Határőr, 1990 (45. évfolyam, 27-52. szám)
1990-12-08 / 49. szám
Késői kegyelet Az iskolák sorsa is kiszámíthatatlan * Az ősparkba visszaszáll a turulmadár * A koszorúk már mindenkire emlékeztetnek „Iskola a határon” Kőszeg városának határ felőli szélén, a hangulatos Gyöngyöspatak partján, tíz hektárnyi, óriás platánokkal, fenyőkkel, s más ritka fákkal, bokrokkal ékes védett park közepén emelkedik a város egyik nevezetessége, az egykori — az 1856-ban létesített — katonai reáliskola, a mai gyógypedagógiai intézet. Ennek a területnek, intézetnek a története hűen tükrözi az elmúlt 134 esztendő megannyi korszakos változását. A katonai — akkor még al-reál — iskolát, az 1848— 49-es magyar szabadságharc ellenében dicstelen szerepet játszó báró Jellasics József horvát bán, császári táborszernagy rendeletére hívták életre azzal a céllal, hogy katonai körülmények között alapképzést adjon a 10—14 éves tanulóknak, a leendő császári és királyi katonatiszteknek. Az első világháború végéig több nyelven folyt itt az oktatás. Ezt követően azonban már csak magyarul, és ekkor vette fel az iskola a Hunyadi Mátyás Nevelőintézet elnevezést, amely 1938-tól 1944 őszéig, megszűnéséig már főreáliskolai, azaz gimnáziumi érettségit adó képzést nyújtott a leendő tiszteknek. Az intézmény ezt követően 1956 nyaráig a szovjet hadsereg egyik bázisaként szolgált. 1957-től pedig gyógypedagógiai — elsősorban beszédjavító — intézeti kollégium. Az Osztrák—Magyar Monarchia, majd a Horthykorszak idején ez a katonai al-, majd főreáliskola fogalommá vált a maga nemében. Rang volt ideje- s innen végzettként kikerülni. Az intézmény híres-hírhedt volt fegyelméről, hiszen itt a nevelés nemegyszer testi fenyítéssel is párosult. De kétségtelen, hogy a zord iskola rendkívül alapos, sokoldalú tudásanyaggal, fizikai edzettséggel, „katonás magatartással” vértezte föl diákjait a nagy „porosz szellemben”. Az iskola ezen légköre, hagyománya — de már Trianon hatásával párosulva — az első világháború után tovább élt, s tökéletes megtestesítője volt a Horthy-Magyarország szellemiségének. Az iskola egykor volt növendéke, a nemrég elhunyt Ottlik Géza Iskola a határon című remekművében örökítette meg a zárt, kasztjellegű, belterjes világot. Például az intézet növendékei a főbejáratot nem használhatták... ők csak az oldalbejáraton át közlekedhettek... 1945 után nagyot fordult a történelem kereke, s rövi VARGA FERENCNÉ belfü desen már nagyon is rossz pontnak számított, ha valaki valaha a kadettiskolában tanult. Az intézet gyönyörű parkjában, a hatalmas platánfák lombsátra alatt lévő, az első világháború hősi halottainak emlékére 1931-ben felavatott emlékoszlop tetejéről is lekerült a turulmadár, omladozott maga az obeliszk is. Hosszú-hosszú éveken át mély hallgatás övezte az épület múltját, s nem illett szólni a háborúkban áldozatul esett volt növendékekről sem. Ugyan ki merte volna megkoszorúzni az emlékművet?! A nyolcvanas évek elején azután néhány — helyben s közelben élő — egykori tanár s növendék fejében megszületett a gondolat: ápolni kellene a meghaltak, az egykor voltak emlékét. Némi tapogatózás, kacskaringó kitérők — közte rendőri intéztatás — után végül is 1989-ben az 1939- ben végzett osztály öregdiákjai megtarthatták a helyszínen nyilvános találkozójukat, s megkoszorúzhatták az első világháború elesettjei tiszteletére épített emlékoszlopot. E találkozón határozták el, hogy felújítják az emlékoszlopot, és táblát helyeznek el rajta a második világháborús áldozatok emlékére. 1990 őszén a még élő volt tanárok és növendékek, hozzátartozóik, utódaik és a meghívottak jelenlétében felavatták a felújított emlékoszlopot, amelynek csúcsára visszakerült az addig múzeumi raktárban őrzött turulmadár is. A újonnan felhelyezett táblákon százegy név olvasható. A koszorúk immár rájuk is emlékeztettek. SIMOLA FERENC - HATÁRŐR MAGAZIN 1990/49 12