Határőr, 1987 (42. évfolyam, 27-52. szám)

1987-09-11 / 37. szám

Tíz ifjú elnök államosít Meglehetős szkepticizmussal fogadta a hírt a nyugati pénzvilág 1985 áprilisában, hogy Peruban Alan García Pérez került az államfői székbe, mivel szociáldemokrata irányzatú pártja, az Apra (Alianza Popular Revolucionaria Americana) megnyerte a választásokat. A Nemzetközi Valutaalap és a nagy bankok nyugtalanságának fő oka abban rejlett, hogy Peru külföldi adósságainak nagyságrendje elérte a 14—15 milliárd dollárt. Ezt hagyta örökül Garcíára a konzervatív Fernando Belaunde Terry, aki ötévi kormányzásával gazdasági káoszba döntötte az országot. Terry azonban a perui nép mérhetetlen elszegényedése ellenére kiszolgálta a hitelezők érdekeit, ám ki tudja, mit csinál majd ez a fiatalember? García ugyanis 36 évesen került az elnöki székbe, s így Latin-Amerika legfiatalabb államfője lett. Terryt irányítani lehetett, az új ember várható cselekedetei azonban kiszámíthatatlannak tűntek, s ez veszélyt jelzett. García elnök nem sokáig hagyott kétségeket szándékai felől. Hivatalba lépése után rövidesen kijelentette, hogy a perui kormány szuverén módon kívánja meghatározni gazdaságpolitikáját, s nem tűri, hogy a külföldi pénzügyi hatalmasságok ellenőrizzék és diktáljanak neki. Nem tagadja meg az adósságok visszafizetését, de a törlesztéseket az,ország, fizetőképességéhez igazítja. Ez azt jelentette, hogy az adósságok visszafizetésének részletei nem haladhatják meg az exportbevételek 10 százalékát. Ez az egyik alapja García átfogó reformprogramjának. S amikor 1986 nyarán a hamburgi Der Spiegel munkatársai egy interjú során arról beszéltek neki, hogy egyoldalú döntésével kihívja maga ellen a nagybankokat, s ha azok hadat üzennek, veszedelmes törésre kerülhet sor, az ifjú elnök így válaszolt: „A törlesztések nagyságát a külföldi bankok egyoldalúan srófolták föl, egyoldalúan zárták el a piacokat a perui termékek elől, egyoldalúan nyomták le a perui nyersanyagok piaci árát... Mi nem akarunk szankciókat provokálni Peru ellen, de csak a lehetőségeink szerint törleszthetünk. ” Az ifjú elnök ezzel otthon megszerezte a lakosság nagy többségének támogatását, s rokonszenvet ébresztett más dél-amerikai országok népeinél is, amelyeket ugyancsak gyötör a súlyos gazdasági helyzet, s a külföldi adósságok terhe. (A latinamerikai országok összadóssága meghaladja a 400 milliárd dollárt.) A perui vállalkozók azonban csak nagyfokú óvatossággal fogadják a kollektív felelősségvállalás jelszavát. García a kormánypalota balkonjáról árcsökkentéseket ígért a népnek, munkahelyteremtő programot jelentett be, s megrótta az egyébként is túlburjánzott hivatalnoki apparátust, hogy hiányzik belőle a szolidaritás, magasabb fizetésekért kiabál, de nem nagyon vesz részt a reformok végrehajtásában ... Az elmúlt két évben számos perui vállalkozó külföldre menekítette tőkéjét, s Zürich és Miami bankjaiban helyezte el. A külföldi hitelezők természetesen megpróbálkoztak a nyomás minden eszközével. Kívülről különféle szankciókkal, az országon belül pedig a káosz fenntartásával. Ennek része a kormányellenes maoista gerillák erőszakos cselekményeinek támogatása is. Bonyolította a helyzetet, hogy a terrorista akciókra Peru biztonsági erői — a régi beidegződések szerint — ugyancsak brutális módszerekkel válaszoltak. García azonban arra törekszik, hogy az állam, türelmet tanúsítson, s mindenféle erőszak megszűnjék. Ami pedig a hadsereget illeti, az ifjú elnök reálisan ítéli meg a helyzetet. Nézete szerint a fegyveres erőknek történetük és szociális összetételük alapján nemzeti és demokratikus karakterük van, ám ennek ellenére egy puccs nem zárható ki teljesen. Nagyjából ilyen háttérrel került sor július 28-án arra az eseményre, amely a nemzetközi közvélemény figyelmét újra Perura irányította. García elnök bejelentette tíz kereskedelmi bank, valamint húsz hitel- és biztosítási intézet államosítását. A nacionalizálási terv óriási vihart kavart az országban, a jobboldal azonnal támadásba lendült, s az ellenzék mozgósítani tudta a bankárok oldalán a magántőkének azt a részét is, amelynek az államosítási terv valójában érdekében áll, nevezetesen a kis- és középvállalkozókat. A bank- és hitelügyletek demokratizálására ugyanis ez utóbbiaknak támogatást nyújthat a fináncoligarchia uralmával szemben. Másrészt az államosítási terv erősítheti az elnök tömegbázisát a szegényebb néprétegek körében... Az ifjú elnök e második nagy erőpróbája erőteljesen befolyásolhatja a perui reformok folyamatát. Amikor e sorokat írjuk, a képviselőház már jóváhagyta a törvénytervezetet, a szenátusi döntés azonban még nem született meg. Az államosítási tervnek határozott ellenfelei is vannak, García pártja azonban a szenátusban többségben van. A probléma az, hogy még a kormányzó párt néhány konzervatív szenátora is túl forradalminak ítéli meg az elnök szándékát, s ezért bizonyos módosításokat tart szükségesnek. Ennek értelmében a részvények meghatározott százaléka megmaradna a nagybankok és a hitelintézetek tulajdonosai kezében. Ez az enyhítő formula viszont kérdésessé teszi az egyesült baloldal magatartását. A baloldali erők ugyanis az eredeti tervet teljes mértékben támogatják, s nem biztos, hogy a módosítások elfogadhatók számukra ... Minthogy e pillanatban a szenátusi döntés még ismeretlen, a jósolgatás pedig nem kenyerünk, csupán a lehetséges alternatívákat vázoljuk fel. Ha a bankok államosítása megtörténik, esetleg a magántőke cserbenhagyja az elnököt, viszont megerősíti népi tömegbázisát... Ha az eredeti tervet fogadják el, megerősödik García és az egyesült baloldal szövetsége ... Egy fontos módosításokkal elfogadott tervet a baloldal nem feltétlenül támogathat, s ezért tovább bonyolódnak az erőviszonyok... Ha a törvényjavaslat megbukik, García tömegbázisa meggyengül és az elnök helyzete súlyosra fordulhat... Mindezek azonban most csupán feltevések, s minden teóriát számos más tényező is befolyásolhat. Az azonban biztos, hogy a perui államosítási erőpróba kimenetele a jövő szempontjából nem közömbös. H. J. F. A perui biztonsági erők egy csoportja Alan Garcia Pérez elnök (középen) 1986 nyarán a Der Spiegel tudósítóival A SANTIAGÓI SZÉGYEN „A demokráciáit alkalmilag vérben kell megfürdetni, hogy továbbra is fennmaradjon.” Ezeket a hátborzongató szavaikat Augusto Pinochet Ugarié tábornok mondta, az az ember, aki 1973. szeptember 11-én véres puccsot hajtott végre Chile törvényes népi kormánya ellen, s meggyilkoltatta az orvoselnököt, Salvador Allendét. „A chilei munkások biztosak lehetnek abban, hogy az eddig elért gazdasági és társadalmi vívmányokat nem éri alapvető változás." Ezeket a szemérmetlenül hazug szavakat abban a közleményben írták le, amelyet a puccsot szervező katonai junta tagjai írtak alá azon a szeptember 11-én (Pinochet mint a szárazföldi hadsereg főparancsnoka, José Toribio Merino tergernagy, a haditengerészet főparancsnoka, Gustavo Leigh Guzman tábornok, a légierő főparancsnoka és Cesar Mendoza Duran tábornok, a csendőrség ideiglenes főparancsnoka). Az a nap a santiagói szégyen napja lett. Az idei évfordulóig pontosan 5113 nap telt el azóta, s a demokráciát immár 14 éve egyfolytában vérben fürdetik, a chilei munkásoknak deklarált „ígéret”-ről pedig az egész világ tudja már, hogy kizárólag szemfényvesztésnek szánták. A fasziszta junta ugyanis egyetlen pillanatig sem habozott, hogy semmissé tegye az Allende-kormány valamennyi népjóléti intézkedését. Újra korlátlan hatalmat biztosítottak a (javarészt külföldi) tőkének betiltottak minden haladó szervezetet ,s féktelen terrort honosítottak meg az országban. A halottakat úgyszólván lehetetlen megszámlálni. A junta hivatalosan azt jelentette, hogy a puccs csupán 284 ember életét követelte. Ám Merino admirális már 1973 októberében kifecsegte külföldi tudósítók előtt, hogy 3500 a halottak száma. A chilei emberi jogok bizottságának statisztikája 15 000 meggyilkoltról beszél. Ez azonban kizárólag a név szerint felderíthető esetekre vonatkozik. A Chilei puccsal foglalkozó nyugati publikációk egyértelműen halottak tízezereiről szólnak. Még az országból elmenekültek sem maradtak biztonságban. Carlos Prats tábornokát, aki szeptember 11-e előtt a hadsereg főparancsnoka volt, Buenos Airesben, Orlando Letelier volt külügyminisztert pedig Washingtonban gyilkolták meg a chilei titkosszolgálat pribékei... A demokrácia „alkalmi” vérben fürdetése a Pinochet-rendszerben hosszúra, nagyon hosszúra nyúlt. S a diktátor a jelek szerint örök időkre szeretné megtartani ,fürdőmesteri” szerepét Ezt akarja megakadályozni az a hét pártból alakult tömörülés, amely az egyesült baloldal nevet viseli, s amely vissza kívánja vezetni az országot az igazi demokrácia útjára. S a santiagói házak falán egyre gyakrabban jelenik meg a festett jelszó: Yva a caer! (El fog bukni!) Pinochet, a fasiszta diktátor (elöl), aki még 1993-ban is hatalmon szeretne maradni, de immár washingtoni patrónusai számára is kényelmetlen EGY KÉP MARGÓJÁRA Bugyborékoló vallási fanatizmus, agresszív mártírkészség és az iszlámon kívüli világ elvakult, feneketlen és már-már felfoghatatlan gyűlölete... Az ember nézi a nyugatnémet Stern magazinban megjelent képet, a Teherán utcáin géppisztollyal masírozó nőket, akik iszlám forradalmi gárdistáknak nevezik magukat. Az arcukat borító feketéből csak a szemük villog elő, a ruhájukra borított fehérrel pedig készségüket jelzik a mártírhalálra... S az ember a 87 éves agastyánra gondol és mindarra, ami nyolc év óta a nevéhez fűződik. Amikor Reza Pahlevi iráni sah 1979-ben elhagyni kényszerült az országot, a párizsi emigrációban tartózkodó Ruholláh Khomeini ajatollah bejelentette, hogy rövidesen hazatér és ideiglenes kormányt alakít, abban azonban személyesen nem kíván részt venni. S bekövetkezett a paradoxon: a föld egyik legreakciósabb világi rendszerét , az igazi forradalmi mozgalmakat összefogó erő hiányában — a lehető legreakciósabb vallási mozgalom számolta föl. S hazatérése után Khomeini kinyilatkoztatta, hogy „forradalmát” exportálni kívánja az egész, 800 milliós iszlám világba. S az iráni egyházi vezető immár évek óta megpróbálja nyomás alatt tartani a muzulmánok lakta országokat Marokkótól Pakisztánig. S aki Irán és Irak háborújában netán az utóbbi pártjára áll, az nem szabadulhat az engesztelhetetlen aggastyán bosszúszomjától. Khomeini elképesztő mértékig fanatizálni tudja követőit, Irán határain kívül pedig a neki nem tetsző kormányok megdöntésére szólítja fel eszméinek híveit. Eszköztárából nem hiányzik sem a fegyver, sem a propaganda, s a válási fanaitizmus jó talaj a terrormódszereknek. Most a gyűlölködő öregember éppen Szaúd-Arábia elleni jelszavakkal viszi utcára híveit, mivel a sivatagi királyság Irakot támogatja. A képet nézegetve az ember vígjátéknak vélhetné a jelenetet. Valójában tragédia.