Hazánk, 1898. június (5. évfolyam, 130-155. szám)

1898-06-01 / 130. szám

1898. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 130. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, JUNIUS 1. HAZÁNK A MAGYAR GAZDASZÖVETSÉG KÖZLÖNYE. Előaég: a­utosz la. ■ 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egy ívre 14 írt- Félévre 7 Irt. Negyedévre 3 Irt 50 kr. Egy kéri l Irt 20 kr. Egye« tám­ári IrH»Up«»tei» 4 kr., a vidéken 6 kr.­­ Pályaudvarokon 6 kr. Kiadóhivatal: C­atora 12 az. Modern patriarchalizmus. Budapest, május 31. Nem múlt még annyi ideje, hogy a munkás és munkaadó közötti régi patriar­chális viszony emléke elmosódott volna. Most, hogy a szabad versenynyel kapcsola­tos laisser faire politika közgazdaságilag elsorvasztotta, társadalmilag pedig meg­bomlasztotta ez országot, a régi jobb idők emléke tolul előtérbe. Lépten s nyomon halljuk hangoztatni a patriarchalizmus visszaállításának a szük­ségességét, mint a társadalmi béke bizto­sítékát. A múlt patriarchalizmusa nemcsak tár­sadalmi volt, de politikai is, a­mennyiben a munkás és munkaadó közötti viszony természetét az akkori törvényes intézke­déstől kölcsönözte. A politikai irányváltozás a társadalmi viszonyban is éreztette hatását, melynek eredménye lett az önzés korlátlan uralma s így a gyenge, a gyámoltalan, a védtelen kiszipolyozása, különben a formák kor­rekt betartása mellett, mint azt a szabad verseny elvén felépült törvényalkotásunk lehetővé tette. Senki sem sírja vissza a régi állapoto­kat s igy senki sem óhajthatja a patriar­­chalizmusnak régi formáját, de igenis a lényegét. Mi a patriarchalizmus lényege? A gyen­gébbről való gondoskodás. Nos ha ebből a szempontból bíráljuk el a mai társadalmat, lehetetlen nem el­­szomorodással konstatálni a gondoskodás teljes hiányát. S ugyan mi tette egyszerre ily aktuálissá a patriarchalizmus kérdését, most, az arany, borjú-imádás tetőpontján, most, az önzés­­­­nek hódoló társadalmi felfogás uralma alatt ? Talán azok a bajok, a­melyek a munkás­népet kenyéradóra s a társadalmi rend ellen lázadásra bírták? Nem. E bajok rég megvannak, a­nélkül, hogy törődtünk volna velük, a­nélkül, hogy figyelemre is méltattuk volna azokat, mert hisz a mun­kásmozgalom kitörése mindenkit meg­lepett s készületlenül talált. A jelen érdeklődést a munkások sorsa iránt azok összetartása szülte. A munkaadó és munkás közötti jó vi­szony megbomlása, mely a társadalmi békét is oly közelről érinti, sok hivatott részről lett már megbeszélve anélkül, hogy a kérdés ki volna merítve. Egy társadalmi átalakulás előtt vagy alatt állunk, melyet kétségtelenül a szabad verseny uralma készített elő s idézett fel, de hogy ez hol fog megállani, mikor fog befejeződni, azt a mai viszonyok között meghatározni nem lehet. A napokban is két feltűnést keltő tanul­mány foglalkozott a munkáskérdéssel s a munkások elégedetlenségének okaival. — Makkfalvay nagy alapossággal s részle­tességgel bonczol­ja a társadalmi okokat, míg gróf Zselénszki kritikai éllel rajzolja elénk azokat a politikai botlásokat s köz­­gazdasági hibákat, melyek nemcsak a mun­kásosztály, de a termelő osztályok elége­detlenségét is előidézték. És ha összegezzük a mulasztások, az elkövetett hibák s vétkek halmazát, alig találjuk meg a kivezető utat, a melyre reá­térni pedig minden jel sürget. A munkásmozgalommal szemben a gaz­dának kétségtelenül van egy hatalmas fegyvere s ez az, a mire a munkás is támaszkodik — az összetartás. Szükséges, hogy ez összetartás a mun­kással szemben is érvényesüljön, ha túl­­követelő, ha ereje tudatában szerényte­lenné s méltánytalanná válik. De az összetartásban rejlő erőnek nem annyira lefelé, mint inkább felfelé kell érvényesülnie. A közvélemény hatalmas nyomásának kell a kormányt és törvény­­hozást oda kényszerítenie, hogy nemcsak a termelő osztályok védelmével törődjék, de ne vonja meg e védelmet attól sem, a­ki arra legjobban van reá utalva — a munkásosztálytól. Itt is azonban annyira szaturálva va­gyunk a laisser faire elvével, hogy az óhaj kifejezésén túl alig teszünk valamit annak megvalósítása érdekében. Pedig a kormány és törvényhozás a társadalom támogatása nélkül legjobb törekvése há­­rczára sem fogja sohasem orvosolni a mutatkozó bajokat s legkevésbé képes a társadalom erkölcsi felfogását változtatni Mater Dolorosa. — A Hazánk tárczája. — Irta: Lindau Pál. Valószínűleg nagyon meglepett és nem túl­ságosan okos arczot vágtam. Barátom nevetve nézett rám. Mikor elmondtam neki rossz ked­vem okát, nagyot nyelt s hogy valahogy meg­vigasztaljon, könnyedén vetette oda: — Ha csak ennyi az egész! . . . Tisztára ő nagysága a hibás! . . . Neki kötelessége lett volna önt a férjének bemutatni, akkor bizonyára nem bánt volna ön úgy vele, mint valami pin­­czérrel és nem rendelt volna nála b­eát. Aztán meg minek ad itt, fürdőhelyen estélyeket és ha már ad, miért lepi meg vendégeit éppen akkor érkezett férjével. És végül miért van olyan férje, a­ki mindig oly lázas tevékenységgel gru­­pirozza a munkát és úgy szaladgál, így az em­ber pinczérnek nézi? Én magam is másnak képzeltem a szép asszony urát és parancsolóját. Önnek ezer mentő oka és enyhítő körülménye van. Lássa, velem nemrég sokkal furább dolog esett meg. Én azonban korántsem vettem olyan tragikusan, bár több okom lett volna rá, a­mennyiben az én esetemben volt bizonyos tra­gikum. Ezalatt bevonultunk egy kis mellékszobába, a­hol a dilletánsok — kik a szalonban zenei me­rényleteket követtek el — nem zavarhattak ben­nünket. Leültünk egy chaise-longue-ra s barátom elmesélte nekem esetét, mely arra volt hivatva, hogy engem megvigasztaljon: — Bizonyára emlékezni fog ön arra — kezdé — milyen feltűnést keltett a jubileumi­ kiállításon az a kis márványszobor, mely a jegyzékben Mater Dolorosa név alatt szerepelt. A kis apró­ság egy asszonyt ábrázolt a népből, rongyokba burkolva, kibomlott hajjal, előrehajlott felső test­tel, ülve, kezeit térdén nyugtatva, arczán a leg­mélyebb gyász és őszinte, tompa kétségbeesés kifejezésével. Ez valóban egy darab igazi élet volt. Ezt igazi művés­­szem látta és meleg szív­­vel, melegen érezte. A mellett merészen volt megcsinálva, kicsinyes aggodalmaskodásoktól menten — igazi tehetség munkája. A sikere is nagy volt s ez a Siker még nagyobbodott, mikor kitudódott, hogy a szobrocskát egy fiatal s hozzá nagyon csinos lány csinálta. Ehhez járult — és pedig mint örvendetes körülmény — az is, hogy a fiatal művésznő külföldi volt: magyar leány. Első műve volt a szép Lányi Etelkának. Melles­leg megjegyezve, ez maradt is legjobb munkája. Engem egy közös barátunk mutatott be az egy csapásra híressé lett művésznőnek. Legfel­jebb 22 éves volt a leány. Azt hiszem, ezek után felesleges mondanom, hogy azonnal bele­szerettem — már a­mit így szerelemnek nevez­nek. Nem győztem­­nézni nagy, pompás, tüzes, fekete szemeit, melyeknek kifejezésteljes nézése mindent ígért, friss száját, finoman metszett, félig rendesen nyitott piros ajkait, melyek mögött fényes fehér fogak ragyogtak, holló-fekete, buja haját, melynek csintalan frou-frou-ját semmi fésű nem bírta megfékezni ... És az a bájos alak, azok az apró kacsák, piczinyke lábak és kerek csípő! És az az ennivaló akc­entus, mely oly komikusan és mégis melegen hangzott ajkairól! Egy szóval, elragadó teremtés volt. Aztán az a napos fiatalság, az a valódi, őszinte vidámság s az a boldog öröm, melyet épp oly váratlan, mint megérdemelt sikere felett érzett. A­ki csak érint­kezett vele, el volt ragadtatva. És én is csak úgy jártam, mint a többiek. Ily előnyei mellett természetes, hogy Berlinbe érkezte után néhány hétre már központja volt a társaságnak. Egyszerre parádés vendége lett a city ebédjeinek. — Lányi Etelka is eljő! — mondogatták az estélyt rendezők, ha azt akarták, hogy mindenki elfogadja meghívásukat. És a­hova csak ment, mindenütt ünnepelték az öregek, beleszerettek a fiatalok és kényeztette mindenki. Dicsőségének első fényében sütkérezett és oly jól érezte magát, hogy a kiállítás után már pár héttel elhatározta, hogy letelepszik Berlinben. Kibérelt a Dorottya-utczában egy csinos műter­met és lakást, elhozatta Budapestről a holmiját s csinosan, kényelmesen berendezkedett, így beszélték kollégái, a­kik már látták új otthonát. Engem még nem tisztelt meg meghívá­sával és ez boszantott is nem egyszer. Már­­már türelmetlenné váltam és csodálkoztam is felette, mert hízeleghettem magamnak, hogy ha­tározottan Etelka kisasszony kedvenczei közé tartoztam. Ne tartson hiúbbnak, mint a­milyen vagyok! Nem adtam át magamat illúzióknak, hiszen ez a kitüntetés nem személyemnek, ha­nem hivatásomnak szólott. Akkori időben ugyanis levelezője voltam egy Magyarországon nagyon elterjedt bécsi lapnak s a Mater Dolorosáról ír­ván, a fiatal művésznő alkotását méltató czik­­kembe a jogos elismerés hangján kívül a sze­mélyes szimpathiának is sok hang jutott.

Next