Havi Magyar Fórum, 2004 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-01 / 2. szám
MŰVÉSZETI ÉLET Városi művészet A karácsonyi iskolaszünet érdekes beszélgetésekre adott alkalmat általam tisztelt és nagyra becsült emberekkel művészetről, irodalomról, kiállításokról, és a mindezek hátterében meghúzódó lényeges kérdésről, a városi művészet erejéről és őszinteségéről. Úgy gondoltam, röviden összefoglalom e problémakör lényegét. Kezdem mindjárt azzal a meghökkentőnek tűnő felvetéssel, hogy nincs tisztán városi művészet, illetve, hogy a városi művészet már a 19. században is gyenge, hamiskás, félig népi, félig arisztokratikus gyökerű volt, s ez nem változott meg a 20. században sem. Amit polgári művészet néven emlegetünk, irodalmunkban pl. Gozsdut és a ködlovagokat, Justh Zsigmondot vagy Ambrus Zoltánt, Adyt, Babitsot, Móriczot vagy Szabó Dezsőt, József Attilát, Radnótit és folytathatnám a felsorolást Nagy Lászlóval, Weöres Sándorral, Ottlik Gézával s így tovább, szóval az ún. városi művészek legalább félig-meddig a paraszti létformába (korábbi nemzedékek az arisztokrata létformába) mélyesztették gyökereiket és csak félig voltak városi művészek (avagy, mint Babits: félig budapesti, félig „ógörög"). Karinthy Frigyes neve merült fel, mint tipikusan városi művész, de esetében ugyancsak felhozható: mivel munkásságának lényege - legalább félig! - kortársai ethoszának hol gunyoros, hol szarkasztikus idézgetése volt, s az bőségesen hozta magával a városon túli atmoszférát, olykor karakteresen külföldies vagy vidékes artikulációt, egyszóval Karinthy sem a tipikus városi művész iskolapéldája. Miként Füst Milán vagy Szentkuthy Miklós művészetében is oly meghatározó az eklektikus halmozás, hogy őket emiatt inkább a műben (vagy a mű mögött) eltűnő művészekhez sorolnám, akiknek esetében semmitmondó jelző a városiasság. Szeretnék rámutatni arra is, hogy a képzőművészetben is hasonló volt a helyzet. Az éppen aktuális - mert kiállítása a Nemzeti Galériában mostanában ér véget - Mednyánszky festészete sem nevezhető városi művészetnek. Mint ahogy nem vagy csak félig városi művész volt Csók és Ferenczy, Aba- Novák, Vaszary vagy Gulácsy, esetleg Bernáth Aurél vagy kit említsek, a Római Iskolát vagy Pátzay Pált, szóval az egész 20. századi művészetben sem találunk teljesen városias lelkületű művészt. Kassák Lajos vagy az avantgardisták sem voltak városibb művészek, mint Czóbel és Derkovits, Stróbl Alajos vagy Zala György, Szőnyi vagy Berény. Ha szabad mondanom, amolyan város és vidék (némelyek a külföldi vidék) határán alkotó művészek voltak, s ezzel a félig-meddig városiassággal jellemezném őket (mentesen minden pejoratív felhangtól). Az avantgárdban egyébként is feloldódik és eltűnik ez a probléma, hiszen hagyományos értelemben az nem művészet, nincs kifejezni való lényege, semmit sem számít a művész ethosza, az alkotások nem jelképek, vagy ha igen, akkor csakis önmaguk jelképei, őrült tautológiák, esetleg szubkulturális kledonok, szóval a mostani problémafelvetésünk szempontjából irrelevánsak. Említek egy-két ellenpéldát is: Sinka István költészete a paraszti sors „modortalanságából", az adott szó szentségéből, a gondolkodásmód és világlátás végtelen egyszerűségében megbúvó bölcsességéből nőtt ki (az „alulsó Magyarország" archaikus rétegéből). Hasonlóan ahhoz, ahogyan a festészetben Koszta vagy Tornyai festettek, minden városiasságtól mentesen, őszintén, keresetlenül, mondhatjuk: „modortalanul". És most újra hangsúlyozom, ezeket a neveket és életműveket nem egy képzeletbeli értékrendbe állítva említem, nem akarom sugallni, hogy Sinka és Koszta az igazán nagy érték, ellenben Krúdy vagy Kosztolányi, Csók, Nagy Balogh János vagy Egry csak másodlagos értékeket képviselnek, erről szó sincs. Nem akarom egy vélt értékrendbe állítani a művészeket, csupán szeretném jól körüljárni, plasztikusan bemutatni azt a szempontot, ami szerint kijelentem, hogy igazán releváns, tisztán városi művészet nem létezik. Tehát értékítélet helyett ez csupán ténymegállapítás a részemről. Visszaemlékszem gyermekkoromra, az 1950-es évekre, amikor szüleim esténként elmesélték egymásnak, hogy mi történt velük aznap a munkahelyükön, és megbeszélték, hogy XY elvtárs szavára vagy viselkedésére mi volt a reakciójuk, illetve hogy mi lett volna a leghelyesebb válasz, hogy miképpen kell helyesen dönteni, viselkedni, hogyan kell jónak látni a valóságot. Gyerekfejjel úgy gondoltam, hogy a világ csak egyféleképpen látható: olyan az, amilyennek látszik. Azután meg ott voltak számomra a hittanórán tanult erkölcsi törvények, anyai nagymamám buzgó hitélete, s a környezetünkben élő idősebb emberektől ellesett erkölcsiség, azt hittem, az tökéletes iránytű az élet bonyolult rengetegében. Édesanyámat munkahelyén komoly atrocitás érte, amiért beiratkoztam Somogyi plébános úrhoz hittanra, napokig, sőt hetekig az volt otthon a vezértéma: ilyen esetben milyen a helyes viselkedés, mit kell gondolni, mondani, cselekedni, illetve mit nem szabad (mondani, cselekedni). Meghatározó élmény volt számomra a felnőttek - s most továbblépek, nemcsak a szüleim, hanem tanáraim Havi Magyar Fórum, 2004. február 7.