Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2013-05-01 / 5. szám

30 ÚJRAOLVASÓ Borbély László Ködlovag a Szentlélek téren Hogy Krúdy Gyula ködlovag volt, az nem vitás, ám a helyszín, ahol szelleme hitelesen megidézhető, bőségesen behelyettesíthető, mondjuk az óbudai Templom utcával, a Margit-szigettel, a ferencvárosi Bakáts térrel, Podolinnal és még folytathatnám ki­fulladásig, hiszen merrefelé nem fordult meg életé­ben a hírlapírás nagymestere, mindenütt jelen volt és van, ahol az ábrándozó rokonlelkek és a vigaszra vágyó asszonyi szívek igényelték és igénylik a min­dennapok terhét feloldó, könnyű mesét. Májusban nyolcvan éve annak, hogy Szindbád utolsó útjára indult, talán éppen úgy, miként azt Márai Sándor szívszorítóan szép regényében meg­írta: látszólag nem történik benne más azon kívül, hogy virradatkor Krúdy Gyula felkel, elindul Óbu­dáról, a Templom utcából intézni az ügyeit, fiáke­­ren bemegy Pestre és a következő hajnalon, fiáke­­ren hazamegy és meghal. A regény éppen attól cso­dálatos, hogy ennek az utolsó ügyintézésnek a ré­vén bepillantunk Krúdy Gyula életének mivoltába, és nemcsak az ő élete van benne, hanem lényegé­ben az egész akkori Magyarországé, igaz alulnézet­ből, a kisemberek, a névtelenek sorsán át tükrözve. Felmagasztalva érzem magamat, ha Krúdy Gyula alakmása, Szindbád megérint, nyilván azért, mert e lelki kapcsolat sokoldalú és kiküszöbölhetetlenül ben­ne él Latinovits Zoltán csakúgy, mint Huszárik Zoltán. Krúdy Gyula úgy mesél, hogy választ kapok az élet nagy kérdéseire, mintha nyolcvan évvel a halá­la után is fontosnak tartaná, hogy okuljak élete ta­nulságaiból, mindenféle hétköznapi ügyeimmel, fel­vállalt vagy letagadott érzéseimből kivirágzó álma­immal, megoldatlan pokolköreimmel kapcsolatban. Szégyellem magam az irodalmi élet akkori befo­lyásosai helyett, akik nyilván egy vállrándítással in­tézték el, hogy Krúdy Gyula a főváros akkori pere­mének számító Óbudán hunyt el, sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsol­ták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni. Miként történ­hetett ez azokban az években, mikor is a magyar politikus urak sűrűn hangoztatták, hogy ki kell ven­ni az irodalom istápolását az „átkos, destruktív" zsi­dók kezéből s más kezekbe kell eme szegény, hal­dokló ügynek kerülnie. Ám Krúdy Gyula halálának árnyékából láthatjuk, hogy mint működött ez a hí­res „másik" kéz. Sehogyan, mivel maguk a politikus urak amputálták, hiszen kiválóan meg voltak szép­­irodalom nélkül. Mit kezdhettek volna egy Szindbád-féle ködlo­vaggal, akit nem fogtak ideológiák, dogmák, pártel­vek, formák, törvények és szabályok, nem volt kom­pozíciója, de volt nagyszerű és nagyon gazdag élete­s kedélye. Anekdotikus mondanivalóját a teljes és tiszta szabadság jellemezte, sohasem volt más célja az ő száz s egynéhány kötetének, mint képeken, alakokon s emlékeken át a maga különös költői kedélyét kizengeni, a maga kedélyére hangszerelni az egész magyar életet. Úr volt tehát a szó legjobb értelmében, élet­stílusának töretlenségét, lírájának érinthetetlensé­­gét jelentette ez a szó akkoriban, mikor a magyar úr fogalma lassan s biztosan süppedt és süllyedt az örökké ala­csony mocsarak felé. Szindbád képekbe s alakokba öntötte, emlékekbe fürösztötte mind­azt, ami a ma­gyar úr legjobb ösztöneiben élt, ami életének fényt, mámort és stílust adott az erősebb és gazdagabb napokban. Sokan figyelmeztettek arra, hogy benne a magyar sors egésze él: „a paraszti búcsúsoktól Szemere Mik­lósig s az éjszaka pillangóitól a barchent-nadrágos józsefvárosi asszonyokig, tehát neki illene elmesél­nie a magyar élet nagy regényét." Azért mondták, mert a kaotikus magyar társada­lomnak még abban a rétegében gyökerezett, amely­nek az írói, művészi és politikai szemhatára egészé­ben tudta látni, áttekinteni az egész magyar életet, összes ambícióival, mint arra Milotay István egy cik­kében emlékeztette Krúdy Gyulát, aki nemcsak a parasztot és a félurat ismerte, mint Móricz Zsig­­mond, nemcsak a pesti doktorokat, kávéházakat, csirkefogókat és a Lipótváros régi és új dinasztiáit, mint Molnár Ferenc, nemcsak a Herczeg Ferenc dzsentrijét, hanem az igazit, a titokzatos őslényt, akit még meg nem írtak, akivel Justh Zsigmond próbálkozott. Ismerte a zsidóságot nőiben és férfiúi­ban, jobban, mint Bródy Sándor és ismerte az or­szág nagyurait, de nem vonzódott külön-külön egyikhez sem, egymáshoz való viszonyaikban ob­jektíven tudta látni őket, mindegyik érdekelte, min­degyiket nagyszerűen érezte, de egyik se tudott úgy elhatalmasodni rajta, hogy csak azt az egyet írja s egyik alakja elhomályosítsa előtte a többieket. Krúdynak különös kedvtelése volt a kísértetjá­ratás, ám nem valami misztikus, babonás módon. Játszott, pajtáskodott, mulatozott az élettel s a dolgokkal, kiskorcsmában ült velük, bepislantott a hálószobájuk ablakán, históriákat eszelt ki ró­luk, hajnali bíbort és alkonyfényt sugározott rá­juk, megcsillogtatta őket s hosszú pihenőre küld­te a magyar vidék bársonyos ködének világába. Ellentmondásos viszonya volt az élettel, s ez ma­ga a kiábrándító és mégis örömteli szerelem, mely­hez alakjainak élete csupán hírlap-papírra álmo­dott kísérő zene volt. E gondolatok jegyében ajánlom Krúdy Gyula egyik novellájának újraolvasását, mely természetesen csak kezdete lehet a ködlovag megidézésnek. Havi Magyar Fórum, 2013. május

Next