Havi Magyar Fórum, 1995 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1995-04-01 / 4. szám

mögöttije elárult az itteni állapotokról, arról, hogy itt egyesek gatyáznak. „Egy pillanat!" - mondta ugyanaz a marcona férfi, most azonban úgy, mint aki egyszerre akarja jóvátenni az iménti elszólását, és rákenni a többiekre a korábbi hibáját. Ekkor azonban, mintegy annak igazolásaként, aki azt mondta, hogy a dudálást azok a bizonyos „ők" is hallották, megjelent a lépcsőn egy hajlott hátú, őszes, roskatag öregember, aki nemcsak azért közeledett Bakuc felé úgy, mint valami magasabb fórum képviselője, mert a lépcsőről jött lefelé, és mert nyilvánvalóan azok képviseletében tette ezt, „akik hallották a dudát", hanem azért is, mert a Bakucot körülállókkal, a homályból gyűlölködők­­kel ellentétben, az ő tekintetében, ahogy közeledett a vele önkéntelenül is szembeforduló fiatalember­hez, már nem egyszerűen gyűlölet övezte Bakucot, hanem megsemmisítő ítélet, amely azonban most még nem foganatosíttatik, de akármikor foganato­sítható. „Arról volt szó, hogy ketten jönnek" - mondta színtelen, elutasítóan rideg hangon, mint­ha nem is emberhez beszélne. Bakucot nagyon meglepte ez a közlés, minthogy jövetelét megelőző tárgyalásokról halvány fogalma sem volt. Egyedül jöttem - mondta, s örült, hogy önkéntelenül olyan válasz jött ki a szájából, ami nem árulta el semmit sem tudását. Nagyjából már sejtette, hogy kikkel szemben kell majd valamit képviselnie, és az is kikövetkeztethető volt, hogy ezekkel szemben ő nyilván csak a felkelőket képviselheti. Most már csak az volt a kérdés, bevallhatja-e, hogy csak érzelmi szálak fűzik azokhoz a felkelőkhöz, akik­kel ezek már előzetes tárgyalásokat folytattak. Amikor a közvetlen közelbe ért a rozzant öreg, Bakuc megérezte, hogy az arcába fújó metsző gyűlöletnek nemcsak elvi okai vannak, hanem a kettőjük testméretei közötti hatalmas különbség és az ő, kétkezi körökben gyakorta nehezményezett tejfölös úrigyerek képe is besegít ebbe a szélfúvás­­ba. Ezenfelül az öreg mintha még csalódott volna is Bakuc láttán. Mást várt talán? Ennek hangot is adott. „Maga diák?" S közben a Bakuc mögött álló tagbaszakadt férfira nézett rá, mégpedig kérdőleg. Bakuc elkönyvelt egy igenlő bólintást a háta mö­gött. Még afelől is bizonyos volt, hogy az bólintott, aki az előbb elszólta magát. Ez a bólintás a roskadt öreg számára fontosabb volt, mint Bakuc válasza, mert nem törődve azzal, hogy Bakuc nem válaszolt a kérdésre, oldalt lépett, s irányt mutatott maga előtt, mégpedig arra föl a lépcső felé, ahonan jött. Csak amikor már fenn jártak az első lépcsőforduló­ban, nyomukban két kísérővel, akik pontosan azonos ritmusban lépdeltek, és minden lépcsőfo­kot egyszerre hágtak meg mögöttük, csak akkor tért vissza a meg nem válaszolt kérdésre. „Mindegy, hogy kicsoda" „Főiskolai hallgató vagyok" - mond­ta Bakuc. A helyzet, amit eddig használaton kívüli idegvégződéseivel és ösztönével felfogott, sokkal érdekesebb volt, sokkal különösebb, mint ameny­­nyire felfoghatóan veszélyes és fenyegető. A tény, hogy követik, mégpedig, hogy két alak követi megvetéssel és gyűlölködve, sokkal izgalmasabb volt, mint amennyire fenyegető és veszélyes. Bakuc szinte mámorosan el volt telve eddig nem ismert ösztöncsápjainak pontos működésétől. Minden ki nem mondottat és ki nem fejezettet, minden lap­pangót észlel és megért maga körül? „Ki élelmezi magukat?" - kérdezte az öreg, amikor beértek az irodába. Bakuc ösztönei itt már nem működtek olyan jól, mint odakint a titokzato­sabb veszélyhelyzet közepette, s nem fogta fel, hogy ez most nem keresztkérdés, hanem még mindig a gyűlölködés. Az éhező proletariátus megvetése a jól táplált úri osztállyal szemben. Hetykén válaszolt, szinte az arcába vágta az öregnek: „Nagy-Buda­­pest." Az öreg csak bólogatott, mint aki várta ezt a választ, és azt morogta a bajsza alatt: „Várnunk kell". Bakuc annyira eltelt előbbi válaszának kiütés­erejű frappánsságától, hogy botorul úgy érezte, már meg is nyerte a csatát, és már csak idő kérdése, hogy döntő fölénye kihirdettessék. „Nem nagyon érek rá." Mondta azon a hangon, amit utoljára a puszta­túri gimnázium tornatermében használt az alsósok­kal szemben, amikor kiparancsolta őket a sportkör­ből. „Dehogyisnem." - csattant fel ennek megfelelő tónusban az egyik ajtónálló. Ez viszont teljesen egyértelmű volt. Bakuc rögtön felfogta, hogy nem­csak hogy nem nyert ő még meg semmit, de életveszélyben is van, s miközben érezte, hogy az arcába szökik a vér, azon gondolkodott minden erejét megfeszítve, mit kell tennie, hogy eleget tegyen annak a követelménynek, amit egy ponyva­­regényben így szoktak kifejezni: „meg sem rez­­dült." A társalgás így végzetesen abbamaradt. Teltek-múltak a percek. Bakuc ezalatt némileg visszanyerte józan ítélőképességét, s kikövetkeztet­te a várakoztatás valódi okát. Vélhetőleg nem ezzel a merev szemű öreggel kell majd tárgyalnia, hanem valami fölöttesével. Már éppen az ezzel a majdani főnökkel szembeni célirányos magatartását körvo­­nalazgatta magában, amikor nyitt az ajtó és egy testes, nagy mellű, harmincöt kerülő nő lépett be rajta, olyan, akit Bakuc a maga 22 éves igényessé­gével nem is tekintett volna nőnek, ha nem most és nem ezen az ajtón lép be, ahol ő a tekintély belépését várta. A nőt is láthatólag meglepte, hogy ilyen a felkelők küldötte. Bakuc odalépett hozzá, és bemu­tatkozott. Gépiesen, a nővel szemben kötelező általános udvariassággal. A helyzet így komikussá és félszeggé vált, Bakuc ebből azt szűrte ki, hogy a nő ettől az udvariasságtól egyszerűen leértékelő­dött. Állt, most már fagyosan. „Egyetemista?" - Áprilisi Magyar Fórum, 1995.

Next