Havi Magyar Fórum, 2013 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2013-05-01 / 5. szám
30 ÚJRAOLVASÓ Borbély László Ködlovag a Szentlélek téren Hogy Krúdy Gyula ködlovag volt, az nem vitás, ám a helyszín, ahol szelleme hitelesen megidézhető, bőségesen behelyettesíthető, mondjuk az óbudai Templom utcával, a Margit-szigettel, a ferencvárosi Bakáts térrel, Podolinnal és még folytathatnám kifulladásig, hiszen merrefelé nem fordult meg életében a hírlapírás nagymestere, mindenütt jelen volt és van, ahol az ábrándozó rokonlelkek és a vigaszra vágyó asszonyi szívek igényelték és igénylik a mindennapok terhét feloldó, könnyű mesét. Májusban nyolcvan éve annak, hogy Szindbád utolsó útjára indult, talán éppen úgy, miként azt Márai Sándor szívszorítóan szép regényében megírta: látszólag nem történik benne más azon kívül, hogy virradatkor Krúdy Gyula felkel, elindul Óbudáról, a Templom utcából intézni az ügyeit, fiákeren bemegy Pestre és a következő hajnalon, fiákeren hazamegy és meghal. A regény éppen attól csodálatos, hogy ennek az utolsó ügyintézésnek a révén bepillantunk Krúdy Gyula életének mivoltába, és nemcsak az ő élete van benne, hanem lényegében az egész akkori Magyarországé, igaz alulnézetből, a kisemberek, a névtelenek sorsán át tükrözve. Felmagasztalva érzem magamat, ha Krúdy Gyula alakmása, Szindbád megérint, nyilván azért, mert e lelki kapcsolat sokoldalú és kiküszöbölhetetlenül benne él Latinovits Zoltán csakúgy, mint Huszárik Zoltán. Krúdy Gyula úgy mesél, hogy választ kapok az élet nagy kérdéseire, mintha nyolcvan évvel a halála után is fontosnak tartaná, hogy okuljak élete tanulságaiból, mindenféle hétköznapi ügyeimmel, felvállalt vagy letagadott érzéseimből kivirágzó álmaimmal, megoldatlan pokolköreimmel kapcsolatban. Szégyellem magam az irodalmi élet akkori befolyásosai helyett, akik nyilván egy vállrándítással intézték el, hogy Krúdy Gyula a főváros akkori peremének számító Óbudán hunyt el, sötét szobában, mivel villanyát tízpengős tartozása miatt kikapcsolták, miután három évtizeden át segített e folyton beboruló országot világosabbá tenni. Miként történhetett ez azokban az években, mikor is a magyar politikus urak sűrűn hangoztatták, hogy ki kell venni az irodalom istápolását az „átkos, destruktív" zsidók kezéből s más kezekbe kell eme szegény, haldokló ügynek kerülnie. Ám Krúdy Gyula halálának árnyékából láthatjuk, hogy mint működött ez a híres „másik" kéz. Sehogyan, mivel maguk a politikus urak amputálták, hiszen kiválóan meg voltak szépirodalom nélkül. Mit kezdhettek volna egy Szindbád-féle ködlovaggal, akit nem fogtak ideológiák, dogmák, pártelvek, formák, törvények és szabályok, nem volt kompozíciója, de volt nagyszerű és nagyon gazdag életes kedélye. Anekdotikus mondanivalóját a teljes és tiszta szabadság jellemezte, sohasem volt más célja az ő száz s egynéhány kötetének, mint képeken, alakokon s emlékeken át a maga különös költői kedélyét kizengeni, a maga kedélyére hangszerelni az egész magyar életet. Úr volt tehát a szó legjobb értelmében, életstílusának töretlenségét, lírájának érinthetetlenségét jelentette ez a szó akkoriban, mikor a magyar úr fogalma lassan s biztosan süppedt és süllyedt az örökké alacsony mocsarak felé. Szindbád képekbe s alakokba öntötte, emlékekbe fürösztötte mindazt, ami a magyar úr legjobb ösztöneiben élt, ami életének fényt, mámort és stílust adott az erősebb és gazdagabb napokban. Sokan figyelmeztettek arra, hogy benne a magyar sors egésze él: „a paraszti búcsúsoktól Szemere Miklósig s az éjszaka pillangóitól a barchent-nadrágos józsefvárosi asszonyokig, tehát neki illene elmesélnie a magyar élet nagy regényét." Azért mondták, mert a kaotikus magyar társadalomnak még abban a rétegében gyökerezett, amelynek az írói, művészi és politikai szemhatára egészében tudta látni, áttekinteni az egész magyar életet, összes ambícióival, mint arra Milotay István egy cikkében emlékeztette Krúdy Gyulát, aki nemcsak a parasztot és a félurat ismerte, mint Móricz Zsigmond, nemcsak a pesti doktorokat, kávéházakat, csirkefogókat és a Lipótváros régi és új dinasztiáit, mint Molnár Ferenc, nemcsak a Herczeg Ferenc dzsentrijét, hanem az igazit, a titokzatos őslényt, akit még meg nem írtak, akivel Justh Zsigmond próbálkozott. Ismerte a zsidóságot nőiben és férfiúiban, jobban, mint Bródy Sándor és ismerte az ország nagyurait, de nem vonzódott külön-külön egyikhez sem, egymáshoz való viszonyaikban objektíven tudta látni őket, mindegyik érdekelte, mindegyiket nagyszerűen érezte, de egyik se tudott úgy elhatalmasodni rajta, hogy csak azt az egyet írja s egyik alakja elhomályosítsa előtte a többieket. Krúdynak különös kedvtelése volt a kísértetjáratás, ám nem valami misztikus, babonás módon. Játszott, pajtáskodott, mulatozott az élettel s a dolgokkal, kiskorcsmában ült velük, bepislantott a hálószobájuk ablakán, históriákat eszelt ki róluk, hajnali bíbort és alkonyfényt sugározott rájuk, megcsillogtatta őket s hosszú pihenőre küldte a magyar vidék bársonyos ködének világába. Ellentmondásos viszonya volt az élettel, s ez maga a kiábrándító és mégis örömteli szerelem, melyhez alakjainak élete csupán hírlap-papírra álmodott kísérő zene volt. E gondolatok jegyében ajánlom Krúdy Gyula egyik novellájának újraolvasását, mely természetesen csak kezdete lehet a ködlovag megidézésnek. Havi Magyar Fórum, 2013. május