Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1996-05-01 / 5. szám

dót Sztálin is fogadta. A Szovjet minden kérdésre kitérő válaszának lényege: közvetlenül tárgyaljon a magyar kormány a szomszédaival. Nagyon jól tudták, hogy a felbátorított Benessel és Grozával a magyar kormány eredményesen nem tárgyalhat. Az aljas képmutatásra jellemző az 1946. április 16-án tartott fogadáson Sztálin pohárköszöntőjének egy mondata: „A szovjetek mindig rokonszenvet éreztek Magyarország iránt és mindig baráti viszonyt kívántak vele." Mivel a közvetlen tárgyalás Romániával meghiúsult, a magyar kormány a három nagyhatalomhoz küldött diplomáciai jegyzéket, kifejtve nézeteit és javaslatait Románia területi és nemzetiségi kérdéseire vonatkozóan. Leszögezte azt is, hogy ahol a kisebbségek sűrű csoportban élnek együtt, ott tartományi vagy területi autonómiát kell felállítani. A párizsi döntés után újabb diplomáciai jegyzéket intézett a három nagyhatalomhoz kisebbségeink védelme érdekében, majd Gyöngyösi tájékoztató látogatást kért Molotovtól, de az nem fogadta Gyöngyösit. A Külügyminiszterek Tanácsának döntése - a békeszerződés megszövegezése - után már csak formális jelentősége volt az ún. békekonferenciának. Ezen az egységes szláv Csehszlovákiát megteremteni akaró Clementis kommunista külügyminisztériumi államtitkár és Jan Masaryk külügyminiszter, a Szovjet teljes támogatását bírva, hivatalosan is bejelentették szándékukat a nem szláv nemzetiségek kitelepítéséről. Az elháríthatatlannak látszó tragédiát külügyminisztériumunknak azzal a javaslatával sikerült részben semlegesíteni, hogy kölcsönös és egyenlő arányú kitelepítésről legyen szó. Ez elől a csehek nem tudtak kitérni, és mivel a mi területünkön levő szlovák kisebbség aránya a Felvidéken levő magyarsághoz képest kisebb volt, és a békési tótoknak semmi szándéka sem volt jó földjeiket felcserélni köves, hegyvidéki földekre, az áttelepülni szándékozók száma minden cseh propaganda ellenére, alacsony maradt és ez mentette meg az áttelepítéstől a kinti magyarság nagy részét. Az értekezlet 17. plenáris ülésén Gyöngyösi beszédére Jan Masaryk, azután Kisselev belorusz küldött, végül Visinszkij szovjet külügyminiszter válaszolt gyűlölködő, magyargyalázó hangon. A párizsi delegációban hivatalosan kommunista párttagok nem vettek részt nyilvánvalóan azért, mert a párt nem akart a készülőben levő „rossz békéért" járó felelősségben osztozni, így csak olyanok voltak Párizsban, mint Boldizsár Iván, aki hivatalosan a Nemzeti Parasztpárt tagja volt, de valójában mint kriptokommunista, Moszkva érdekeinek megfelelően tevékenykedett. Moszkva utasítására a magyar sajtó nem írhatott Kisselev és Visinszkij magyargyalázó beszédeiről. A sajtóügyeket Boldizsár Iván tartotta kézben és éberen vigyázott, hogy semmi magyar érdeket szolgáló híranyag ki ne szivárogjon. A magyar küldöttség Erdélyszakértőjét Demeter Bélát Boldizsár megfenyegette, hogy kinti működésének hazatérésük után következményei lesznek. Valóban, a kommunista hatalomátvétel után Demeter Bélát az AVO letartóztatta, majd kiadták Romániának!!), ahol hazaárulás címén halálra ítélték és kivégezték. Olvasható a könyvben Mikes Imre riportjának szövege, melyet a SZER egyik adásában olvasott fel Boldizsár Iván leleplezéséről: ki is volt ez a „fekélyes ember"? Az eddigiekben ismertettük Haas György könyvét; a következőkben a magunkét mondjuk: Szabó Zoltán a magyar békedelegáció tagjaként jelent volt a párizsi konferencián, észleleteiről többek között ezeket írja: „A francia szellemi élet annyira nem vesz tudomást erről az Európa-rendező konferenciáról, mintha dél-afrikai kérdésről volna szó. Hová jutottunk még a wilsoni elvektől és a masaryki moráltól is? Erkölcsi megfontolások még képmutatás formájában sem játszanak szerepet... Másnap meghallgatják a magyar delegációt, harmadnap a románt. Ötödnap Romániának ítélik Erdélyt, mint gazdasági egységet. Nyilván nem akarják ugyanazt a hibát elkövetni, mint Hitler, más hibát akarnak elkövetni. Ketten azonban nem kívánnak részt venni ebben. Ausztrália és Új-Zéland tartózkodik a szavazástól. Jegyezzük meg e két ország nevét... Ez a két magyarbarát volna a konferencián ? " Szabó Zoltán ez utóbbi sorokat arra vonatkoztatva írta, hogy az ausztrál küldött javasolta, hogy a román békeszerződés-tervezet 2. cikkelyét bővítsék ki azzal, hogy „a Külügyminiszterek Tanácsa, mielőtt a végleges szerződést megfogalmazná, a két érdekelt féllel együttműködve, további erőfeszítést tesz egy kisebb határkiigazítás biztosítására, amellyel néhány magyar városközpont Magyarországhoz lenne csatolható." Az ausztrál javaslatot a bizottságban 10:2 arányban elutasították. Ausztrália képviselője a pozsonyi hídfő körüli vitában is mellettünk állt, és az átengedett községek helyett - javaslata szerint három községre korlátozzák a cseh igényt -, a területcsere gondolata mellett volt. A diplomaták döntése következtében három községgel bővült a trianoni országcsonkítás. Az ausztrál és új-zélandi képviselők nevei: John A. Beasley, W. J. Jordan. Akiben van némi empátia, átérezheti a magyar delegáció lelkiállapotát ebben a kálváriajárásban. Iszonyú árvának érezhették magukat ezek a jószándékú, a magyar haza iránt elkötelezett küldöttek. Körülöttük a szláv maffia, élén a Szovjetunió, itthon és a háttérben körülöttük a kommunista kerékkötők. Szembe kellett nézniük a külső és belső ellenséggel, szinte esély nélkül venni fel a harcot. 74 Májusi Magyar Fórum, 1996.