Határőr, 1986 (41. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-14 / 11. szám

1985. augusztus 17-e igazi kániku­lai nap. A rábafüzesi határállomás betonja átforrósodott, cipőn keresz­tül is égette a határőrök, a vám­őrök talpát. K­ocsi kocsi hátán, a motorok forró lehelete, a kipufogó­gáz az álló levegőben mozdulni sem tudott. A kocsisort irányító határőr meg­törölte izzadt homlokát, majd oda­lépett Bangó László pénzügyőr törzs­­zászlóshoz. — Nem értem ezeket az utasokat. Azon panaszkodnak, hogy meleg van. Méghogy meleg! Letekerhetik az ablakot, aztán száguldozhatnak százzal vagy még többel. Állnának csak itt nyolc órát ebben a pecse­nyesütőben ! — Ne zúgolódj, fiú! — így Bangó László —, még fél óra és itt a váltás. Aztán mindketten visszaálltak a sorba, nézni az útleveleket, a cso­magokat. — Egyébként is a kék Citroen ré­szünkről rendben — mutatott a kö­vetkező kocsira a határőr. — Fura egy pasas ez a jugó, ha jól emlék­szem, Élezi Bujár a neve. Bangó László ajkán halk károm­kodás csúszott ki. — Mit vétettem én a sors ellen, hogy ennyire üldöz? Már megint ez a Citroen, ebben a pokolban és fél órával a váltás előtt? A pénzügyőr megismerte a kocsit. A kocsi gyakran megfordult a határ­­állomáson, a legkülönbözőbb fickók utaztak vele, de még véletlenül se az, akinek a nevét bejegyezték a forgalmi engedélybe. A vámosoknak minden okuk megvolt arra, hogy csempészésre gyanakodjanak, eddig azonban semmit sem találtak a ko­csiban. — Ha a guta üt meg ebben a hő­ségben, akkor is szétszedem — mondta magában Bangó, és félreállí­totta a kocsit. Majd egy órát szösz­­mötölt vele, nem is akárhogyan. Le­szedette az oldalkárpitokat, bele­nyúlt a küszöbbe, a csomagtartóból kiszedte a huzatokat. Semmi. Egyet­len kis vacak kvarcórácska sem. Csak a nagy meleg, az ötven vagy hatvan fok a szűk garázsban. És a kudarc gyilkos tudata, meg hogy el kellett szenvedni Élezi Bujár pök­hendi megjegyzéseit. Az eredménytelen vámvizsgálat után Bangó László úgy esett be az irodába, s csak arra volt ereje, hogy lerogyjon egy székre. Kábán nézett maga elé, s látszólag értelmetlen szavakat motyogott: elezi... bele­zi... bujár ... kijár ... bejár ... — Mit mondasz Bangó? — Hagyd békén, nem látod, hogy megártott neki a meleg. A határőr a pénzügyőr kezébe nyomta a korsóba öntött dupla kólát. — Itt a kóla ... Mint mondtuk, augusztus 17-én volt ez a kis közjáték Rábafüzesen. És három nap múlva Elezi Bujár új­ra megjelent a határállomáson. De most kifelé tartott, és egy bogárhátú Volkswagen kormánykereke mögött ült. Kovács István pénzügyőr törzsőr­mester volt akkor szolgálatban. Ke­zébe vette az útlevelet és elolvasta az utas nevét: Elezi Bujár. Micsoda? Elezi Bujár? Az anyád ... Eszébe ju­tott a kollégája, Bangó. Ez nem le­het igaz... Az arcizma sem rezdült, amikor a zsebébe csúsztatta az útlevelet, majd az utashoz fordult. — Megkérem, uram, szálljon ki, mert szeretném megnézni a csomag­tartót is! — A csomagtartót? — Igen, a csomagtartót. Elezi Bujár kiszállt, megfogta a csomagtartó fogantyúját és meg­emelte. Az zárva maradt. Újra meg­próbálta, most már nagyobb erővel. A szerkezet ellenállt a kísérletnek. — Sajnos ez nem nyílik. Kovács István nyugodt volt, végte­len türelemmel várt. — Nem csodálom. Meg kellene előbb húzni a biztosító horog fogan­tyúját. — A fogantyút? — Igen, bent a kocsiban. Elezi Bujár keresgélte a fogan­tyút. Meghúzta a kéziféket, az ajtó kilincsét, de a csomagtartó fedele meg sem moccant. A pénzügyőr összeszorította a fo­gát. „Ez vagy tényleg hülye, vagy etetni akar. De nem jársz túl az eszemen . ..” Benyúlt a kesztyűtartó­ba, és meghúzta a fogantyút. A cso­magtartó fedele megmozdult. A szűk tér, majdhogynem üres, csak egy kisebbfajta koffer volt ben­ne. Kovács István felemelte a kárpi­tot. Láthatóvá vált a vaslemez, látta a benzintankot rögzítő csavarokat. És a csavarok fején parányi friss horzsolás ... — Megkérem, uram, álljon félre ezzel a kocsival! Elezi Bujár mozdulatai lelassul­tak, tekintetében különös fény vib­rált. Kiszerelték a helyéről a benzintan­kot, amely a csomagtartó felől nézve szokványosnak tűnt. Amint kiemel­ték a tartályt a helyéről, látni lehe­tett, hogy azt félbe fűrészelték, majd lehegesztették. Az így keletkezett üregben reklámszatyor lapult, s ben­ne két csomag. Az egyikben 100 000 forint és 6444 rubel, a másikban 53 darab kvarcóra. Mégiscsak megbukott Elezi Bujár. Kovács István augusztus 20-án délelőtt, „operálta” meg a bogárhá­tút. Délután újabb ok adódott az iz­galomra. A belépőoldalon feltűnt a kék Citroen. Semmi kétség, ugyanaz a kocsi, amellyel Elezi Bujár járt itt három nappal korábban, s amely elég gyakran megfordult már ezen a határállomáson, meglehetősen gya­nús személyekkel. Egyezett a rend­szám: ZG 228-842. És: a törött lám­pa! A vámosok azonnal értesítették a megyei rendőr-főkapitányságot, ahol egyébként már megkezdték Elezi Bujár kihallgatását is. A Citroent ez alkalommal Ibraimi Musli, albán nemzetiségű jugoszláv állampolgár vezette. A gépkocsi for­galmi engedélye bizonyos Halili Ha­lil nevére szólt. A Citroën kesztyű­ tartójából előkerült a hivatalos írás. Ezt a Budapesti Rendőr-főkapitány­ság állította ki, és az állt benne, hogy a gépkocsi ak­kori vezetője, Ha­lili Halil Budapesten közlekedési szabálysértést követett el, koccant egy magyar állampolgár személygép­kocsijával. Halili Halilt akkor 500 forint pénzbírsággal sújtották. Ibraimi Musli nem tartozott a ke­ményebb fajta csempészek közé. Alig telt el tíz perc kihallgatásának meg­kezdése után, és máris beismerte, hogy a Citroen tele van kvarcórák­kal. Megmutatta a rejtekhelyét is. Igazi profi munka volt. Csak úgy le­hetett hozzáférni, ha a gépkocsit fel­emelték. Avatatlan szem azonban így sem vette észre az eldugott órák helyét. Musli mutatta meg: — Itt bontsák ki! Az eredeti fenéklemezt kivágták, s így tették hozzáférhetővé a hátsó ülés mögött levő üreget. 710 darab kvarcóra lapult a szűk térben. Musli elmondta, hogy a csempészáru elhe­lyezése után az osztrák lakatos által készített fedőlemezt ő maga tette fel, majd a műveletet követően a rejtek­hely környékét alvázvédő festékkel lefújta. Később kiderült, ez a nagy „őszin­teség” taktika volt. A tapasztalatlan csempész arra számított ugyanis, hogy „őszinte” vallomása után elko­bozzák tőle a megtalált órákat, vala­melyest megbüntetik, visszakapja a Citroent és máris mehet vissza, ahonnan jött, folytathatja tovább a csempészkedést. Amikor közölték ve­le, hogy a Citroent a bíróság le fog­ja foglalni, beismerte, hogy még to­vábbi 298 darab kvarcóra van elrejt­ve a járműben. Ezt a csomagot a kormányszerkezet mögött helyezte el, amikor felkészült az útra. Az őszintének tűnő Ibraimi Musli­m vallomása rendkívül érdekes és ta­nulságos. Az általa elmondottakból jól megérthetjük a csempészbanda tevékenységének lényegét, s megis­merhetjük módszereiket is, idézzünk ezért belőle néhány érdekesebb rész­letet. „1985. július 20-án érkeztem elő­ször Magyarországra, de mindjárt továbbutaztam Románia felé. Ott akartam jelentősebb üzleteket kötni, ez azonban nem sikerült, úgyhogy visszatértem Budapestre. IBUSZ-la­­kásban béreltem szobát a Baross té­ren, közel a Keleti pályaudvarhoz. ... Halili Halilt a Budapest elne­vezésű hotelben ismertem meg, 1985. augusztus 11-én együtt ebédeltünk. Beszélgetés közben szó esett arról, hogy Ausztriába készül, ezért meg­kértem, hogy vigyen engem is ma­gával. Szívesen vállalta. Útközben sok mindenről beszélgettünk, többek között arról is, hogy segít nekem az érvényesülésben. Nem volt pénzem, ezért adott kölcsön 5000 schillinget. Kioktatott, ha ezen a pénzen Auszt­riában órákat vásárolok, jó haszon­nal el tudom adni akár Csehszlová­kiában, Jugoszláviában vagy Ma­gyarországon. Bécsben a Mexico térre mentünk, ezen a környéken tanyáznak a csem­pészek. Az egyik nagybani eladónál a kölcsönkapott 5000 schillingért órá­kat vásároltam. Haliki később meg­mutatta, hol van a kocsiban a rej­tekhely. A kocsit felemeltem, mert csak így lehet a csempészárut elhe­lyezni a kis üregben. Halili egyéb­ként ez alkalommal azért ment Ausztriába, mert találkoznia kellett valamelyik csempésztársával, aki 120 000 schillinggel tartozott neki. Azt láttam még, amikor Halili meg­kapta a pénzt, aztán elváltunk. Meg­állapodásunk értelmében nekem egy hónap múlva kellett visszaadnom a pénzt Bécsben, a Mexico téren.” Ne gondoljuk, hogy Ibraimi Musk­­­nak ez volt az egyetlen vallomása, ő sem mutatkozott ötletszegénynek, ha a viselt dolgairól kellett beszélni. Elfogása után közvetlenül például azt állította, hogy a Citroent balato­ni kirándulás céljára kapta kölcsön. Magyarországon addig szándékozott maradni, amíg a pénzéből futja, utána a Citroent vissza kellett vin­nie Bécsbe, s azt otthagyni a Hotel Madam parkolójában. Volt még egy tény, amelyről Ib­raimi Musli nem beszélt, s csak ké­sőbb derült rá fény. Arra ugyanis, hogy Halillal együtt indultak el Magyarországra, csak Halil közvet­lenül a határállomás előtt, még oszt­rák oldalon kiszállt a gépkocsiból, s mielőtt Musli elindult volna a Cit­roennel, szép lassan átbandukolt az átkelőnél. A tervük az volt, hogy Musk­, miután átjött, az első kanyar után az országúton felveszi, és együtt folytatják az utat Budapestig. Miért tették ezt így? A magyará­zat nagyon egyszerű és kézenfekvő, ha ismerjük a csempészszabályt, mi­szerint a szállítmány tulajdonosa so­ha nem utazhat a csempészáruval megrakott gépkocsival keresztül a határállomáson és az sem, akinek a neve a gépjármű forgalmi engedé­lyében szerepel. Ezt a szabályt a csempészek soha, semmilyen körül­mények között sem szegik meg, így ugyanis lebukás esetén minden bíró­sági tárgyaláson elhangzik a védeke­zés. „Fogalmam sem volt arról, mi van a gépkocsiban, hiszen az nem az enyém, csak kölcsönkaptam.­ ­(Folytatjuk) Halász Kálmán Két rejtekhely is volt a Citroenben ... ... az Ibraimi Musli taktikázott egyik a kormány szerkezetében ! Élezi Bujár utazott a bogárhátúval A szerző felvételei és archív képek A félbe fűrészelt benzintank... ... és ami a hiányzó fél benzintank helyéről előkerült

Next