Havi Magyar Fórum, 2006 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9. szám
TÁRSASÁGI FIGYELŐ Gazság és igazság metamorfózisa Van ilyen, még akkor is, ha a szigorúan vett keresztény etika kategorikusan, vagy vagylagos kizárólagossággal megkülönbözteti a jót és a rosszat, mint a szellemi működés két alapprincípiumát, és egymásba való átalakulásuknak még felvetését is szentségtörésnek tartja. Érdekes módon mégis Párizs hajdani érseke, Richelieu bíboros fogalmazta meg a megdöbbentő összefüggést: „Azt, hogy mi számít árulásnak, a tett elkövetésének időpontja dönti el". Ami hétfőn még árulás lett volna, szerdán már nemes kiállás, amiért délelőtt még kitüntetnének, lehet, hogy délután már felakasztanának, mivel a változó korral együtt változnak az etikai mércék. Nagyon ide vág André Gide egy 1940-es naplóbejegyzése is. Amikor a németek bevonultak Párizsba, a nagy, liberális író, aki akkor ugyan még nem volt Nobel-díjas, de rövidesen az lett, nem az elvárhatóan kellő felháborodással figyelte az eseményeket, vélhetőleg úgy gondolta, hogy az európai integráció tetszik, nem tetszik, elkerülhetetlen. „Amit ma árulásnak neveznek, holnap józan gondolkodásnak fogják hívni" - írja, talán mentegetőzésképpen. (Nem kellett várni túl sokat, hogy jóslata realizálódjon: 1963-ban De Gaulle és Adenauer átírta az Élysée-szerződést, „Európa legkülönösebb házasságát".) Ezt a jelenséget mindenkinél jobban ismerik baloldalon, ahol, ha az ember bizonyos ideológiai következetlenségek létére hívja fel a figyelmet, hamar megkapja az önérzetes választ: „Az akkor volt, elvtársam, most meg ma van". Nem véletlenül emlegetem a kommunistákat: gazság és igazság abszurd metamorfózisából váratlanul látványos attrakcióra akadtam az orosz-zsidó írónál, Ilja Ehrenburgnál. Ha a XX. századi írástudók árulásának, a gazságnak, az elvtelen, gyáva politikai szervilenciának, a pirulás nélküli demagógiának, a minden igazságon és ártatlanságon való gátlástalan átgázolásnak valaki szobrot akar majd állítani - mert már olyan jó és tiszta lesz a világ, hogy kizárólag műalkotások fognak emlékeztetni a hajdani századok gyalázatára -, javaslom, Ehrenburgról mintáztassa meg. Ilja Ehrenburg (Kijev, 1891. - Moszkva, 1967.) a sztálinista világhódítás egyik nemzetközileg legismertebb kulturális nagykövete volt. Tisztviselő zsidó család gyermeke, aki fél életét nyugaton, leginkább Párizsban töltötte, több világnyelvet folyékonyan beszélt, a 30-as évek elején mégis úgy látta jónak, hogy visszaköltözzön a Szovjetunióba és Sztálin zsoldjába álljon. Németgyűlölete beteges szintet ért el, és fasizmusellenességén is túl tett. Gyűlölete a SZU-ban elfogott német hadifoglyok sorsán is nyomot hagyott - írja Gereben Ágnes. A német nép teljes kiirtására akarta rámozdítani a szovjet közhangulatot, írói uszításaival, propagandatevékenységével alaposan kiérdemelte, hogy Adolf Hitler 1945 Újévén tartott beszédében „mocskos zsidó kutyának" nevezze őt. A háború után szerepe volt abban is, hogy az auschwitzi munkatábort alakítsák át múzeummá, vagyis a mai holokauszt-ipar kitalálójának tekinthető. A második világháború négy éve alatt haditudósítóként működik, főleg a volgai hadszíntéren és mintegy 3000 „mozgósító antifasiszta cikket ír", melyeket leginkább röplapok formájában terjesztettek a szovjet katonák között. Valójában ezen gyalázatos cikkek miatt vettem elő Ehrenburg műveit, gondolván, írok egy rövid tanulmányt arról, hogy ez az ember százszázalékosan kimeríti a háborús bűnösség, a háborúra, a gyilkolásra való rasszista uszítás jogi kritériumait, ennek ellenére megbecsült tagja a nemzetközi pantheonnak. Ugyanis a mai világkép egyik alaptétele, hogy ha valaki kommunista és zsidó, - hát még ha sztálinista is! - az explicite bűntelen. Nem tud más lenni. Ekkor került kezembe Ehrenburg A BÉKÉÉRT! című kötetet, amely azután más irányba is elterelte gondolataimat. Mindez mit sem változtat azon, hogy Ehrenburg elvtárs a legelvetemültebb, legvéresszájúbb háborús uszítók egyike volt, Goebbels-i színvonalon, de talán még azon is túl. Ízelítőül álljon itt néhány kiragadott idézet annak a humanista írónak az életművéből, aki '45-öt követően minden létező békekonferencián, írókongresszuson, minden nyugat-európai kulturális találkozón, ahol „az egész emberiség ügye" került terítékre ott szónokolt a Szovjetuniót képviselve, és aki nem csupán a Nemzetközi Lenin Békedíj kitüntetettje, de 1953-tól a Sztálin-békedíj büszke tulajdonosa is volt: „... Gyakran mondják, hogy a németek vadállatok. Kár az állatokat sértegetni. ... Németország a perverz szadisták hazája. A német gonosz lény, mindenkit gyűlöl. Csak egy gondolatunk van: németet ölni. Falánk hasába szuronyt! Lecsukni kapzsi szemét! Szétütni buta, szögletes fejét! Pusztuljon ez a kígyó! HALÁL A NÉMETEKRE!2 De álljon itt egy másik Ehrenburg-opusz részlete, amely röplapként, sok-sok tízezer példányban jutott el a szovjet katonákhoz. 1 Ilja Erenburg (sic!): A BÉKÉÉRT! Szikra kiadó, Bp., 1950. Fordította Magos László és a Külföldi Sajtószolgálat. Szerkesztette: Falus Anna. 276 p. 2 Krasznaja Szvjezda, Moszkva, 1942. július 24. Az írás címe: „Öld a németet!" 38 Havi Magyar Fórum, 2006. szeptember