Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2013-11-01 / 11. szám

JÖHET IDŐ, HOGY EMLÉKEZNI BÁTRABB DOLOG LESZ, MINT TERVEZNI Albert Camus Emlékezzenek reá! Előlszó a Nagy Imre Kék Könyvhöz „Helyes és szükséges cselekedet." így jellemezte Go­mulka az elmúlt májusban a szovjet csapatok ma­gyarországi beavatkozását. A jóságos Isten, persze úgy értem. A História, talán megbocsátja a lengyel államvezetőnek a „szükséges" szót, kivált, ha mér­legeli azt a történelmi szükségállapotot, amiben országa él. Hisz a Vörös Hadsereg dialektikájának foglya. Ám a „helyes" szó mellőzhetőbb volt. Vele Gomulka az egyszerű megállapításhoz értékítéle­tet fűzött, tehát egyre szorongatóbban fenyegető cinkosságot vállalt. Az orosz mesterek egy hónap múltán valóban kiérdemelték jeles bizonyítványu­kat, s annak helyes rendje szerint, három társával egyetemben, fölakasztották Magyarország egyet­len törvényes vezérét. Gomulka, miként a marxista politikusok általában, a beszédek özönét kényte­len elmondani. Ám a szóáradatot csak a kurta, de azóta megemészthetetlenné keményedétt „helyes" szó éli túl­­ balsorsára a szónok emlékezetének. Ez a könyv bizonyítja, helyreigazító értelemben, hogy Nagy Imre körül mily szószegés, törvény­tip­rás esett meg Magyarországon, hogy semmibe vet­ték a nemzetközi jogot, megsértették a diplomáci­ai személyek és parlamenterek immunitását, em­bert raboltak, gyilkoltak. Csupán lopásról nem tör­ténik említés. Jómagam fájlalom ezt. Mily bukoli­­kusan és üdítően jelennék meg a tolvaj ebben a gyönyörűséges világban. De nem! Zordon férfiak körébe jutunk, akik nem szeszélyből, nem ötlet­szerűen ölnek, hanem szükségből, persze történel­mi szükségből, hogy meggondolkoztassák Titót (letessékelik az autóbuszról a jugoszláv diplomatá­kat, akiknek tiszte, hogy a nagykövetség épületén túl ellenőrizzék Nagy Imre utazását), bókoljanak Maónak (a finom Maónak, a száz virág poétájának, a kínai százszorszépnek, aki egyébként virággal a kezében kérte, kívánta az akasztást és meg is kap­ta). Szükségképpen hajtották tehát végre az ítéle­tet Nagy Imrén és a többieken: suttyomban, talán Oroszországban, talán Magyarországon, esetleg Pekingben, nem tudjuk. De mit is számít, ha az ember internacionalista? Mindenképp gyorsan történt, nem fékezték a haladást, nem lazították meg a kötelet, végeztek velük. Aztán kiterítették őket a történelem szellemében, majd elkészítették fejfájukat, azaz öt vaskos kötelet, hogy nyomorult sírjukat feldíszítsék és mindennek történelmileg okát adják. Természetesen az a jámbor értekezés Fehér Könyvnek nevezi magát: báránybőrben farkas. Röviden: vádirat. Csupán a kényelem kedvéért hangzott el a kivégzés után. Abban a történelmi orbitusban későn nyílik az ész. Az ügyész eleve megnyerte a játszmát. Mielőtt még szót emelne, máris igazat adtak neki és kitekerték a vádlott nyakát. De lévén a helyzet olyan, amilyen, vagyis, hogy a vádlottak nem védekezhettek (noha joguk­ban állt, hogy egy listán felsorolt személyek közül, akiket az igazságügy-miniszter nevezett ki, szaba­don válasszák meg ügyvédjüket), a hóhért pedig ítéletvégrehajtásra utasították, mielőtt még a vád­iratot közzétették volna, a kivégzés után persze eltekintettek attól is, hogy a vádlottak védekezését nyilvánosságra hozzák. Miért is? - kérdezhetnék. Valóban, miért? Min­den világos, tévedés nem lehetséges: Nagy Imrét nem elítélték, hanem meggyilkolták. Tudja ezt or­szág-világ, még bírái is, nincs más teendő, ad acta az ügyirattal. Úgysem változtat ez már sem a té­nyeken, sem az erőviszonyokon. Hisz például 56 októberében a világ méltatlankodva zúdult fel. Azóta lehiggadt. 56 októberében az ENSZ felhábo­rodott. Többször nagyon száraz határozatokat is hozott a Kádár-kormánnyal szemben. Ő a határo­zatokat az ENSZ arcába vágta. „Kitűnő" - szólt az ENSZ. És azóta a Kádár-kormány képviselője New Yorkban székel, ahol nap mint nap a nyugati elnyo­mással szemben a népeknek védelmére kel. Akad különösebb is. 56 októberében olyanok is Párizs­ban, akik mint valami szertelen, de drága gyereket, ellágyultan figyelték a szovjet iparkodásokat, tilta­koztak a mongolok budapesti bevonulása ellen. Engem akkor is, ki még negyvenhárom esztendős koromban is megmaradtam együgyűnek, valami meleg háládatosság töltött el a gondolatra, milyen igazságkereső erőfeszítést tehettek. Három hónap múlva Párizsban képviselőt választottunk, ahogy már szoktunk, és az emberek elhúzódtak a kom­munistától, aki természetesen a magyar felkelés eltiprását ünnepelte. De tették ezt bánatos szívvel és meg is mondották: „Komiszkodtatok a magya­rokkal, neveletlenek vagytok. Még a következő választá­son is csak szomorúan fogunk rátok szavazni." Azóta némileg enyhült szomorúságuk, de a rossz ügy érdekében továbbra is a közös cselekvés hívei. Ha a világ, az ENSZ, a mi intellektueljeink - bár nem hivatkozhatnak Gomulka mentő körülményeire - ily könnyedén megemésztették Budapest halottait. *Magyarul megjelent: Irodalmi Újság, 1958. december 15. 41 Havi Magyar Fórum, 2013. november

Next