Hazanéző, 2019 (30. évfolyam, 1-2. szám)
2019 / 1-2. szám
8 P. Maklári Éva Székesfehérvári tavasz Itt mindig fúj a szél konokul, fázósan simulnak egymáshoz falevelek, s ha kíváncsian rájuk tekint a napfény, csárdást járnak zizegő zenére, szélfurulyának pajkos ütemére. Hol lassul, hol gyorsul a tánc, kacagányuk libben, gyökércsizma csattan, karcsú, szűz ágak ölelik a törzset. Piros, fehér, zöldben nézik e táncot a röghöz kötött apró virágok. Az árkádok alól harmonika - dal száll a romok fölött lebegő koronás lelkek felé, kik reszketve összefonódnak, és a múltat idézik, a jelent könnyezve, s az esőcseppként hull a kockakövekre. CZEGŐ ZOLTÁN HOL A VILÁG KÖZEPE? Nem keresek politikai szénakazalokban varrótűt. Sok-sok kusza kazal van, elveszejtett tű is éppen elég. Ha az író tintás ujjakkal töpreng magában, szinte mindig az olvasó húzza azt a csekélyke, tűhegynyi hasznot. És most a sepsiszentgyörgyi Nagy piacról elfelé menet. Megbillent a nyár, de hogy ilyen hamar tereli is el a gazdák egy részét, ki hitte volna. Aranyos még a nyár maradéka, és Miklós gazda elbúcsúzott. Nem ment messze, nem is siratom. Vagy igen? Csoda tudja. Hozzátartozott a mindennapjainkhoz, hiszen közel lakom a piachoz, pár lépés a láthatár. Fenn, Szemerja negyedben is elsiratták már a sajtóban is az úgynevezett Dollár-piacot. Egész városrész maradt nélküle, kocsiparkolóvá süllyesztették azt... A megmaradottnak is megvan a maga sajátossága, annak ellenére, hogy a köröndi idős házaspár elment onnan végleg. Vetett Miklós egy keresztet a levegőbe, ennyit nem tovább, azzal odalettek. Híre a piacnak, hogy Székelyföldön s tova Brassó (Barcaság) megyét is számítva, ez a miénk a legdrágább. Még azok is riadoznak az áraktól, akik módosabbak. Miklóséknak megvolt a beszélő társasága, én is benne abban, mint egykori kezdő tanár Korondon, a mindennapi társaságban volt még tanár, pap is, mérnök is. Miklóséknak mindenkihez volt szavuk, és visszafelé is, válltól váltig. Az előbb kérdezte valaki tőlem, hova lettek a korondiak. Mondom, hogy elfelé. Elegük volt, az idő telik hűvösödve. Korond a világ közepe. Miért hiányzik sokunknak? Hová lett s talán nem is lett oda a gőg a gang Székelyudvarhely meg Csíkszereda között. A tartás, az más. Az 1968-as románosítgatás, megyésítgetés azért billent Székelyföld javára ideiglenesen, mert kiállt a nemzeti gátra a székelység: nem s nem akarunk vegyülni Brassóval, Buzauval, Bókával, idegenséggel a megyék alakításában. Nem s nem. „Delegáció” be Bukarestbe, szóval szót emeltünk akkor. Miklósék udvarhelyi székelyek, sóvidékiek, nemes fajta a magáén. Hiányoznak, „a műnké” volt az a pár. Áruik, szalmakalapok, házi szerszámok, fonott holmik, minden, ami összetart valamiket, véd valamit. Legendáik Koronáról igazakká váltak az időnkben. Maradtam a most-mi lesz hangulatommal, a miénkkel. Megvannak, de ennek a láncnak itt egy szeme hiányzik, na. Erősen meg van terhelve Székelyföld ragaszkodással, siratással, örömes üdvözletekkel, ez az igazság, s így van jól. J Bobory Zoltán P. Maklári Éva verseit olvasom a Vajda János-díj mellé, a 75. jegyében Költőtárs! Tudom, most tiltakozol. Mint mindig, zavartan a dicsérő szavak ellen. Maradj ilyennek! Bízd magad azokra, akik, ha könnyezve vagy könnyítő mosollyal leteszik esténként a könyvedet ágyuk mellé, csodák és titkok jelennek meg álmaikban s világosság. Amit ha megköszönnek neked, higgy a fénynek szemükben... Most, hogy olvasom verseidet, összehívnám egy hatalmas, világos, zsongó terembe az összeset, szavaidból szomjasan merítő diákjaidnak, akiknek elméjét, lelkét igazgattad, nyesegetted és simogattad... Felolvasnék verseidből. Elmondanám, hogy te tudod, ki az, aki ismer igaz választ a kérdésekre, tudod, mit kíván a lélek és miféle hangot, színeket szeret az ember. Te tudod, ha elmennek az apák, akkor a nomád sátorban összegyűlteknek ki lenne az, aki elkezdené az imádságot, az éneket, és kiszínezné a sátor falát. Csak annyit mondanék végül, hogy nézzenek a szemedbe, hallgassák a hangod, ha tisztaságot akarnak, ha a mélységet keresik a lélekben, a reménytelenségben a hitet, szeretetet. Megerősödne bennük, micsoda kincset szórtál elébük, a legtöbbet, legnemesebbet, amit kaphatnak: magadat, tudásod, lelked. Kinyitnám aztán a terem ajtaját, s ők kitódulnának a fényre, a tiszta levegőre és felnéznének az égre...