Hazanéző, 1999 (10. évfolyam, 1-2. szám)
1999 / 1. szám
Tízéves a Hazanéző! „Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és megszaporíttatik; akinek pedig nincsen, attól az is elvetetik, amije van." Máté evangéliumából való igazságokkal indultunk utunkra ezelőtt tíz esztendővel, hogy a Sóvidék hungarológiai folyóirataként jelezzük: kik vagyunk és milyen kincseket rejtegetünk. Kell-e ezekről szólni, szabad-e így szólni ebben az újabb és másabb értékekre áhítozó világban? Elkerülhető-e a csapda, hogy törekvéseink ne csupán öncélú múlt-idézgetőkké sekélyesedjenek, amelyek tagadnák a továbblépés igényét, hanem éppen az újat teremtő útjainkon óvjanak minket a ránk leselkedő nagy rontásoktól. Mindezt csupán vallhatta és vállalhatta a lap. Annak megítélését, hogy mennyit és milyen szinten valósított meg szép szándékaiból, még az ünneplés hangulatában is illő másokra bízni, és megkérdezni: - Hová tartasz, Hazanéző? Fáradság és a kétely hangja egy születésnapi köszöntőben! Pedig most inkább örülni kellene annak, ami egy évtizeden át megadatott. A sok hűséges olvasónak, akik várják és olvassák a lapot, levélben biztatnak, hiányzó lapszámainkat kérik, és nem pártolnak el tőlünk, bár megtisztelő soraikra gyakran még válaszolni sem áll módunkban. Tudják, lehet ma lapot szerkeszteni, de terjeszteni, levelezni több, mint nehéz. Ránk figyelésüket, hűségüket köszönjük. És megadatott a közel másfélszáz munkatárs. Köztük számos jeles szakíró, kutató, tudós, országosan is ismert és elismert író, költő, művész, akik fenntartás nélkül jelenhettek meg együtt a kevésbé ismert, de ígéretes és hasznos munkásságot folytató szerzőinkkel. Ennek köszönhetően a lap vonzáskörében egy alkotóműhely szerveződött, és ezerkilencszázkilencvenháromtól sorozatban jelenhettek meg a Hazanéző könyvek. Tisztelt Barátaink! Aki nem hisz az evangélium szavaiban, az nem azokkal indul útra. Aki nem hisz saját erejében, az idő előtt elbukik. Mi hittünk. De abban kevésbé, hogy a további megjelenés biztos ígéretével szólhatunk tizedik születésnapunkon. Ez nem rejtély és nem titok. Mint az sem, hogy a segítő barátaink nélkül nehezebb lett volna. De felnőttünk. Tíz év az állandó bizonyításokban nagy idő. Egy önmagára adó vidéknek, közösségnek fenn kell tartania egy valamire való lapot, magunk és mások örömére. Ambrus Lajos Páll Lajos versei Gyere... Gyere, szövetkezzünk, Mondta a rózsa, S felkúszott e falra. Gyere, emlékezzünk, Mondta a babérfa Levelét hullatva Méltósággal, porba. Szövetség tövises, Vérzik a kezem, Daphné könnye gyöngy A rózsalevelén. Téli nap Te árva téli nap Bágyadt sárga virág, Kósza ágak kecses keze tart, S a köd függönye leránt. Te csüggeteg, antifényre forgó, Mint márványtörmeléken, Vérét vesztett Görgő, Te a félelem talányos párja, Mielőtt a könny sértve alázna, Letöröl azért is a Magányosság láza. Kupié A kocsmánál léket kaptak Eltévedt zarándokok, Zászlósuk itt két szín alatt Kiért meg nem áldozott. Hej aki, hej aki, Ha kell, nem színt vált, Köpköd, de nem köpi Ingyen a szilvát. Aranypünkösd, látva látják, A nap boldogan remeg, Ne tartsd dísznek az ég fiát, Szép csíny ez, s más sínyli meg. Kétlaki, négylaki Rímbaromvásár, Itt körül nincs, aki Nem léleksáfár. Viszolygom az átvonulást, Ha a kapun tej csorog, Kinél csapdadolmány bevált, Vallja, katonadolog, így megy, ha ünnep van S ha finánc nincsen, Fölcseng a pénzdallam Angyalhaj-tincsen.