Hazai Tudósítások, 1806. 2. félév (1-52. szám)
1806-09-27 / 26. szám
*29 ( Ezt követte ezen második beszéd, mellyet Gálovits Vincze igen kellemetes hangon el mondott: T. Esperes Úr Nekünk kegyes Igazgató Urunk! Minden tiszteletre méltó Előjáróink! Hallgatóink! ,, Elérkezett azon óhajtott Nipunknak felderültt fénye melly Szívünket különös örvendezésre indítja; merthogy ne örvendeznénk, midőn kegyes Elöjáróinknak , kiknek rólunk való Atyai gondoskodásoknyilvánvaló előttünk, fél esztendei Szorgalmatosságunk által elmebéli tehetségünknek arra Szolgáló jelenségét adhatjuk, minéműi reménységgel lehessenek felölünk , kik várossunk jövendő boldogságának előmozdíttására a’szép tudományok* által mostan készíttetünk ? — De éppen ez az a’ mi rettent bennünket, hogy talán rólunk való várakozásaiknak mindenben úgy, a’ mint kellene, meg nem felelhetünk. Ez ha megtörténne, gyengeségünket, kérjük, tekintetbe venni méltóztassanak , és azon veszedelmes lángra emlékezni, melly ezen fél esztendei tanulásunknak éppen elején egy szerentsétlen háztól kiütvén , és oskolai hajlékunkat elpusztítván nagy hátramaradást okozott. Ketsegtet mindazonáltal az a’ reménység, hogy azon hátra maradás Szembe tűnő nem lészen, meg győződve lévén arról, hogy utóbbi Szorgalmatosságunk által helyre hozni iparkodtunk, a’mit a’ nevezett akadály miatt elmulasztottunk. Méltóztasanak tehát figyelmetességeket egy kevésé reánk fordíttani, és azon előnkbe adott tanulmányokból ki kérdezni. Mi a’ felteendő kérdéseket kész feleletekkel igyekezünk felváltani,, Ezután kezdődtek a’ próbatételek, mellyek ditséretessen véghez menvén ezen Beszéddel fejesztettek bé az első általi ,, Melly megbetsülhetetlen kegyelem légyen, mellyel T. Esperes Úr, nékünk kegyes Igazgató Urunk, és minden tiszteletre méltó Hallgatóink e’ mai napon hozzánk viseltettek , midőn fél esztendőt tanulásunkról tőlünk számat vettek, annak kimagyarázására elegendő igéim nintsenek. Nem is más a’feltett czélom, mintsem, hogy ezen hozzánk mutatott kegyelemért köszönetet tegyek. — Vegyék tehát kedvessen hálaadó szívünket, mellyben azon érzékeny indulatnak lángjai lobognak, hogy mégsen élünk, hozzánk lett lebotsátkozásokról, és megmutatott kegyeségekről el nem felejtkezünk. Sőtt mivel a’ mi gyengeségünk arra elégtelen, hogy külsőképen valamelly emlékeztető dolgot tselekedjünk , merem ígérni tanuló társaimnak nevökben , hogy a’ Mindenhatónak azon kegyelmiért esedezni fogunk, hogy Urainkra, é s Elejáróink?* terjeszsze áldását, közölje Szent malasztját, és e’ világi szorgalom