egy gyárkémény füstöt pipált. „Kértél kimaradást, Bárkát?” „Kaptam.” Kiss Béla visszaforgatott, puha arcán elöm­­lött az irigység. „Mész a KISZ-klubba?” „Talán benézek. Később. Nem tudom.” „Ha nem lenne az a fenyítésem... Hónapja nem jártam kint. Lebuktam, kész ... Pechem volt, tudod ...” Bárkai nem válaszolt. Most oldalt bámult ki az ablakon, a maradék erdőkre, amelyeket nemsokára ki fog szorítani a képből a város. A fák alatt nagy foltokban terült szét a fény. Nemsokára lehanyatlik a nap a hegyek mö­gött és akkor este lesz. Kigyúlnak a város lámpái. A lámpák már égtek, de még nem világí­tottak. Bárkai kényelmesen lépkedett, átment a patak hídján, egy pillanatra alátekintett a zajgó vízre, mintha azt kérdezné, hová siettek vizek, ugyan hová. Acélfolyó siklott alatta két kemény betonpart között. A posta szecessziós főbejárata, a hatalmas oszlopok, egy kősárkány­, ki ott belépsz, hagyj fel minden reménnyel. De nem ez volt a felirat, hanem valami egészen más, amelyet azonban Borkai még sohasem olvasott el. Ugyan minek. A feliratokat nem olvasásra szánják. Másképp a nyüzsgő sokaság sohasem szivárogna be a terembe, nem állnának sorba a kis ablakok előtt. Két felvevőhely között is választhatott és ő a bal oldalihoz állt. Megint az a csutakfrizurás kislány, vállpántos, melle fölött húzott ruhában, amíg ül, bombajó nő, amikor föláll és odébb lép, már látszik, hogy járáshibás, másként miért ülne örökké-örökké itt a kis ablak mögött, közszemlére téve. Egy öregúr hosszasan ácsorgott és magyarázott,­­ udvarolt. A csutakfrizurás lány halványan, fáradtan mosolygott, bólogatott. Szeretné el­hinni talán, amit az öregúr mond. S mi le­nne,­­ ha az ember eltekintene a lány sántaságától. Bizonyos helyzetekben... Néhány jó szó,­­ ügyesen megválasztott mondat, aztán a csat­tanó: meddig melózol, megvárhatlak? El le-­­­hetne oszlatni a lány bizalmatlanságát, úgy lehetne tenni, mintha Bárkait a járáshiba nem zavarná. Beadta az ablakon a cédulát. Judit telefon-­­ száma. Tíz perc. Bárkai százassal fizetett s hát ebből se túl sokat kap vissza. Maradna a levél. Az olcsóbb. És személytelenebb. Alig van értelme. Egy idő után alig. A lány fölnézett a céduláról. „Tíz perc?” „Tíz." „A barátnőd?” Bárkái, mielőtt átlépne a lehetőséget a való­ságtól elválasztó pengeélen, még gondolkodik. „A barátnőm” — mondta végül lassan. A lány arcáról pedig lehervadt a mosoly. Munkaasz­talára és bőrére kegyetlen fehér fényeket szórt a neoncső. Sokára szólították. Gondosan behúzta maga mögött a fülkeajtót és lassan nyúlt a kagyló­ért. Zavaros hangok úszkáltak a telefonba. A tisztulás csak pillanatok múlva következett be. „Szia, Judit.” „Mondd, kicsi fiú, mi a csudának telefonálsz annyit? Rámegy a zsoldod.” „Az illetményem .. „Jó, hát az illetményed. Nézd, nincs itthon semmi újság. A Katicát fölvették az egyetem­re... Azt a libát. Apucikája minden követ megmozgatott, a kövek pedig manapság is mozognak. Emelő kell. Most a Katica a leg­okosabb csaj, süt a pofikájáról a tudomány, doktor Csire Katica, jól hangzik, vagy nem?” „És doktor Tóth Judit?” „Az se kutya, az se mindegy, csak... Ma­gadról mesélj! Látod, nincs itthon semmi,­­ semmi. Tényleg tíz percet fizettél?” „Tízet...” „Nem lesz az sok? Úgy értem..." „De lehet, hogy sok.” „Ne sértődj meg! Mikor jöhetsz haza? Vár­lak.” „A jövő hónapban talán. Esetleg. Október harmadika, negyedike vasárnap, ha jól em­lékszem. Most már lemegy a nagy forgalom.” „Mi közöd neked a forgalomhoz? Július óta nem álltatok meg? Nem lehetett volna fel­ugrani Pestre, egy napra? A Bozsó mindig itt­hon van ... A ... Vártalak.” „Már mondtam sokszor. Én meg téged.” „Komolyan hiszed, hogy ez megoldható? Megint mondjam az okokat, mi az akadálya, miért nem mehetek és különben is ...” Bárkai hangja elszíneződött. Mint a lak­muszpapír. Sötétült, sötétült egyre. „Építőtá­bor. Vezetőképző tábor. Anyádékkal is együtt kellett nyaralni, legalább két hetet, ott az a ház, mi a fenének van, ha te legalább két hetet nem töltesz benne. Ezek ugye apád sza­vai. Aztán meg kellett néznetek kincses Ko­lozsvárt, izgalmas kirándulás, de Erdélybe meg vissza, családi gyökerek, emlékek, min­den ...” „Messze vagy, Zoli." „Tudom. Én aztán tudom." „És egyáltalán nem biztos, hogy ...” „Semmi sem biztos. De azért szeretnélek­­ látni. Mindent szeretnék. Vagy hogy mondjam.­­ Szia, Judika.” Kint már este volt, a régi házak homlokza­­­­tai egymásnak dőltek, a gesztenyesor összeku­­szálódott lombjai között áthunyorogtak a lámpák, mintha bujkáló csillagok lennének valahányan. Két IG-s srác állt a klub bejáratánál. Kissé ellenségesen méregették Bárkáit. „Mi van bent?” „Nyűglődés — mondta a magasabb. — Meg négy-öt katona.” „Kösz.” „Félreértesz! A franctól vagytok ti mind ilyen érzékenyek?” „Az emberi méltóság egyenruhában.”­­ „Én is voltam katona. Tudom, mi az. Azt hiszed, nem tudom? Tavaly szereltem le.­­ Hát ne cikizz! De ez itt tényleg nem nagy móka ma." Bárkai elhaladt a két egyenruhás fiú kö­zött. A bolthajtásos kapualj mintha a rég­múlt időkbe vezetne, hátsó, macskaköves udvarokba, szekérfordítókhoz. Az udvaron fehér vitorlás hajók úsztak, az udvarmélyben lepedők száradtak egy kötélen. Keskeny faajtó, rajta a feliratok ugrán­dozó betűi. Beszélgetés. Előadás. Klupest. Vitakör. Meg sem nézte Bárkát, ma mi a program. Leereszkedett a kopott lépcsőkön, kétoldalt stílustalanul plakátok és poszterek díszítették a göcsörtös falat. Lent, a színes lampionok tompított világánál árnyalakok mozogtak, a zene fölerősödött és megbizsere­­­gette Bárkai zsigereit, kétségtelenül buja és vad zene volt, nemcsak harsány. A bárpul­ton üdítőitalok palackjai sorakoztak, ez te­hát ma a főiskolások napja, jutott hirtelen Bárkai eszébe, hiszen csütörtök van. Átlép­kedett a kígyóként tekergő kábel hullámvo­nalain, megállt a fal mellett, tájékozódni, bár innen nem láthatta a két belsőbb helyi­séget. A nyiszlett Verocska elébe jött, belekarolt,­­ vékony végtagjai rángatóztak, „örülünk ne­ked, Zoltán, gyere beljebb, jót szövegeltünk éppen az előbb.” Elhaladtak a katonák mel­lett, a fiúk egy csoportban álltak és irigyen bámulták Bárkáit. Verocskáért? Igazán nem kellene. A lampionok a feje fölé ereszkede­t­tek, ösztönösen meghajolt, arca közelebb került a lány arcához. Verocska félreértette­­ és alig érzékelhetően odébb húzódott, kicsi­t keze lesiklott Bárkai karjáról. A harmadik­­ pincehelyiségbe már letompítva hallatszott­­ csak be a zene. Bárkai fölmérte a társasá­got és könnyűnek találta: ehhez a fülledt szeptemberi estéhez képest, az egymáshoz hajoló öreg házakhoz, az összekuszálódott­­ feketesúlyú vadgesztenyelomb gömbökhöz képest, a maradandósághoz képest természe­tesen. „A művészeti igazság — mondta egy lány —, egy másik sík. A tudomány tükrözése az általános és a művészeté a különös, de mind­kettő törvényszerű.” „Ezt már hallottam. Olvastam. Te most miért mondod?” A lány ideges, hosszú ujjai a cigarettáért nyúltak, a fehér rudacska libegett a kezé­ben. A föllobbanó gyufalángnál: éles met­­­­szésű arc, mélyen ülő, nagy szemek. Örökké éhes arc, örökké éhes szemek. „Te tudod, hogy mi van a képzőművész­körben?” „Nem sok mindent ismerek itt.” Néhányan még rágyújtottak. Jó alkalom, hogy szemügyre vegyék az új társat vagy újabb ellenfelet. Egy hosszú pohárban föl­­gyöngyöződött a gyanúsan sárga ital és rej­tegette a lampionok sokféle fényét, mint SZABÓ JÓZSEF Dudás László rajza

Next