Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1996-12-01 / 12. szám

VERSBEN ÉLŐ HAZA Béri Géza, az elfelejtett költő „Hogy ennyi volt az életem ? Oly mindegy, hiszen any­­nyi út vezet hozzád, Balatonszárszó." Már ebben a Béri Géza sorban is kimondatott költőjének sorsvégkifej­lete. Honunkban, Magyarországon különös írófátu­­mok, alkotói mártíriumok támadtak. Béri Géza aban a hő­szeretettel szidalmazott hazában is a leg­mostohább sorsúak közé tartozott, ahol Csokonai Vi­téz Mihály halt meg tüdőbajban, József Attila vetette magát vonat elé, s Nagy Sándor a templomi freskók festőgéniusza halt éhen a huszadik század ötvenes éveiben. Béri Géza tehetsége biztos tudatában s né­hány megjelent vers birtokában, önálló kötet nélkül vetett véget önkezével életének úgy, hogy a legcse­kélyebb reményt sem látott az utókor fölfedező há­lájára. 1953-as letartóztatását groteszk bökversben örö­kíti meg: „Elvisz enyémet az AVO/Nem mehetek a ba­­bámba/Meglett, amitől félt Anyut Gézukából lesz vérta­­nyú". A költő fia, ifjú Béri Géza így ír az 1993-as el­ső, egyben posztumusz Béri Géza verseskönyv utószavában: „Béri Géza alig húszéves volt, de már ön­tudatos költő­, jó néhány költeményt és műfordítást hagy­va maga mögött, látszólag fiatalos nemtörődömséggel in­dult 1953 nyarán a gyorskocsi utcába. Hiszen az ötvenes évek elején inkább láthatta saját esetét tipikusnak, mint kivételesnek. Saját hő­s voltát némi öngúnnyal kommen­tálta" (az idézett versben). Akkor még nem sejthet­te, mily keserves sors jut neki osztályrészéül szaba­dulása után. Az Életfogytiglan című verséből kikris­tályosodó élmény kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit cellatársa, barátja, posztumusz kötetének ki­adója, Kárpáti Kamil úgy fejezett ki: 1956-ig falak kö­zött, 57-től pedig falak nélküli börtönben éltünk. Obersovszky Gyula variációjában ugyanez úgy hang­zott: azt nem kell bizonygatnom, hogy a börtönben rosszabb volt, mint kinn. Ám azt jóval nehezebben hiszik el: néha volt olyan érzésem szabadulásom­tól 1990-ig nem is egyszer, hogy bizonyos értelem­ben a börtönben jobb volt. Ott ugyanis az ember re­mélhette, hogy egyszer valahogy csak vége lesz. Béri Géza így foglalja versbe e nyomasztó érzést: „Legalább séta volt, sütött a nap,/Okkal lázongtam, nem is csodálkoztak./Vigyáztak, meg ne szöktem, s enni hoztak./Legalább séta volt, sütött néha a nap./Kétségbeej­tő, hosszú évek múltak./De tudtam, rab vagyok, ki szaba­dulhat./Legalább séta volt. Sütött néha a nap. “ Ráadásul egy cellába került Gérecz Attilával, életre szóló ba­rátságot kötött Kárpáti Kamillal is. Kárpáti Kamil amint tehette, mindkét rab és költőtársának elégté­telt adott, legalább egy kis túlvilági örömöt. A Stádi­um Könyvkiadóban 1991-ben Gérecz Attila, 1993-ban Béri Géza műveit adta ki (Béri Géza válogatott versei és novellái). E három jeles tehetség életútja több ponton is metszette egymást. Ahogy az októberi számbeli Gé­recz Attila megemlékezésben is megjelent, Gérecz Attila első versét Béri Géza olvasta el. Aztán jöttek az enyhülés napjai, amelyekről szintén úgy emlé­keztek meg a túlélők: egy-egy emberibb gesztus, egy kevéske könnyítés akkor irracionálisan nagy örömöt okozott. Például azoknak a költőknek, a már halottaknak: Béri Gézának, Gérecz Attilának, Szathmáry Györgynek, az élőknek: Kárpáti Kamil­nak, Tollas Tibornak, Tóth Bálintnak, akik - mások­kal - összehozták a váci fegyház füves részén a Fü­veskert antológiákat. Idézzük Kárpáti Kamilt, aki tavaly adta ki a Füveskert 1954-1995 című repre­zentatív kötetet a Stádium Kiadóban: „1954 kora ősze és 1956 kora tavasza között Füveskert összefoglaló címmel tíz (vagy több) kézírásos, egypéldányos irodalmi antológia készült el a váci politikai börtönökben. Három 1956-ban kijutott Nyugatra. Két kötet itthon, rejtekhe­lyeken vészelte át a legsanyarúbb évtizedeket. A többi odaveszett a börtönfalak között, Vácon. A megmaradt öt Füveskert (mindegyik kézzel írott könyv) háromszáz vagy még több oldalas kötetéből az első három breviári­um szerkezetű műfordítás-gyűjtemény. A negyedik Vác költőinek első, az ötödikként emlegetett pedig nagy való­színűséggel utolsó antológiája. Erre a dátumából követ­keztethetünk: 1956 pünkösdjére készült el." Nos, eme derűs pillanatokhoz mérten nyilvánvalóan igen­csak lesújtónak hatott az amnesztia utáni, falak nél­küli börtön-Magyarország. Gérecz Attila, Béri Géza, Kárpáti Kamil a forrada­lomban szabadultak. Kárpáti Kamil a Politikai Fog­lyok Szövetségének lapját, a Szózatot szerkesztette. Gérecz Attila hősi halált halt a Klauzál téren. Béri Géza a Széna téren és a Várban harcolt a szovjetek és az ávós-pufajkások ellen. Életben maradt, s bő két évtizedig élt­­ fiának tanulmányát idézve: „egy országnyi cellában." Egyetlen könyve sem jelent meg a Kádár-korszakban. Néhány Élet és Iroda­lom, valamivel több Napjainkbéli (miskolci) közlés csillantotta meg olykor a reményt. Két 1975-ös anto­lógia, a Külvárosi jeladás és a Versmondók könyve is befogadta néhány művét. De föltételezem: e sze­gényes félsikerek inkább siettették, mintsem el­odázták volna végzetét, hiszen csak megzavarták a fásult nyugalmat, ami sokszor a túlélés esélyét ad­ja. 1979 karácsonyán öngyilkosságot követett el. Egy évvel a halála után a Szép versek antológia egy versblokkal emlékezett reá. Barátja, Kárpáti Ka­ 64 Decemberi Magyar Fórum, 1996.

Next