Havi Magyar Fórum, 1996 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1996-10-01 / 10. szám

VERSBEN ÉLŐ HAZA Hét év börtön, hét nap szabadság... 1956 költő mártírja: Gérecz Attila „S a hegytetőn majd minden mezt lehántva, /én is kacagja szélnek öltözők, / karjukra fűznek mind a fény-nyalábok, / s eltáncolnak a fejetek fölött!" Hinné-e bárki is, hogy eme petőfis lendületű, tamásisan természetimádó, pogány életörömtől duzzadó strófa börtönben született. 1954. májusában tette le cellatársa, barátja, Béri Géza elé az így bocskorosan című költeményét Gérecz Attila. Az egérképű, fiatal férfit (Egérkének is becézték) huszonegy esztendősen, 1950 decemberében tartóztatták le államellenes szervezkedésért (Dunakeszin született 1929. november 20-án). A tizenöt évi fegyház, amit reá szabott a világtörténelem legsötétebb, moszkovita, kommunista diktatúrája, egy válogatott-jelölt öttusázó sportkarrierjét törte derékba. Nagy volt az ő bűne: független, szabad Magyarországot akart, forradalomra készült hét esztendővel a forradalom előtt, melynek hét dicsőséges nap múltán mártírja lett. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a váci fegyházba került, s olyan kitűnő, hazaszerető magyar költők istápolták, mint Kárpáti Kamill, Tóth Bálint, Szathmáry György, Tollas Tibor, Béri Géza, s a hatásukra kezdett el verseket írni. Döbbent örömmel fedezték föl a szívós, lelkes, borotvaeszű egykori kőszegi hadapródiskolás növendék különleges és kivételes tehetségét. Eredeti, epikus képekben csodálkozik rá a világra, a ritmus a vérében van. A bezártság nem tette depresszióssá, ellenkezőleg, határtalanná fokozta életsóvárgását, erejét, lendületét. Vácott, a márianosztrai szigorítottban érlelődött a költők barátsága, kik versek fölolvasásából, műfordításokból, attikai derűvel átitatott irodalmi beszélgetésekből merítettek erőt, sikerrel. Míg herkulesek roppantak össze az iszonyatos Rákosi börtön testi kínjai, lelki megaláztatásai alatt, addig a szellem emberei belső nyugalmukat már-már sértetlenül őrizvén élték túl az iszonyatot, hitük és végtelen irodalomszeretetük delejes erejével. Ahogy Kárpáti Kamill írja Gérecz Attila rövid életrajzában: „Az egykori börtönkápolna előtti régi parkban a bokrok, fák délutáni árnyékába telepedve valóságos szimpozionok keveredtek." A váci börtönudvar füvéről kapta nevét az irodalmi társaság, amely megszerkesztette a későbbi híres Füveskert antológiákat. Minő lélekerő és gáláns gyöngédség sugárzik abból a versből, amelyet Gérecz Attila írt ismeretlen női rabtársaihoz: „S én írok nektek dalt, gyönyörűszépet. / Dalom simogató lesz és merész, / hogy rímek lángját arcotok lobogja, / s a verslábait véretek dobogja / lüktetve, forrón, mint az ölelés!” (Óda bajtársnőimhez, Gyűjtő, Kisfogház, 54.). Megkísérelte a lehetetlent is, sikerült megszöknie 1954 júniusában. Az egykori öttusázó rutinja és állóképessége segítette abban, hogy a megáradt Dunán úszva átvágott ÁVH-s különítményeken, s eljutott Vácról Pestre. Naival bízott egykori sportbarátaiban, náluk keresett menedéket, ám valaki gyáván föladta. Három évi szigorított börtönre ítélték szökésért, a szigorítotthoz képest is embertelen kilencvennapos előhang (harminc nap koplalásos zárka, harminc nap sötét, harminc nap magánzárka) után 1956 elején szállították vissza Vácra. Közben megjárta a pesti Gyűjtő Kisfogházat, ami lényegében a siralomházzal azonos, Márianosztrát, ahol újra összekerült Kárpáti Kamillál. A forradalom kitöréséig tiszteletteljes gyűlölettel szűköltek reá rabtartói, s rajongásig szerették rabtársai, valóságos példaképük volt. Szökését villámian regényes epikus költeményben örökítette meg, volt ahhoz is lelkiereje, hogy humorizáljon: „Kidobtam magam, de a résbe/bennszorult átkozott farom, / s egy percig („mikor vesz már észre") lábam úgy járt, mint a szélmalom, / de vizet értem és balkézre, mint uszodában a falon/beütve szoktam verseny közben, / buktam a víz alá puhán." (Töredék, Szökés a nagy árvíz idején, amikor a Duna kiáradt a börtönig.) Gérecz Attilát 1956. október 31-én szabadította ki a győzedelmes forradalom, s november hetedikén, a tragikus vereség egyik mártírjává tette egy gyilkos szovjet géppisztolyból leadott sortűz. Fegyverrel a kezében halt meg hazája függetlenségéért. Ugyanazon hódítók ivadékai oltották ki életét, akik az 1848 /49-es szabadságharc költő-mártírjának is végzetét okozták. Barátai nem véletlenül nevezték 1956 Petőfijének. Háromszor temették el. Először halála helyszínének közelében, a Klauzál tér sarkán, másodszorra 1957 kora tavaszán a Kerepesi úti temető 21-es parcellájába, majd édesanyja, Gérecz Ödönné halála után 1977-ben átkerülhetett a családi sírba, amely a Megyeri úti temetőben van. Kötetét barátja, Kárpáti Kamill adta ki a maga alapította Stádium Kiadóban (Gérecz Attila, a költő, 1956 mártírja, 1991.) Az 1993-ban megszűnt Stádium című folyóirattól eltekintve a Pesti Hírlap, a Magyar Nemzet, a Pest Megyei Hírlap emlékezett meg méltóképpen a kötetről, s az 1991. november 7-én fölavatott emléktábláról, amely a Klauzál tér 9. számú ház falát ékesíti. Gérecz Attila költőt a „hivatalos irodalom" azóta is agyonhallgatja, hiszen a költő sorsa, lírája bizonyítja: 1956 a nép forradalma volt, s nem reformkommunista lázadás. Pósa Zoltán 42 Októberi Magyar Fórum, 1996.