Hazanéző, 1995 (6. évfolyam, 1-2. szám)
1995 / 1. szám
Páll Lajos versei Vízibonyír (ballada) Könny nélkül, magában állatpatikában sír a víziborjú, hogy ő ártalmatlan, szenved, szárazon van. Túl a kristálypulton, üvegből font parton, jégízű felelet. — Drága? — ne vegye meg! Heve nő a szónak, — De a lételemem! — Hagyja borjúságod, más is nőtt ridegen! Állatpatikában, állatpatikában, virág a kegyelem. Fejetet ’’Higgyétek el, más nincsen miben hinnem” Bogdán László Leperegsz, mint boldog homokóra, Kiensúlyát sem ismerte meg, Sok intelem íratott a hóra, Mi hajadva gyöngyökként pereg. Nem kezdhet se te, se más új dalba, Tátoghatsz bár nyughatatlanul, Karmester, ki perceink uralja, Nem hangoltat, semmit se tanul. // Őrizd magad, más meg nem őrizhet, boldogtalan értelem-igézet, a por, a mindenek tudója marad, a vád, az üres ritmus, hogy rád szólott nyüzsgő Poloniusz ’’szél, vitorlád vállán ül, hajóra!” ”A fia díszkíséret, Nem tud róla Brehm” Morgenstern KödbeN ’’Nem segíthetünk” Gyurkovics Tibor Hol van a fény, a szikrázó csillag, hát ki bírhat még utat s irányt tartani? Ó boldog mélytengeri lények, félelmet s veszélyt jelző ösztöneikkel. Itt sehol egy csillag... Kik vonulnak közöttünk, s milyen part felé, hogy fölforrik tőlük az öböl, a völgy, e jégedénybe kásásodó víz, pedig a világ megszökött a mennyei kékkel, csak a fagyott láva, a hegyek hulláma bizonyságtevő, ha nekicsapódunk. Ha elfödjük magunkba a lebukott harangot, mi jele, hogy volt még zengő virágvasárnap is, húsvéti várás. Szállhatnak az álmatag felhők határtalanul. Hol mulatnak az eltűnt felderítők, a csillagjósok, a csordapásztorok, hogy valaki rászed, nógat a reggellel, — indulj hát, indulj — akárhogyis. Vinczeffy László: Nosztalgia 3