Határőr, 1985 (40. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám
DEBRECEN 1944-1984 ■нншваввшвввшмн1нннвшнтян1ннннншнвнпнннн Ezerkilencszáznegyvennégy decemberében másodszor volt nemzeti történelmünk döntő eseményének színhelye a debreceni református kollégium oratóriuma. Kossuthék nem egészen száz esztendővel korábban a nemzet függetlenségét tűzték ki célul, nekiveselkedtek a lehetetlen vállalkozásnak, hogy ledöntsék a nép, a nemzet fejlődése elé tornyosult rettenetes gátakat. Ezerkilencszáznegyvennégy decemberében a szinte teljesen elpusztult, a még csak félig felszabadult, súlyos harcokat nyögő, s „Mohácsnál mélyebbre süllyedt ország” legjobb erőinek kétszázharminc képviselője ült össze ez oratóriumban, hogy Ideiglenes Nemzetgyűlésként meghirdesse az újjászületést, egyszer s mindenkorra kimondja: az úri Magyarország nincs többé, a Hitler csatlósaivá süllyedt nemzetvesztők helyét az ország sorsának, az újrakezdésnek, az újjászületésnek irányításában a dolgozó nép okos gyülekezete foglalja el. Ezerkilencszáznyolcvannégy decemberében az ország mai vezetőinek s az egykori Ideiglenes Nemzetgyűlés még élő tagjainak jelenlétében emlékeztek a debreceni kollégium történelmi falai között a sorsfordító eseményre. Tudva, érezve, kimondva, hogy az újat kezdés igazságát mai életünk, negyvenesztendős szabadságunk eredményei bizonyítják. ÜNNEPSÉG A PARANCSNOKSÁGON December 21-én bensőséges ünnepség színhelye volt az országos parancsnokság tanácsterme. A határőrség vezetői itt fogadták és köszöntötték azokat a Szocialista Hazáért Érdemrenddel kitüntetett nyugállományú elvtársakat, akik az idén ünnepelhették párttagságuk 40. évfordulóját. Tóth Imre vezérőrnagy, országos parancsnok és Kun István vezérőrnagy, az MSZMP Határőrségi Bizottságának első titkára rövid beszédében köszöntötte dr. Érsek Bertalan, Bédi Ferenc, Candukasz Tamaszisz, Andrássi Dezső és Sárközi József elvtársakat. Tóth Imre vezérőrnagy ismertette a pártbizottság levelét. E levél méltatta a meghívott elvtársak küzdelmes, harcos életútját, amely jó példája a hazaszeretetnek, az internacionalizmusnak. Valamennyienn részt vettek a fasizmus elleni harcban, a felszabadulás után minden erejükkel az új, szocialista társadalom ügyéért smunkélkodtak. Kun István vezérőrnagy kiemelte, hogy számunkra erőt és biztonságot ad, hogy olyan elődeink nyomdokaiba léptünk, mint a jelenlevő elvtársak. A tárgyjutalmak átadása után az országos parancsnok a belügyminiszter nevében A Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával tüntette ki a 60. születésnapját ünneplő Sárközi József elvtársat. Az ünnepség baráti beszélgetéssel ért véget. B. NEMZETKÖZI ÚJSÁGÍRÓ-TANÁCSKOZÁS A bolgár, a csehszlovák, a lengyel, a magyar, az NDK-beli, a román és a szovjet újságíró-szövetségek katonai szekcióinak, honvédelmi szakosztályainak küldöttségei december 15—20. között tanácskozást tartottak Berlinben. A részvevők megvitatták a német fasizmus és a japán militarizmus felett aratott győzelem 40. évfordulójáról való megemlékezés feladatait. Kordos Jenő határőr ezredes, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége honvédelmi szakosztályának elnöke vezette a magyar küldöttséget, amelynek tagja voltBarkovits István alezredes, az Igaz Szó főszerkesztője, Tóth Károly alezredes, a Polgári Védelem felelős szerkesztője, Mészáros János, a Pest megyei Hírlap főszerkesztő-helyettese és G. Németh György, a Néphadsereg olvasószerkesztője. A nemzetközi tanácskozás résztvevőinek tiszteletére fogadást adott Eberhard Heinrich, az NDK újságíró-szövetségének elnöke. Az időről talántán azóta töpreng az emberiség, amióta képes a fogalmi gondolkodásra, objektivitásáról és feltételezettségéről, tértől -anyagtól elválaszthatatlan voltáról. S még a hétköznapi gondolkodás számára is nyilvánvaló, hogy van objektív idő, szubjektív és konvención (megállapodáson) alapuló, mert ugye az öt perc glóbuszunkon mindig annyi, a „mi időnk" viszont korosztályonként változik, s még e kifejezésnek is annyiféle a felhangja, ahányan mondjuk. S néha nem alaptalanul, de úgy tűnik, hogy az ember, különösképpen a tevékeny, az alkotni akaró, vágyó ember örök harcban, de legalábbis perben, haragban áll az idővel: saját maga vagy mások által meghatározott határidők szorításában vergődik, s ami aztán mindig kevés, ami „éppen nem elegendő", az az idő. Nem érzékeink csalódása ez — ha tudjuk és tudomásul vesszük, hogy van tehát szubjektív idő és létezik megállapodás szerinti is —, hanem imái, fva ,tetszik: modern korunk ránk kényszerített és fölvállalt irama. Elbújni, „kiszállni", félreállni pedig nem lehet, mégha egyben s másban vonzóbbnak is tetszenének, néha talán humánusabbnak és mindenképpen kényelmesebbnek régebbi korok lassúdabb iramai, amikor még volt idő „megszokni dolgokat" s e megszokások örök érvényű törvényeknek, már-már általánosan emberi tulajdonságoknak tetszettek, amikor „volt időnk egymásra", s például a paraszti élet hosszú telein fonókba gyűlt, danolt és beszélgetett, disznóölésekre járt, mindenféle társas szórakozásokat talált és ezekkel élt a nép. S állítólag nem volt ez külön külvároson sem. Persze tudjuk, hogy a kép idillikus, s ha lefejtjük róla a pontatlan emlékezettől reá aggatott szépségeket, s ha hozzáadjuk mindazt a tudásunkat, amelyeket a kegyetlen, nyomorúságos múltról fölhalmozhattunk, akkor is biztos, hogy lassúbb volt hajdanán az élet folyása, a szüntelen változás nem tette próbára az ember, a közösségek életét, s a teljesítmények is jószerivel csak az egyéntől (és a természet vak erőitől) függtek, s így elődeink idegrendszerét kevésbé terhelték. Mindezen miért töprengünk most, az 1984—85-ös esztendő fordulóján? Mert nehéz, s a korábbiaknál is nagyobb követelményekkel előrukkoló évek után ma már országunkban mind többen és többen érzékelik a lépésváltás, a nagyobb iram szükségességét, s ennek a nagyobb iramnak kétségtelen előnyeit és tagadhatatlan hátrányait, a megcsontosodott és „biztonságot nyújtó” szokások, megmerevedett keretek és kényelmes maradandóságokkal szemben jellemzővé vált szüntelen változás periódusát. Amelyben az ellentmondások is nyilvánvalóbbakká válnak, kiéleződnek , viszont talán éppen ezért gyorsabb megoldást sürgetnek, s nem halmozódhatnak fel. Barátom dohogósát hallgatom: korombéli, harminc esztendővel ezelőtt, a nyolcadik általános padjából állt be szakmát tanulni a nevezetes gyárba, amely hatalmas csarnokaival, a városrész minden pontjáról jól látható kéményeivel az állandóság, rendíthetetlenség végvárának tetszett (vagy akkoriban még előretolt bástyának?), és barátom jól megtanulta a szakmát és gyártotta, amit kellett. Három évtizeden keresztül majdnem változatlanul ugyanazt. Az „ő idejében" az volt a példakép — sajtóban, rádióban, tévériportokban is —, aki hű a gyárhoz és a szakmához, máig emleget egy megható riportot, amelynek talán „három nemzedék" volt a címe és arról szólt, hogy az ő gyárukban egymás mellett dolgozik a nagyapa, az apa és a fiú, egymásnak adva tovább a hagyományos munkafogásokat a hűséget és a morált. Barátom is a példaképek sorába lépett, kisebb-nagyobb ünnepségeken kapta meg a különböző fokozatú törzsgárdajelvényeket. S most... A nagy gyár termékváltásra kényszerült - hosszú időn keresztül termelt veszteség ösztökélte —, ismerősömnek ha nem is teljesen, de sok tekintetben új szakmát kellett tanulnia, s mostanában nem ő áll a dicsőséglista élén, hanem a „máshonnan jöttek”, az ő kissé lebecsülő szóhasználatával élve agyüttmentek", akik jobban tudják az újat (vagy mert már eleve azt tanulták, vagy mert hamarabb és rugalmasabban alkalmazkodtak). Az élet nyilvánvalóan nem egyszerű, mert egyben s másban a barátomnak is igaza van, én jól ismerem, így tehát állíthatom, hogy hűségét, morálját nem vonhatja kétségbe senki, hogy ő e tekintetben változatlanul példakép lehet a következő nemzedékek, s a „gyüttmentek” előtt. Másfelől viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy a munka értékteremtés, s amelyik munka több értéket teremt, az többet is ér (sőt, érdemes). Ma már szinte az is képtelenség, hogy valamely termék legalább tíz évig az élvonalban maradjon, s így tehát ne változzon az azt előállító munka megbecsülése sem. Hogy mindezt az esztendő fordulóján miért mondtuk, mondjuk el a mi körünkben? Mert a határőrélet változásai, mindennapi gondjai, fejlődése, a szolgálat átformálódása semmivel sem kisebb feszültségű folyamat, mint amilyenek az élet más területein végbemennek, sőt. S mert lássuk be, hajlamosak vagyunk rá, hogy néha leegyszerűsítsük, ellentmondásaitól megkönynyebbítsük (de ilyenkor nem könnyűjük meg) e folyamatokat, s mert közöttünk is akadnak (és nem merném leírni, hogy kis avagy nagy számban-e), akik nem vagy nem eléggé érzik az idő szorítását, akik nem tudnak vagy nem akarnak elébe menni a változásoknak, túlságosan csak önmaguk szempontjaira figyelnek. Végül is be kell látnunk — s mindenki magáról tudhatja, én is magamról tudom —, hogy tapasztalataink egy része devalválódhat, hogy a nagyobb iramhoz különbözőképpen alkalmazkodnak egyes emberek, hogy a kísérletezés ugyanakkor kudarcokkal is jár, s a megoldásokat sem mindig a merőben új módszerek, de gyakran a korszerűsített vagy pontosabban alkalmazott régiek hozzák. Azaz hogy a „változások évei, korszaka" nem egyszerűsíthető le, s igazolást mindenki és végül valamennyien csak az eredményben, jogerős cáfolatot csak a kudarcban találhatunk. Az „idő” - mondjuk most, 1984—85 fordulóján — szorongat. S ha a határőrség egészének elmúlt öt- vagy tízesztendős, de a legutóbbi évben is kétségtelenül végbement, megszilárdított eredményeire gondolunk, ezek forrásai között első helyen kell megemlítenünk, hogy a napi és a tágabb perspektívájú akcióinkban fölismertük és érvényesítettük a megnyert idő (az időnyereség) fontosságát, az előzetes parancsnoki intézkedési tervek kidolgozásával, a tartós tendenciák fölismerésével és figyelembevételével, vagy például azzal, hogy minden ellenkező balsejtelmek ellenére a tizennyolc hónapos katonaidő bevezetése (gyorsabb, rövidített kiképzés, állandósult váltás) nem okozott a munkánkban visszaesést, sőt. De aligha járnánk el helyesen, ha a jelentős és a társadalom egészének fejlődésével való összehasonlítást is kiálló eredményeink árnyékában nem fedeznénk fel, látnánk meg a változások szülte vagy a változások által hangsúlyozott ellentmondásokat. Annál kevésbé tehetjük ezt, hiszen mindinkább fel kell ismernünk, hogy eredményeink egyre több „összetevőtől", mások pontosságától és gyorsaságától s mind kevésbé csak egyéni teljesítményeink és erőfeszítéseink mértékétől függenek, ez a magasabb fokú szervezettség következménye és egyúttal feltétele. Elképzelhetetlen, hogy kellő hatásfokkal követelhessük meg a gyors és azonnali reagálást, az előzetes tervek pontos és maradéktalan végrehajtását az egyik oldalon, ha más dolgokban viszont kényelmesen döntünk, hagyományos - és hagyományosan lassú, fontolgató - módszerekkel próbálkozunk. Elképzelhetetlen, hogy az előrelátás és gyors cselekvés minden termését learassuk itt, de amott ne lássuk előre és időben, hogy mi várható, mi következik. Az óév utolsó, az új esztendő első napjai hagyományosan a tapasztalatok öszszegzésével, az új feladatok kidolgozásával telnek. Most, 1984—85 fordulóján erre különös okunk és különösen jó lehetőségünk van, pártunk kongresszusára készülve , nagyobb képbe helyezhetjük saját eredményeinket, állapíthatjuk meg, hogy hát s miben — és éppen az alapvető szolgálati feladatok teljesítésében — fejlődtünk igazán, s hogy melyek azok a területek, ahol még „időt veszíthetünk”. A mi időnkből. Sz. I. ESZTENDŐ