Határőr, 1987 (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-02 / 1. szám

zanak, bármerre is néz az ember. Méghogy Kétvölgy. A község bejáratánál ugyanis ez olvasható a helységnévtáblán. Nem két, de huszonkét völgyet lehet összeszámlálni egy állóhelyben. — Az a Berek-völgy, mellette a Stájer-, arrébb a Kút-, aztán az Asztalos-, jobbra tőle a Roppos- és a Vindics-völgy — mutat körbe Ladányi László főhadnagy, a helyi őrs parancsnoka. — Régen, az ott élő emberekről nevezték el ezeket a völgyeket. Több helyütt a családok kihaltak, elköltöztek. A ma 210 lelket számláló vend — azaz tudományos terminológiát használva szlovén — település annak idején három falu volt: Kétvölgy, Peremise és Ritkaháza. Már a VI. században éltek itt családok, s a történelem folyamán egyre többen telepedtek le a vidéken. Ma mindinkább elnéptelenedő falvak ezek. A fiataloknak nemigen akaródzik e dombok között élni. Elköltöztek a nagyobb községekbe vagy a közeli városba, Szentgotthárdra. • Egyre szaporábban dobog a szív, az apró verejtékcseppek sorra ülnek ki a homlokra. Pedig az előbb az őrsudvaron a hőmérő mínusz 4 fokot mutatott. A nyomsáv mellett haladva már a negyedik dombot másszuk meg Héder Miklós sorállományú törzsőrmesterrel és Szilva Gyula határőrrel. — Ez még csak egyharmada annak — mondja Szilva határőr —, amit a nyomás járőrnek naponta meg kell tennie. — Nyomás, nyomsávellenőrző — magyarázza a helyi zsargont Héder törzsőrmester, majd folytatja —, 12 dombra kell felkapaszkodnia. Ezért amikor csak lehet, lóhátról ellenőrizzük a nyomsávot. Most lehetne, hiszen a sárga agyagos talaj kőkeményre fagyott, csikorog, kopog a csizmák talpa alatt. De benne a mélyre süppedt cipő- és patanyomok másról is árulkodnak. — Nagyobb zuhé után — mondja Héder törzsőrmester — itt pokol végigmenni. Volt, hogy csizmaszárig süllyedtünk a ragacsos vacakban. — Mint a mocsár — fűzi hozzá Szilva Gyula —, hangos cuppanással engedi el a lábat. Minden lépés nehéz, a sárkoloncoktól ilyenkor a csizma biztos nyom 6—8 kilót. Fújtatva érünk a domb tetejére. Innen messzire lát a szem, csodálhatja a táj páratlan szépségét. A vastag zúzmarától hófehér minden, a fák ágai, a távoli házak teteje, a téglalap alakú szántóföld. Egy heves széllökés zúzmarazáport zúdít nyakunkba. Csak néhány perce állunk a dombtetőn, nem messze a magasfigyelőtől, s azóta megállás nélkül fúj aszél. Az előbbi verejtékcseppek rég eltűntek, a hideg pirosra festette arcunkat, fülünket. — Ilyenkor, télen kellemetlen szolgálati hely ez — dörzsöli fülét Szilva határőr —, a dombon mindig fúj a szél. Ha máshol szélcsend van, itt akkor sem. Óvatosan ereszkedünk a völgybe, a fagyott hepehupákon meg-megcsúszik lábunk. Héder törzsőrmester szavával közben a tavalyi telet idézi. — Ezen a vidéken méteres hó hullott. A viharos szél hótorlaszokat emelt, előfordult, hogy a két és fél méteres fenyőfák eltűntek a hóbucka alatt. Sok helyütt a lovak hasáig ért a hó. Egy ízben csak úgy tudott visszajönni az őrsre a lovas járőr, hogy a határőrök leszálltak a nyeregből, ők mentek elöl, s a nyomukban lépkedtek az állatok. Másfél hétig éltek a külvilágtól elzárva. Pontosabban szánkóval a szomszéd községig, Apátistvánfalváig még eljutottak. Onnan vittek kenyeret maguknak és a falubelieknek. Nem ez volt az első, s nem az utolsó eset, hogy segítettek a helybelieken. Mint már szó volt róla, több magányos, idős ember is lakik Kétvölgyön. Mint például özvegy Molnár Ferencné, így, ezen a néven nem is ismeri minden határőr, de hogy Juliska néni, az már ismerősen cseng a fülekben. — Na, ne ácsorogjanak már ott a hidegben! Jöjjenek be a jó melegre! — invitál a valamikor a századforduló táján épült házába a 75. életévében járó Juliska néni. — De jó, hogy jöttek, főhadnagy elvtárs — fordul Ladányi László felé —, épp menni akartam segítségért. Képzelje, lerogyott a fészer teteje. Azt kellene kijavítani, még mielőtt megjön a hó. Míg beszél, korát meghazudtoló fürgeséggel tüsténkedik körülöttünk. Fűzfavesszőből font kosárkából pogácsával kínál, a pattogó tüzű kályhán forralt bort melegít. — Dehogy kislányos a mozgásom — feleli nevetve megjegyzésemre —, hol van az már. Maga még akkor nem is élt. Hézze: a térdemet be kell bugyolálni, úgy fáj. A hideget se bírja meg ezt a dimbes-dombos vidéket se. Amiben tudnak, segítenek neki a határőrök. Fát aprítanak, almát szednek, kaszálnak ... — A múlt héten is itt volt ez a Gábor gyerek, az az őrmester, a Bodó Gábor — mondja —, tudja, disznót öltem. Jöttek rokonok is. De ő! Három helyett dolgozott. Hadd kérjem már meg magukat— mondja a búcsúzáskor Molnár néni —, ha úgyis lemennek a faluba, dobják be ezeket a képeslapokat! Nekem akkor nem kell a fájós lábammal lekutyagolnon. Nem Juliska néni az egyetlen, akinek a határőrök segítenek. Például telefon csak az őrsön van, szükség esetén bárki igénybe veheti. A legtöbb háznál tartanak még szarvasmarhát, sertést, így esetenként az állatorvost kell sürgősen kihívni. • A kapcsolatok azért nem egyoldalúak. A helybéliek szintén számtalan esetben segítettek már a határőröknek, legutóbb Doncsecz Károly és Laczó Imre. A faluban bóklászó idegent, aki illegálisan jött át a határon, gépkocsival szállították az őrsre. — Itt mindig is jó volt a határőrök és a falusiak kapcsolata — beszél erről Zádori Mihály, a tizenegy fős önkénteshatárőr-csoport vezetője. — Tudom jól, hiszen annak idején, 1959-től huszonhét hónapot ezen az őrsön szolgáltam. Az itt élő vend nemzetiség nagyon barátságos volt a határőrökkel szemben. Csak egyvalakivel voltam hadiállapotban: a mostani apósommal. Féltette a lányát— mosolyogva néz a feleségére —, Portyán Az őrsparancsnok és felesége megszerette a tájat, az itt élő embereket Jégvirágot rajzol a fagy .