Határőr, 1988 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-12 / 7. szám
6 MESSZIRŐL JÖn IDEGENEK A statisztikai adatok azt bizonyítják, hogy a tiltott határátlépési kísérletek többségét hazánkban nem magyar állampolgárok követik el. Nagyobb részük valamelyik szomszédos ország állampolgára, de akadnak , köztük szép számmal olyanok is, akik távoli földrészekről keveredtek hozzánk, s megfelelő úti okmány hiányában illegálisan akarják átlépni a Magyar Népköztársaság államhatárát. Nehéz lenne a külföldiek tiltott határátlépési próbálkozás A Puskin nemzetközi gyorsvonat általában valamivel éjfél után gördül be a kelebiai határállomásra. Azon a novemberi napon pontosan érkezett Jugoszláviából a szerelvény, így a magyar határőrök is időben láthattak hozzá az utasok útleveleinek ellenőrzéséhez. Barta Alfréd határőr a második kocsiban kezdett. Alig voltak utasok a szerelvényen, s akadt üres fülke is. Azutolsóelőtti szintén teljesen sötét volt. A határőr tovább is léphetett volna, ha felületes. Barta Alfréd azonban nem bízott a véletlenben. Felkapcsolta a világítást, majd lehajolt, hogy megnézze az ülések alját. A sarokban egy sötét folton akadt meg a tekintete. — Jöjjön ki! A felszólításra halk mocorgás volt a válasz. — Magyar útlevél-ellenőrzés! Felszólítom, hogy azonnal jöjön ki onnan! A gyűrött arcú fiatalember megszeppenten állt a határőr előtt. — Kérem, mutassa meg az útlevelét. Az idegen csak a vállát vonogatta, ezzel jelezte, hogy nem érti, amit a határőr mond. — Igazolványt kérek! Dokument ... Ezt a szót, úgy látszik, minden nyelven ismerik, mert a férfi a zsebébe nyúlt, s egy kis formátumú okmányt nyújtott át. De nem útlevél volt, hanem személyi igazolvány. Barta határőr a férfit nézte, majd a hivatalos írást. Intett az idegennek, hogy iduljon el kifelé. Aztán csak úgy magának, félhangosan: ,,Az a gyanúm, a törököt fogtam!” A FEP-en tolmácsot kerítettek, s megkezdődhetett a kihallgatás. — A személyi igazolvány szerrint ön Aley Kuzucular, török állampolgár. — Igen. Az újabb kérdésekre adott válaszából a következő történet kerekedett ki. De adjuk át a szót Aley Kuzucularnak! „Akcaislar nevű faluban lakom Törökországban. Ott élnek a szüleim is, parasztemberek, néhány hold földön gazdálkodnak és nagyon szegények. Heten vagyunk testvérek, ketten közülük vendégmunkások Svájcban, a többiek otthon gazdálkodnak. Munkát odahaza nagyon nehéz szerezni, így aztán amikor az egyik bátyám meghívott Svájc-ba, hogy látogassam meg, nagyon megörültem, mert abban bíztam, hogy én is kint maradithatok, s így jobbra fordul a sajt, azok indítékait, módszereit általánosítani, hiszen azok sokváltozatosak, mint a személyek is, akik ilyen törvényellenes lépésre készülnek. Az egyetlen domináns motívum a külföldiek tiltott határátlépési próbálkozásainál az, hogy túlnyomó többségük hazánkat tranzitállomásnak tekinti. Illusztrálásképpen két esetet említünk csak meg a közelmúltból. Két olyan fiatalemberről szólunk, akiknek kalandos utazása hazánkban szakadt meg, sorsom. A svájci hatóságok azonban megtagadták a letelepedést, s így vissza kellett térnem. Ez év augusztusában határoztam el, hogy ha nem lehet hivatalosan, akkor illegálisan utazok Svájcba. Útlevelet egyébként sem kaphattam, mert odahaza kisebb szabálysértéseket Michal Sentivan elindult Sopronból, csak úgy gyalogosan. A Virágvölgy felé vette az útját, a hétvégi házak, a szőlők között bandukolt, hogy elérje azt a határszakaszt, amelyet kinézett magának a térképen. Úgy vélte, ezen a területen könnyűszerrel átjuthat Ausztriába. Egészen közel volt céljához, amikor észrevette a két határőrt. Egymás mögött haladtak, a környéket figyelték. Hasra vágta magát, a katonák nem vették észre. Később újra elindult, de most már óvatosabban. Nagyon elfáradt, megéhezett, megszomjazott. Látta a falu házait, elhatározta, hogy megpihen ott egy kicsit, s szerez harapnivalót. Sopronkőhida — betűzte a nevet. Az út mentén hatalmas kőfal, majd vaskapu, s ott egy egyenruhás, fegyveres férfi. „Csak nem rendőr? Vagy határőr? Mi!egyek, hogy ne igazoltasson?’"' Michal Sentivan odament az egyenruháshoz. — Sopronba szeretnék menni. Sopron... Érteni engem? Sopronban menni... — Sopronba? — csodálkozott a fegyőr. — Ott a buszmegálló. Fél órán belül bent lesz a városban. Michal Sentivan köszönte a segítséget, s odament a buszmegállóba, bár esze ágában sem volt a városba menni. Azt várta csak, az egyenruhás ember eltávozzon valamerre, hogy észrevétlen odébbállhasson. A kapuőrnek azonban gyanús lehetett az érdeklődő fiatalember, mert felvette a telefont és kérte a szomszédos őrs parancsnokát. — Van itt egy férfi a buszmegállóban. Nem tudom, honnan jöhetett, de azt kérdezte tőlem, hogyan juthat a városba... Mit mondjak?... A szeme se állt jól__ Percek múltán megérkezett az UAZ, s rajta a riadócsoport. Michal Sentivantól igazolványt. ^ | követtem el, s így a kérésemet elutasították. Az éjszaka sötétjében szöktem át Bulgáriába, de nem volt szerencsém, mert hamar elkaptak, majd a tiltott határátlépésért két és fél hónapi börtönre ítéltek. Amikor letelt a büntetésem, azt mondták, mehetek, ahová akarok. Én mondtam, hogy Ausztriába szeretnék. Vállat vontak, aztán egy másik férfival betettek egy tehervagonba. Adtak egy csomagot, abban kenyér volt, sajt és szalámi és volt ott még egy vödör víz is. Az ajtót kívülről bezárhatták, bár az igazat megvallva, meg sem néztem. Két nap múlva vasutasok nyitották ki a vagon ajtaját, s ekkor megtudtam hogy már Bécsben vagyok. Nemsokára rendőrök érkeztek, ezek elvittek, majd tizenöt napra börtönbe zártak. Itt sem volt tehát szerencsém. Amikor kiszabadultam a börtönből, egy rendőr kikísért a pályaudvarra. Belgrádig szóló menetjegyet adott át, 200 dinár zsebpénzt, s egy Ids csomagban élelmiszert. Útközben senki nem igazoltatott, s így érkeztem meg a jugoszláv fővárosba. Töprengtem, mit tegyek. A pénz, az életem elfogyott, haza mégsem akartam menni. Ekkor láttam meg egy útjelző táblát, rajta Budapest felirattal. Nem tudtam ugyan, hol van ez a város, egyszer hallottam csak otthon, hogy Magyarországon. Gondoltam, szerencsét próbálok ott is. Kimentem a pályaudvarra majd följutottam arra a vonatra, amelyen rajta volt a tábla. Belgrád—Budapest. Elbújtam az ülés alá, reméltem, nem vesznek észre. Most sem volt azonban szerencsém.” Aley Kuzuculav érvényes útlevél és vízum nélkül természetesen Magyarországon sem maradhatott. A hatóságok segítséget adtak neki, majd visszairányították hazájába, sodrában útlevelet kértek. Egyik sem volt. A férfi azt állította, hogy jugoszláv állampolgár s az útlevele az egyik barátja kocsijában maradt. De az ilyen állításnak illik utánanézni. Nem került azonban elő sem a barát, sem az útlevél, s később Michal Sentivan jegyzőkönyvbe diktálta, hogyan is keveredett a magyar—osztrák államhatár közelébe. „Dubrovnyikban lakom, s egy bálon verekedésbe keveredtem. Rám támadtak és hasba szúrtam egy férfit. Féltem a felelősségre vonástól, s ezért elhatároztam, hogy Ausztriába szököm, de Magyarországon keresztül. Az éjszaka sötétjében úsztam át a Drávát, akkor nem vettek észre. Ezután Harkányba mentem. Volt némi pénzem, 25 000 dinár és 200 NSZK-márka. Jegyet váltottam Budapestre. A pályaudvaron aludtam, s azon törtem a fejem, hogyan juthatnék ki Ausztriába. A Royal Szálloda éttermében összetalálkoztam egy honfitársammal, azt hiszem Rocki Schiebelnek hívják, és egyáltalán nem titkolta, hogy csempészéssel foglalkozik. Segítséget kértem tőle, amit meg is ígért, szerez részemre egy útlevelet, amellyel zavartalanul Ausztriába utazhatok. Előlegként elvette a 200 NSZK-márkámat, de aztán nyomtalanul eltűnt. Ekkor határoztam el, hogy magam próbálkozom. Vonattal utaztam Tatabányáig, onnan pedig autóbusszal Sopronba. A térképen néztem ki a várost, úgy gondoltam, azon a környéken könnyen átjuthatok a szomszédos országba. Amikor megláttam a határőröket, bizonytalanná váltam. Később el is fogtak Michal Sentivan sem juthatott el Ausztriába. Ilyen módon nincs is rá lehetősége. Halász Kálmán A folyó Tisztes hagyomány Gyakorlatoznak a csornai kiképzőbázis alakulóterén. A novemberben bevonult újoncok verik a vigyázzt, gyakorolják a jelentéstételt, a fegyverfogásokat. Nincs is ebben semmi furcsa, hisz az alaki foglalkozások ismétlése Csornán hozzátartozik a határőrélethez. A húszszor kiválóra értékelt bázison kínosan vigyázzák, hogy mindig minden a kiképzési „órarendhez” igazodjon. S bizony nemcsak a belbecs nemes így, a külcsín is csillogó, mert például a látott alaki foglalkozás rendben, pontos koreográfia szerint zajlik. És ami még feltűnő, hogy egy-egy elrontott mozdulatnál a kiképzőtisztesek soha nem ripakodnak rá hangos szóval az újoncra, aki hibázott. Magukhoz hívják, s türelemmel magyaráznak. Hogy túl idilli ez a kép? A meszsziről jött embernek bármit mutathatnak, vagy mondhatnak? Nos, a kétkedők megnyugtatására szolgáljon az alábbi "beszélgetés, amit az egyik kiképzőtisztessel folytattam munkájáról, feladatairól. Paksi Tamás tizedes pedig nem az az ember, aki „lakkozza” a dolgokat, szavai őszintén csengenek. Nézzük például, hogy az ő megítélése szerint mitől olyan ideális a csornai kép! — Azt hiszem, nem egyedülálló az a példa, amit el szeretnék mondani. Itt, Csornán mindig nagy súlyt helyeztek a hagyományok ápolására, és ebbe beletartozott az is, hogy a tisztesek mindig emberien bánjanak az újoncokkal. Ha lehet, akkor elmondom a saját példámat. 1987 februárjában vonultam be Csornára. Mint mindenki, én is féltem az előttem álló hetektől, hónapoktól, a már leszereltektől hallott első időszakos megpróbáltatásoktól. A bevonuláskor kellemesen csalódtunk. Az alegységnél úgy fogadtak minket, mint régi barátokat. Vigasztaltak, bátorítottak bennünket, nagy vonalakban elmondták, mi vár ránk a kiképzés hónapjaiban. Egyszóval nyugtattak bennünket. Később, amikor már belerázódtunk a dolgokba, már arra is vigyáztak, hogy soha ne kerüljünk társainkkal konfliktusba, se tisztes, se határőr ne vitázzon egymással. Mi, leendő tisztesek emberséget tanultunk a kiképzőinktől. — Gyanítom, hogy a későbbiekben ezt már maguk is alkalmazták. — Pontosan. Továbbvittük ezt a szép hagyományt. A már leszerelt rajparancsnokom, Mészáros József őrmester, akit mindannyian nagyon kedveltünk, erre is biztatott bennünket. — Szép szóval is lehet tehát tekintélyt parancsolni ? — Kilencven százalékban igen. A makacs, keményfejű emberekre azért néha-néha rá kell kiabálni, ha már a szép szó sem segít. De csak akkor. Ami viszont még ide tartozik, hogy az úgynevezett két lépés betartása tisztes és határőr között azért szükséges. Mi is ugyanolyan segítőkészen fogadjuk a bevonulókat, mint annak idején minket. Aztán néhány nap múlva, amikor már hozzászoktak az új környezethez, váltunk egy kicsit. Megszűnik a tegeződés, helyébe a A TÖRZSŐRMESTER ELFOGÁSAI Hellebrant János törzsőrmester az utóbbi években több elfogással öregbítette alegységének jó hírnevét. Sorkatona korában Sopronkövesden teljesített szolgálatot, leszerelés után rövid ideig a bevonulása előtti munkahelyén dolgozott, majd sorsdöntő elhatározásra jutott: ismét felöltötte az egyenruhát. 1981-ben került a jelenlegi szolgálati helyére. — Földig hány határsértőt kerítettem kézre? — ismételte meg a kérdést. — Harmincat? Negyvenet? Nem tudok pontos számot mondani. Minden határőr életében örökre emlékezetes marad az a pillanat, amikor először állt szemben hattársértővel. Hellebrant János törzsőrmester sem kivétel ez alól. — A siker tulajdonképpen nem az én érdemem volt — elevenítette fel az esetet — hanem Molnár László törzsőrmesteré. A Sopronba tartó vonat utasait ellenőriztük, amikor Molnár törzsőrmester felfigyelt két fiatal fiúra. Az irataikat, kérte, de azok jelez-