Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
VERSBEN ÉLŐ HAZA Béri Géza, az elfelejtett költő „Hogy ennyi volt az életem ? Oly mindegy, hiszen anynyi út vezet hozzád, Balatonszárszó." Már ebben a Béri Géza sorban is kimondatott költőjének sorsvégkifejlete. Honunkban, Magyarországon különös írófátumok, alkotói mártíriumok támadtak. Béri Géza aban a hőszeretettel szidalmazott hazában is a legmostohább sorsúak közé tartozott, ahol Csokonai Vitéz Mihály halt meg tüdőbajban, József Attila vetette magát vonat elé, s Nagy Sándor a templomi freskók festőgéniusza halt éhen a huszadik század ötvenes éveiben. Béri Géza tehetsége biztos tudatában s néhány megjelent vers birtokában, önálló kötet nélkül vetett véget önkezével életének úgy, hogy a legcsekélyebb reményt sem látott az utókor fölfedező hálájára. 1953-as letartóztatását groteszk bökversben örökíti meg: „Elvisz enyémet az AVO/Nem mehetek a babámba/Meglett, amitől félt Anyut Gézukából lesz vértanyú". A költő fia, ifjú Béri Géza így ír az 1993-as első, egyben posztumusz Béri Géza verseskönyv utószavában: „Béri Géza alig húszéves volt, de már öntudatos költő, jó néhány költeményt és műfordítást hagyva maga mögött, látszólag fiatalos nemtörődömséggel indult 1953 nyarán a gyorskocsi utcába. Hiszen az ötvenes évek elején inkább láthatta saját esetét tipikusnak, mint kivételesnek. Saját hős voltát némi öngúnnyal kommentálta" (az idézett versben). Akkor még nem sejthette, mily keserves sors jut neki osztályrészéül szabadulása után. Az Életfogytiglan című verséből kikristályosodó élmény kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit cellatársa, barátja, posztumusz kötetének kiadója, Kárpáti Kamil úgy fejezett ki: 1956-ig falak között, 57-től pedig falak nélküli börtönben éltünk. Obersovszky Gyula variációjában ugyanez úgy hangzott: azt nem kell bizonygatnom, hogy a börtönben rosszabb volt, mint kinn. Ám azt jóval nehezebben hiszik el: néha volt olyan érzésem szabadulásomtól 1990-ig nem is egyszer, hogy bizonyos értelemben a börtönben jobb volt. Ott ugyanis az ember remélhette, hogy egyszer valahogy csak vége lesz. Béri Géza így foglalja versbe e nyomasztó érzést: „Legalább séta volt, sütött a nap,/Okkal lázongtam, nem is csodálkoztak./Vigyáztak, meg ne szöktem, s enni hoztak./Legalább séta volt, sütött néha a nap./Kétségbeejtő, hosszú évek múltak./De tudtam, rab vagyok, ki szabadulhat./Legalább séta volt. Sütött néha a nap. “ Ráadásul egy cellába került Gérecz Attilával, életre szóló barátságot kötött Kárpáti Kamillal is. Kárpáti Kamil amint tehette, mindkét rab és költőtársának elégtételt adott, legalább egy kis túlvilági örömöt. A Stádium Könyvkiadóban 1991-ben Gérecz Attila, 1993-ban Béri Géza műveit adta ki (Béri Géza válogatott versei és novellái). E három jeles tehetség életútja több ponton is metszette egymást. Ahogy az októberi számbeli Gérecz Attila megemlékezésben is megjelent, Gérecz Attila első versét Béri Géza olvasta el. Aztán jöttek az enyhülés napjai, amelyekről szintén úgy emlékeztek meg a túlélők: egy-egy emberibb gesztus, egy kevéske könnyítés akkor irracionálisan nagy örömöt okozott. Például azoknak a költőknek, a már halottaknak: Béri Gézának, Gérecz Attilának, Szathmáry Györgynek, az élőknek: Kárpáti Kamilnak, Tollas Tibornak, Tóth Bálintnak, akik - másokkal - összehozták a váci fegyház füves részén a Füveskert antológiákat. Idézzük Kárpáti Kamilt, aki tavaly adta ki a Füveskert 1954-1995 című reprezentatív kötetet a Stádium Kiadóban: „1954 kora ősze és 1956 kora tavasza között Füveskert összefoglaló címmel tíz (vagy több) kézírásos, egypéldányos irodalmi antológia készült el a váci politikai börtönökben. Három 1956-ban kijutott Nyugatra. Két kötet itthon, rejtekhelyeken vészelte át a legsanyarúbb évtizedeket. A többi odaveszett a börtönfalak között, Vácon. A megmaradt öt Füveskert (mindegyik kézzel írott könyv) háromszáz vagy még több oldalas kötetéből az első három breviárium szerkezetű műfordítás-gyűjtemény. A negyedik Vác költőinek első, az ötödikként emlegetett pedig nagy valószínűséggel utolsó antológiája. Erre a dátumából következtethetünk: 1956 pünkösdjére készült el." Nos, eme derűs pillanatokhoz mérten nyilvánvalóan igencsak lesújtónak hatott az amnesztia utáni, falak nélküli börtön-Magyarország. Gérecz Attila, Béri Géza, Kárpáti Kamil a forradalomban szabadultak. Kárpáti Kamil a Politikai Foglyok Szövetségének lapját, a Szózatot szerkesztette. Gérecz Attila hősi halált halt a Klauzál téren. Béri Géza a Széna téren és a Várban harcolt a szovjetek és az ávós-pufajkások ellen. Életben maradt, s bő két évtizedig élt fiának tanulmányát idézve: „egy országnyi cellában." Egyetlen könyve sem jelent meg a Kádár-korszakban. Néhány Élet és Irodalom, valamivel több Napjainkbéli (miskolci) közlés csillantotta meg olykor a reményt. Két 1975-ös antológia, a Külvárosi jeladás és a Versmondók könyve is befogadta néhány művét. De föltételezem: e szegényes félsikerek inkább siettették, mintsem elodázták volna végzetét, hiszen csak megzavarták a fásult nyugalmat, ami sokszor a túlélés esélyét adja. 1979 karácsonyán öngyilkosságot követett el. Egy évvel a halála után a Szép versek antológia egy versblokkal emlékezett reá. Barátja, Kárpáti Ka 64 Decemberi Magyar Fórum, 1996.