Határőr, 1985 (40. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-04 / 1. szám

DEBRECEN 1944-1984 ■нншваввшвввшмн1нннвшнтян1ннннншнвнпнннн Ezerki­lencszáznegyvennégy decemberében másodszor volt nemzeti történelmünk döntő eseményének színhelye a debreceni reformá­tus kollégium oratóriuma. Kossuthék nem egészen száz esztendővel korábban a nemzet függetlenségét tűzték ki célul, nekiveselked­tek a lehetetlen vállalkozásnak, hogy ledönt­sék a nép, a nemzet fejlődése elé tornyosult rettenetes gátakat. Ezerkilencszáznegyven­­négy decemberében a szinte teljesen elpusz­tult, a még csak félig felszabadult, súlyos harcokat nyögő, s „Mohácsnál mélyebbre süllyedt ország” legjobb erőinek kétszázhar­minc képviselője ült össze ez oratóriumban, hogy Ideiglenes Nemzetgyűlésként meghirdes­se az újjászületést, egyszer s mindenkorra ki­mondja: az úri Magyarország nincs többé, a Hitler csatlósaivá süllyedt nemzetvesztők he­lyét az ország sorsának, az újrakezdésnek, az újjászületésnek irányításában a dolgozó nép okos gyülekezete foglalja el. Ezerkilencszáznyolcvannégy decemberében az ország mai vezetőinek s az egykori Ideig­lenes Nemzetgyűlés még élő tagjainak jelen­létében emlékeztek a debreceni kollégium történelmi falai között a sorsfordító esemény­re. Tudva, érezve, kimondva, hogy az újat kezdés igazságát mai életünk, negyveneszten­dős szabadságunk eredményei bizonyítják. ÜNNEPSÉG A PARANCSNOKSÁGON December 2­1-én bensőséges ünnepség szín­helye volt az országos parancsnokság tanács­terme. A határőrség vezetői itt fogadták és köszöntötték azokat a Szocialista Hazáért Érdemrenddel kitüntetett nyugállományú elvtársakat, akik az idén ünnepelhették párt­tagságuk 40. évfordulóját. Tóth Imre vezérőrnagy, országos parancs­nok és Kun István vezérőrnagy, az MSZMP Határőrségi Bizottságának első titkára rövid beszédében köszöntötte dr. Érsek Bertalan, Bédi Ferenc, Candukasz Tamaszisz, Andrássi Dezső és Sárközi József elvtársakat. Tóth Imre vezérőrnagy ismertette a párt­­bizottság levelét. E levél méltatta a meghí­vott elvtársak küzdelmes, harcos életútját, amely jó példája a hazaszeretetnek, az inter­nacionalizmusnak. Valamennyienn részt vet­tek a fasizmus elleni harcban, a felszabadu­lás után minden erejükkel az ú­j, szocialista társadalom ügyéért smunkél­kodtak. Kun István vezérőrnagy kiemelte, hogy számunkra erőt és biztonságot ad, hogy olyan elődeink nyomdokaiba léptünk, mint a jelen­levő elvtársak. A tárgyjutalmak átadása után az országos parancsnok a belügyminiszter nevében A Ha­za Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatá­val tüntette ki a 60. születésnapját ünneplő Sárközi József elvtársat. Az ünnepség baráti beszélgetéssel ért vé­get. B. NEMZETKÖZI ÚJSÁGÍRÓ-TANÁCSKOZÁS A bolgár, a csehszlovák, a lengyel, a ma­gyar, az NDK-beli, a román és a szovjet új­ságíró-szövetségek katonai szekcióinak, hon­védelmi szakosztályainak küldöttségei de­cember 15—20. között tanácskozást tartottak Berlinben. A részvevők megvitatták a német fasizmus és a japán militarizmus felett ara­tott győzelem 40. évfordulójáról való megem­lékezés feladatait. Kordos Jenő határőr ezredes, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége honvédelmi szakosztályának elnöke vezette a magyar kül­döttséget, amelynek tag­ja volt­­Barkovits Ist­ván alezredes, az Igaz Szó főszerkesztője, Tóth Károly alezredes, a Polgári Védelem fe­lelős szerkesztője, Mészáros János, a Pest me­gyei Hírlap főszerkesztő-helyettese és G. Né­meth György, a Néphadsereg olvasószerkesz­tője. A nemzetközi tanácskozás résztvevőinek tiszteletére fogadást adott Eberhard Hein­rich, az NDK újságíró-szövetségének elnöke. Az időről talántán azóta töpreng az emberiség, amióta képes a fogalmi gon­dolkodásra, objektivitásáról és feltételezett­­ségéről, tértől -anyagtól elválaszthatatlan voltáról. S még a hétköznapi gondolkodás számára is nyilvánvaló, hogy van objektív idő, szubjektív és konvención (megállapo­dáson) alapuló, mert ugye az öt perc gló­buszunkon mindig annyi, a „mi időnk" vi­szont korosztályonként változik, s még e kifejezésnek is annyiféle a felhangja, ahá­nyan mondjuk. S néha nem alaptalanul, de úgy tűnik, hogy az ember, különösképpen a tevékeny, az alkotni akaró, vágyó ember örök harc­ban, de legalábbis perben, haragban áll az idővel: saját maga vagy mások által meghatározott határidők szorításában ver­gődik, s ami aztán mindig kevés, ami „ép­pen nem elegendő", az az idő. Nem érzékeink csalódása ez — ha tudjuk és tudomásul vesszük, hogy van tehát szubjektív idő és létezik megállapodás szerinti is —, hanem imái, fva ,tetszik: modern korunk ránk kényszerített és fölvállalt irama. Elbújni, „kiszállni", félreállni pedig nem lehet, mégha egyben s másban vonzóbb­nak is tetszenének, néha talán humánu­­sabbnak és mindenképpen kényelmesebb­nek régebbi korok lassúdabb iramai, ami­kor még volt idő „megszokni dolgokat" s e megszokások örök érvényű törvényeknek, már-már általánosan emberi tulajdonsá­goknak tetszettek, amikor „volt időnk egy­másra", s például a paraszti élet hosszú telein fonókba gyűlt, danolt és beszélge­tett, disznóölésekre járt, mindenféle társas szórakozásokat talált és ezekkel élt a nép. S állítólag nem volt ez külön kül­városon sem. Persze tudjuk, hogy a kép idillikus, s ha lefejtjük róla a pontatlan emlékezettől reá aggatott szépségeket, s ha hozzáad­juk mindazt a tudásunkat, amelyeket a ke­gyetlen, nyomorúságos múltról fölhalmoz­hattunk, akkor is biztos, hogy lassúbb volt hajdanán az élet folyása, a szüntelen vál­tozás nem tette próbára az ember, a kö­zösségek­ életét, s a teljesítmények is jósze­rivel csak az egyéntől (és a természet vak erőitől) függtek, s így elődeink idegrend­szerét kevésbé terhelték. Mindezen miért töprengünk most, az 1984—85-ös esztendő fordulóján? Mert ne­héz, s a korábbiaknál is nagyobb követel­ményekkel előrukkoló évek után ma már országunkban mind többen és többen ér­zékelik a lépésváltás, a nagyobb iram szükségességét, s ennek a nagyobb iram­nak kétségtelen előnyeit és tagadhatatlan hátrányait, a megcsontosodott és „bizton­ságot nyújtó” szokások, megmerevedett ke­retek és kényelmes maradandóságokkal szemben jellemzővé vált szüntelen változás periódusát. Amelyben az ellentmondások is nyilvánvalóbbakká válnak, kiéleződnek , viszont talán éppen ezért gyorsabb meg­oldást sürgetnek, s nem halmozódhatnak fel. Barátom dohogósát hallgatom: korom­béli, harminc esztendővel ezelőtt, a nyol­cadik általános padjából állt be szakmát tanulni a nevezetes gyárba, amely hatal­mas csarnokaival, a városrész minden pontjáról jól látható kéményeivel az ál­landóság, rendíthetetlenség végvárának tetszett (vagy akkoriban még előretolt bás­tyának?), és barátom jól megtanulta a szakmát és gyártotta, amit kellett. Három évtizeden keresztül majdnem változatlanul ugyanazt. Az „ő idejében" az volt a pél­dakép — sajtóban, rádióban, tévériportok­ban is —, aki hű a gyárhoz és a szakmá­hoz, máig emleget egy megható riportot, amelynek talán „három nemzedék" volt a címe és arról szólt, hogy az ő gyárukban egymás mellett dolgozik a nagyapa, az apa és a fiú, egymásnak adva tovább a hagyományos munkafogásokat a hűséget és a morált. Barátom is a példaképek so­rába lépett, kisebb-nagyobb ünnepsége­ken kapta meg a különböző fokozatú törzsgárdajelvényeket. S most... A nagy gyár termékváltásra kényszerült - hosszú időn keresztül termelt veszteség ösztökélte —, ismerősömnek ha nem is teljesen, de sok tekintetben új szakmát kellett tanulnia, s mostanában nem ő áll a dicsőséglista élén, hanem a „máshonnan jöttek”, az ő­ kissé lebecsülő szóhasználatával élve a­­gyüttmentek", akik jobban tudják az újat (vagy mert már eleve azt tanulták, vagy mert hamarabb és rugalmasabban alkal­mazkodtak). Az élet nyilvánvalóan nem egyszerű, mert egyben s másban a barátomnak is igaza van, én jól ismerem, így tehát állít­hatom, hogy hűségét, morálját nem von­hatja kétségbe senki, hogy ő e tekintetben változatlanul példakép lehet a következő nemzedékek, s a „gyüttmentek” előtt. Más­felől viszont nem hagyható figyelmen kívül, hogy a munka értékteremtés, s amelyik munka több értéket teremt, az többet is ér (sőt, érdemes). Ma már szinte az is kép­telenség, hogy valamely termék legalább tíz évig az élvonalban maradjon, s így te­hát ne változzon az azt előállító munka megbecsülése sem. Hogy mindezt az esztendő fordulóján miért mondtuk, mondjuk el a mi körünk­ben? Mert a határőrélet változásai, min­dennapi gondjai, fejlődése, a szolgálat át­formálódása semmivel sem kisebb feszült­ségű folyamat, mint amilyenek az élet más területein végbemennek, sőt. S mert lássuk be, hajlamosak vagyunk rá, hogy néha le­egyszerűsítsük, ellentmondásaitól megköny­­nyebbítsük (de ilyenkor nem könnyűjük meg) e folyamatokat, s mert közöttünk is akadnak (és nem merném leírni, hogy kis avagy nagy számban-e), akik nem vagy nem eléggé érzik az idő szorítását, akik nem tudnak vagy nem akarnak elébe men­ni a változásoknak, túlságosan csak ön­maguk szempontjaira figyelnek. Végül is be kell látnunk — s mindenki magáról tudhatja, én is magamról tudom —, hogy tapasztalataink egy része devalvá­lódhat, hogy a nagyobb iramhoz különbö­zőképpen alkalmazkodnak egyes emberek, hogy a kísérletezés ugyanakkor kudarcok­kal is jár, s a megoldásokat sem mindig a merőben új módszerek, de gyakran a korszerűsített vagy pontosabban alkalma­zott régiek hozzák. Azaz hogy a „változá­sok évei, korszaka" nem egyszerűsíthető le, s igazolást mindenki és végül vala­mennyien csak az eredményben, jogerős cáfolatot csak a kudarcban találhatunk. Az „idő” - mondjuk most, 1984—85 for­dulóján — szorongat. S ha a határőrség egészének elmúlt öt- vagy tízesztendős, de a legutóbbi évben is kétségtelenül végbe­ment, megszilárdított eredményeire gon­dolunk, ezek forrásai között első helyen kell megemlítenünk, hogy a napi és a tá­­gabb perspektívájú akcióinkban fölismer­tük és érvényesítettük a megnyert idő (az időnyereség) fontosságát, az előzetes pa­rancsnoki intézkedési tervek kidolgozásá­val, a tartós tendenciák fölismerésével és figyelembevételével, vagy például azzal, hogy minden ellenkező balsejtelmek elle­nére a tizennyolc hónapos katonaidő be­vezetése (gyorsabb, rövidített kiképzés, ál­landósult váltás) nem okozott a munkánk­ban visszaesést, sőt. De aligha járnánk el helyesen, ha a je­lentős és a társadalom egészének fejlődé­sével való összehasonlítást is kiálló ered­ményeink árnyékában nem fedeznénk fel, látnánk meg a változások szülte vagy a változások által hangsúlyozott ellentmon­dásokat. Annál kevésbé tehetjük ezt, hiszen mindinkább fel kell ismernünk­, hogy ered­ményeink egyre több „összetevőtől", mások pontosságától és gyorsaságától s mind kevésbé csak egyéni teljesítményeink és erőfeszítéseink mértékétől függenek, ez a magasabb fokú szervezettség következ­ménye és egyúttal feltétele. Elképzelhetet­len, hogy kellő hatásfokkal követelhessük meg a gyors és azonnali reagálást, az elő­zetes tervek pontos és maradéktalan vég­rehajtását az egyik oldalon, ha más dol­gokban viszont kényelmesen döntünk, ha­gyományos - és hagyományosan lassú, fontolgató - módszerekkel próbálkozunk. Elképzelhetetlen, hogy az előrelátás és gyors cselekvés minden termését learassuk itt, de amott ne lássuk előre és időben, hogy mi várható, mi következik. Az óév utolsó, az új esztendő első nap­jai hagyományosan a tapasztalatok ösz­­szegzésével, az új feladatok kidolgozásá­val telnek. Most, 1984—85 fordulóján erre különös okunk és különösen jó lehetősé­günk van, pártunk kongresszusára készülve , nagyobb képbe helyezhetjük saját ered­ményeinket, állapíthatjuk meg, hogy hát s miben — és éppen az alapvető szolgálati feladatok teljesítésében — fejlődtünk iga­zán, s hogy melyek azok a területek, ahol még „időt veszíthetünk”. A mi időnkből. Sz. I. ESZTENDŐ

Next