Havi Magyar Fórum, 2004 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-01 / 2. szám
MŰVÉSZETI ÉLET korában tanult meg olvasni, Thomas Ender bécsi festő oktatta rajzra, végre, végre Miskolcon érettségizett, mint később Medgyessy Ferencnek, neki is a Louvre lett akadémiája. Remekművek. München adott instrukciókat, de leginkább a Tátra. Édesanyja, Szirmay Marianna is festett, eszményeit más közegben, más időben, más minőségben fia, Mednyánszky László vitte győzelemre. Csapzott ruhákban járt, sok-sok ember érintette napjait a barátság és az ismeretség szintjén: Paál László, Szinyei Merse Pál, Munkácsy Mihály, Feszty Árpád, Lyka Károly, Tina Blau, Csók István, Ferenczy Károly, Justh Zsigmond, Katona Nándor, Kurdi Bálint, Malonyay Dezső és sokan mások, így a csongrádi festő, Piroska István, híres személyiségek és ismeretlenek. Élmények régiója éltette. Csodák és ámulások, 1900-ban írt jegyzete egész életére jellemző: „Előttünk a szűk erdős völgy párás volt, a hold eleibe mentünk, utunk később többfelé fordult, ott leültünk egy kis szénakunyhóhoz, néztük a holdat, utána kísérőjét, az esti csillagot. Ismét tovább mentünk, néha sáros szántóföldeket kikerülve, mindig gyümölcsfák közt." Ezt a csodaraktáréletet festette négy évtized állandóságában. Faluvégeket, Mészöly Géza motívumait is érintette, nem hagyott parlagon semmi látványkincset. Fölszedte. A Dunajec, Al-Duna, Cattaro szikláit, rumtól részeg kocsmázókat, fák erdei palotáit, apja halálát, patakcsobogást, halottak napján temetőben térdelő asszonyt, Lepage-, Thorma János-, Kőrösfői Lriesch Aladár-témát saját megrendüléseivel. Mindent betakarított a festészet regiszterében, az első hóesést, a derengő hajnalt, árvizet, Szinyei művéhez méltó olvadást, mogorva öregurat, minden rendű fiatal és öreg, kócos és zilált csavargót a középminőség tisztességével, és a remekművek magaslatán pillanatnyi szellemi erőnlététől függően. Udvart is ábrázolt, akár ebből is szárnyalhatott volna a továbbiakban, de ezt a bensőséget Szőnyi Istvánra hagyatékozta, fák tavaszi csipkéinél is időzhetett volna hosszasabban. Sietett tovább, a kincset Ferenczy Károlynak hagyta. Otthagyta a fatörzseket is, hiszen rájött, ebben a csúcs: Paál László, így elkerülte az ismétlés botrányát. Több téli kikötőt festett, hangolta Gelléri Andor Endrét, aki ezen látomásokat immár öntörvényeivel novellákra változtatta. A Tisza-ártér évszázadok óta mocsaras tájláppal, tömérdek szúnyoggal, zsombékkal, felejthetetlenül ábrázolta Mednyánszky, mint Petőfi a Kiskunságot, Csontváry a Hortobágyot. Mednyánszky első élménye a Tátra, szitakötő, Poprád, vipera, e táj mikro- és makrokozmosza, az egymásra rakódó geológiai hullámok évmilliós monumentalitása és a sütkérező gyíkok. Tamási Áron hangoztatta: „Azért élünk, hogy valahol otthon legyünk a világban." Hozzátehetjük, ez az otthon nincs kész, nekünk kötelező fölépítenünk. Mednyánszky otthona a Tátra, Duna, Dunajec, Pest, az egész világ, az összes hajléktalan és csavargó. Módosítja Petőfit. A költő a síkságért rajongott, Mednyánszky az Alföldet, a Tátrát egyaránt szerette, minden rezdülésében ámulatosnak nevezte, miközben Csontváry a Tar-patak monumentális szikláira összpontosított, Mednyánszky a Tátra zsoltáros sorozatát kutatta föl. Ez lett az ő hiánytalan és egyetemes látóhatára. A tűz is megragadta, pásztortüzek, nemcsak a folyópart és az évszakok átmenetei, elsősorban nem a nyár, hanem a télutó és a kora tavasz, azon napok sápadt színei, melyek Tóth Árpád szavaival már „nem a nyári alkonyatot", hanem az ősz motozását is kottázzák. Olyan éjjeli halászatot, ahol lámpás a Hold. Följegyzi a zilált szépségű, roggyant házakat, emberi magányt láttatnak a szürkeségben rejtőző fák. Térsége az egész Kárpát-medence, itt barangolt esőben, fagyban, fájdalmas ízületi csúz is kínozta többször is vándorlásaiban, ápolta őt Deák-Ébner Sándor. Pénzét beteg barátai gyógykezelésére költötte és festékre, vászonra, műteremre, más szükségletet nem ismert. Az emberi sorsokat ő nemcsak társadalmi, hanem etikai értelemben kutatja, s úgy véli, a szakadékba taszított emberekért elsősorban az ember és nem az állam, a társadalom a felelős, Munkácsy, Kernstok, Jack London álláspontjától ennyiben eltérő az ő véleménye, miközben mindannyian ezt a mélységet ábrázolják, értelmezik műveikkel. Utcai gyülekezete, kócos csavargója nemcsak társadalmi látlelet, hanem kozmikus pillanatfelvétel. Jár Vácott, Temesváron, Párizsban, Londonban, Orosházán, Gödöllőn, Mária-Besnyőn gyűjt motívumokat, Róma, Bécs, Kahlenberg, Pest, München, Svájc, Horvátország és Budapest is forrásvidéke. Eleme a vándorlás, az utazás, de úgy, hogy a csatangolás egyúttal belső táj is: gondolkodás. Olyan tolsztojánus, aki már Mahatma Gandhi és József Attila előfutára abban a lelkületben, melyet a Ferencvárosban élő, szenvedő költő fejezett ki: „az én vezérem bensőmből vezérel!" Ebben hasonlatos hozzá Mednyánszky, Petőfihez meg abban, hogy képeivel ő is megszentelte a tájat, ahol ő járt, Petőfinél is nagyobb térségben adja le névjegyét festményeinek többezres osztagával. Megrendülését mélységes nyugalom hatja át, s ez a látszólagos ellentmondás teozófikus világszemléletének eredménye, összegezi magában a keresztény és hindu vallást, s ami lényeges; hitét gyakorlatává tisztítja, növeli. Közben fölfedezi a festészet alapszókincsét, nyírfát, kanyargó havas utat, vízcsobogást, távoli hegyeket. Pirkadást, alkonyt, homályt, ködöt, alig fényt, félfényt, fénybúcsút, árnyékváltozatokat. Ködfény, ez is művészetének jellemzője, 84 Havi Magyar Fórum, 2004. február