Határőr, 1984 (39. évfolyam, 27-52. szám)
1984-09-14 / 37. szám
határőrrel ülünk az irodában. Tulajdonképpen világos alkonyat lenne, mégis föl kell gyújtani a villanyokat, mert az ablakot elárnyékolják a fenyőfák. „Én szívem szerint mindenkinek azt mondanám — így Lenkó József —, mindenkinek, akit ide helyeznek, hogy ne érkezz meg sötétben. De ez egyfelől legkevésbé sem az egyes embereken múlik. Katonák vagyunk, akkor jövünk vagy megyünk, amikor a parancs előírja. Másrészt talán a kerület sem sokat tehet ez ügyben: a kutyás tisztesek , például váltáskor Dunakesziről érkeznek, s ugyanegy kocsival hordják ki őket az őrsökre, és a sorban a legutolsó, mert alighanem a legtávolabbi őrs mi vagyunk. De nekem az az este, mit tagadjam, kellemetlen élmé nyem ...” A nehéz, ponyvás teherkocsi keresztülfutott a délutánon és közben a fél megyén. A fiúk lassan elfogytak a ponyva alól, s bújcsúzkodásra nem maradt sok idő. Lenkó ku 'tyája azonban, amikor az ő társai is leszállttak gazdáikkal, nyugtalankodni kezdett. A deszkán feküdt az ülés előtt, és fejét a két előrenyújtott lábára támasztva nyüszített. Pedig a kutya nem fél az erdőtől, sőt. Elhagyták a várost, az út fokozatosan és egyvégtében emelkedett, a ponyvát kétoldalt szinte súrolták, és néha valóban megérintették a fenyőgallyak — ha a kocsi nagy ritkán egy szembejövő jármű miatt az út szélére kényszerült —, ez őserdő, gondolta Lenkó. , S akkor már sötétedett, augusztus volt és az idő fél nyolcra járt. Különben is keserves dolog menetiránnyal háttal mindig csak visszafelé nézni, csak azt látni, ami már mögöttünk maradt. Kevés számú házból összeállt települést, amelyik a jelzőtábla szerint tulajdonképpen falu lenne, aztán tanyákat, és megint az erdőt. Kint már égtek a lámpák, s talán ezért is volt feltűnő, hogy az utolsó fényforrást el-hagyva, sokáig kút mélységű feketeségben haladtak. A hasonlat indokolt: a kocsi zúgó motorfékkel többnyire lefelé ereszkedett. „A semmibe. Tisztára úgy tűnt, hogy a semmibe — mondja Senkó József. — Nagyon rossz érzés volt.” S amikor már hosszú ideje haladtak így, a teherkocsi megállt az őrs kapujában. Itt ismét égett a villany. Éles, fehér fénnyel. Valamint az előtérben és a körletben is. Senkónak megmutatták a körletet, ahol lakni fog, az ágyát. Az idősebb tisztesek nem fogadták valami barátságosan, mondták ám, hogy így kopasz meg úgy kopasz. A kitárt körletablakon túl látni nem, csak sejteni lehetett az erdőt. „Sehogyan sem tudtam elaludni. Aztán, már éjszaka, bejött a szobába a Földi érmes- fer gyerek, és beszélt a munkáról, a lehető- ségekről, szép korhátosan, pontosan, és ettől megnyugodtam. Akkor jegyeztem meg magamnak, hogy mennyire fontos, a mi őrsün- i kön különösen fontos a fogadtatás. Nem el- riasztani, hanem magunkhoz illeszteni kell a fiúkat. Én igyekszem is . . . De nemcsak én, hanem tulajdonképpen mindannyian.” Ott az irodában Kuszi László határőr is cá- itolhatná a szakaszvezetőt, de nem teszi. Tar- s tana tőle? Ugyan már! „Én nógrádsipeki vagyok. Engem nem az 5 erdő riasztott, nem a sok domb meg alacsony , hegy. Mifelénk is akad ilyen. De a messze-ség. Amit akkor, májusban, amikor Kocsis Gáborral, Szabó Józseffel, Kovács Lászlóval együtt kiérkeztem, még csak sejtettem, most meg már tudok. Vegyük például, hogy eltávozást kapok. A parancsnok elvtárs ilyenkor úgy szervezi a szolgálatot, hogy bakter, azaz : őrsörszem az ember, vagy átmenős, tehát négy óra húszkor elindulhat hazafelé. Föl- száguld a szemközti hegyoldalon a buszhoz, a kocsma elé, ahol ha bakter volt, aznap már járt egyszer-kétszer az induló autóbuszokat ellenőrizni. De ott tartottunk, hogy elindulok eltávozásra... Fél hatkor ülök először vonnatra, negyed kilenckor átszállok Szombat-helyen. Délután fél kettő felé már bent vaí gyok Pesten a Keletiben. S hogy gyorsabban térjen haza az ember, némi anyagi áldozatoikat is vállal, tehát nem vonattal, hanem fél háromkor az Engels térről autóbusszal utazik tovább. Ha minden klappol, este három- negyed hétkor már leszállhatok Nógrádsipelken ... Az alig több, mint tizennégy órányi utazás ...” Vonult már be Kuszi Lászlóék községéből , a határőrséghez néhány fiú. Többségük Balassagyarmaton vagy környékén szolgált. S ha megkérdezik: hát te, Kuszi László, merre- ■ felé? Nem lehet mást válaszolni, csak ezt, a „messzibb a messzénél”. Mégis, ha azt kérdeznék Kuszi László hasárőrtől, hogy kívánkozik-e máshová, közelebb a falujához, valamelyik felső-magyarországi őrsre, erősen gondolkodóba esne. „Mert itt mi magunktól és magunknak sok mindent kitalálunk, s kis idő elteltével meggyökerezünk, megotthonosodunk. Mindenki ismeri a társainak gondját-ibaját, elképzeléseit és gondolkodásmódját, talán éppen azért, mert nekünk nincs hová kijárni szórakozni, bulizni, tehát az eltávozáson meg a szabadságon kívül minden időnket az őrsön töltjük. Ha például jön egy levél, még bizalmas levél is, csak megkérdezzük, hogy mit írtak otthonról, van-e újság, és a megkérdezett válaszol. Keresünk elfoglaltságot, tudjuk a dolgunkat, sokat beszélgetünk, szóval olyan ez, de tényleg olyan, mint egy család ...” Jellemző átültetések A parancsnok, Likavcsán György százados hosszasan sorolja, hogy mi mindent kell megszökniük a fiúknak, hogyan kell őket türelmes munkával beilleszteni ebbe a sajátos életbe. És ti? És a tisztek? Egy kicsit olyan ez, mint a többszöri átültetés. A százados 1975-ben végzett, és ötvenhatvan kilométerrel innen kezdte pályafutását. A kezdés szép családi emlékeik közé tartozik. „A feleségem akkor volt gyesen és a parancsnokom, a Csuka Jancsi feleségével úgy voltak, mint két nővér. Csukáék különben is sokat segítettek. Amikor megkaptam ezt a beosztást, örültem, hiszen nagyobb felelősség, önállóbb munka, előbbre lépés, kipróbálhatom az erőmet. De ott kellett hagyni a kialakult baráti kört. Csukáék, aztán Bedócs Sanyi, az állattenyésztési ágazatvezető és az ő óvónő felesége, Homolka Ottó és a felesége... Amikor ide kerültünk, azt mondta a feleségem, na végre, megint erdő mellett vagyunk, és én nem nagyon nyomoztam, hogy ez ironikus megjegyzés-e, vagy valóban örül, hiszen szereti a természetet. Most már itt is vannak barátaink, Laczóék, Zádori Mihályék. De azért az ember csak eszében tartja, hogy ennek a falunak a tanyabirtokokat is beleszámítva nincs több lakosa háromszáznál. És hogy a feleségem optikus, hol találna itt megfelelő állást, és hogy mi lesz, ha a most négy- meg hároméves két fiam iskolába megy, különösen ha felső tagozatba?” A politikai helyettesben, Ladányi László hadnagyban még frissebb az „átültetés élménye”. Persze, hogy az. „Egy esztendeje avattak. Erről az őrsről szó sem volt. Taródfára helyeztek, de szinte semennyit sem tartózkodtam ott. Másfél vagy két napot? Az kellemes volt, Körmenden éppen Esztergályos Cecília adott önálló műsort, bementem, bementünk a fiúkkal. Aztán a kerületparancsnok elvtárs közölte, hogy másutt nagyobb szükség van rám, és Sturcz Sándor alezredes elvtárs, a kerület pártbizottsági titkára eljött értem kocsival, és elhozott ide. Azt mondta, ne ijedjek meg és ne keseredjek el, de én egyáltalán nem voltam megijedve és elkeseredve.” Ladányi László alföldi, Vésztőn született, nőtt fel. Számára még a kis dunántúli dombok is igazi hegyek, s ezek itt meg különösképpen. A fenyvesek, a kanyargós utak, a szerpentinek, szokatlan volt, de tetszett. Az első este hosszú levelet írt a szüleinek és Juditnak, a menyasszonyának. Valami ilyesmit: ez a táj gyönyörű, telis-tele meglepetésekkel. Ide bármikor szíveden eljönnék ezután is üdülni, pihenni. Jó néhány hetet töltött már az őrsön, s persze nem pihenéssel, nem úgy, mint a ténfergő és a néprajzi, a természeti érdekességek után járó üdülővendégek, amikor az első levél címzettjei személyesen is meggyőződhettek róla, hogy Ladányi László az igazat, csakis a színtiszta igazat írta. „A szüleim és Judit meglátogattak. Sétáltunk az erdők alatt, a lankás domboldalakon, elmentünk a tanyákhoz, be a faluba, ahol az öreg, zsalugáteres, magukba zárkózott házak állnak. Persze előlünk nem zárkózik el senki, mert szinte közmondás már, hogy ez a nemzetiségi lakosság nehezen fogadja el az idegeneket, de ha valakit megismernek, becsülni kezdenek, azt igazán és tiszta szívből szeretik, miként Likavcsán Gyuriékat...” Sétáltak, s végeredményképpen Judit, a menyasszony azt mondta: „El tudnám képzelni, hogy ide jövök hozzád, hogy itt éljünk. Négy-öt évig.” Nem, dehogyis volt szándékunkban — s kinek is juthatna eszébe —, hogy idilli képet fessünk az idillikus vidéken szolgálók életéről. Akárhonnan és akárhogyan nézzük, kemény próba ez. SZABÓ JÓZSEF BAUSZ SÁNDOR felvételei 8)