Hazánk, 1898. június (5. évfolyam, 130-155. szám)
1898-06-01 / 130. szám
1898. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM 130. SZÁM. BUDAPEST, SZERDA, JUNIUS 1. HAZÁNK A MAGYAR GAZDASZÖVETSÉG KÖZLÖNYE. Előaég: autosz la. ■ 1. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egy ívre 14 írt- Félévre 7 Irt. Negyedévre 3 Irt 50 kr. Egy kéri l Irt 20 kr. Egye« támári IrH»Up«»tei» 4 kr., a vidéken 6 kr. Pályaudvarokon 6 kr. Kiadóhivatal: Catora 12 az. Modern patriarchalizmus. Budapest, május 31. Nem múlt még annyi ideje, hogy a munkás és munkaadó közötti régi patriarchális viszony emléke elmosódott volna. Most, hogy a szabad versenynyel kapcsolatos laisser faire politika közgazdaságilag elsorvasztotta, társadalmilag pedig megbomlasztotta ez országot, a régi jobb idők emléke tolul előtérbe. Lépten s nyomon halljuk hangoztatni a patriarchalizmus visszaállításának a szükségességét, mint a társadalmi béke biztosítékát. A múlt patriarchalizmusa nemcsak társadalmi volt, de politikai is, amennyiben a munkás és munkaadó közötti viszony természetét az akkori törvényes intézkedéstől kölcsönözte. A politikai irányváltozás a társadalmi viszonyban is éreztette hatását, melynek eredménye lett az önzés korlátlan uralma s így a gyenge, a gyámoltalan, a védtelen kiszipolyozása, különben a formák korrekt betartása mellett, mint azt a szabad verseny elvén felépült törvényalkotásunk lehetővé tette. Senki sem sírja vissza a régi állapotokat s igy senki sem óhajthatja a patriarchalizmusnak régi formáját, de igenis a lényegét. Mi a patriarchalizmus lényege? A gyengébbről való gondoskodás. Nos ha ebből a szempontból bíráljuk el a mai társadalmat, lehetetlen nem elszomorodással konstatálni a gondoskodás teljes hiányát. S ugyan mi tette egyszerre ily aktuálissá a patriarchalizmus kérdését, most, az arany, borjú-imádás tetőpontján, most, az önzésnek hódoló társadalmi felfogás uralma alatt ? Talán azok a bajok, amelyek a munkásnépet kenyéradóra s a társadalmi rend ellen lázadásra bírták? Nem. E bajok rég megvannak, anélkül, hogy törődtünk volna velük, anélkül, hogy figyelemre is méltattuk volna azokat, mert hisz a munkásmozgalom kitörése mindenkit meglepett s készületlenül talált. A jelen érdeklődést a munkások sorsa iránt azok összetartása szülte. A munkaadó és munkás közötti jó viszony megbomlása, mely a társadalmi békét is oly közelről érinti, sok hivatott részről lett már megbeszélve anélkül, hogy a kérdés ki volna merítve. Egy társadalmi átalakulás előtt vagy alatt állunk, melyet kétségtelenül a szabad verseny uralma készített elő s idézett fel, de hogy ez hol fog megállani, mikor fog befejeződni, azt a mai viszonyok között meghatározni nem lehet. A napokban is két feltűnést keltő tanulmány foglalkozott a munkáskérdéssel s a munkások elégedetlenségének okaival. — Makkfalvay nagy alapossággal s részletességgel bonczolja a társadalmi okokat, míg gróf Zselénszki kritikai éllel rajzolja elénk azokat a politikai botlásokat s közgazdasági hibákat, melyek nemcsak a munkásosztály, de a termelő osztályok elégedetlenségét is előidézték. És ha összegezzük a mulasztások, az elkövetett hibák s vétkek halmazát, alig találjuk meg a kivezető utat, a melyre reátérni pedig minden jel sürget. A munkásmozgalommal szemben a gazdának kétségtelenül van egy hatalmas fegyvere s ez az, a mire a munkás is támaszkodik — az összetartás. Szükséges, hogy ez összetartás a munkással szemben is érvényesüljön, ha túlkövetelő, ha ereje tudatában szerénytelenné s méltánytalanná válik. De az összetartásban rejlő erőnek nem annyira lefelé, mint inkább felfelé kell érvényesülnie. A közvélemény hatalmas nyomásának kell a kormányt és törvényhozást oda kényszerítenie, hogy nemcsak a termelő osztályok védelmével törődjék, de ne vonja meg e védelmet attól sem, aki arra legjobban van reá utalva — a munkásosztálytól. Itt is azonban annyira szaturálva vagyunk a laisser faire elvével, hogy az óhaj kifejezésén túl alig teszünk valamit annak megvalósítása érdekében. Pedig a kormány és törvényhozás a társadalom támogatása nélkül legjobb törekvése hárczára sem fogja sohasem orvosolni a mutatkozó bajokat s legkevésbé képes a társadalom erkölcsi felfogását változtatni Mater Dolorosa. — A Hazánk tárczája. — Irta: Lindau Pál. Valószínűleg nagyon meglepett és nem túlságosan okos arczot vágtam. Barátom nevetve nézett rám. Mikor elmondtam neki rossz kedvem okát, nagyot nyelt s hogy valahogy megvigasztaljon, könnyedén vetette oda: — Ha csak ennyi az egész! . . . Tisztára ő nagysága a hibás! . . . Neki kötelessége lett volna önt a férjének bemutatni, akkor bizonyára nem bánt volna ön úgy vele, mint valami pinczérrel és nem rendelt volna nála beát. Aztán meg minek ad itt, fürdőhelyen estélyeket és ha már ad, miért lepi meg vendégeit éppen akkor érkezett férjével. És végül miért van olyan férje, aki mindig oly lázas tevékenységgel grupirozza a munkát és úgy szaladgál, így az ember pinczérnek nézi? Én magam is másnak képzeltem a szép asszony urát és parancsolóját. Önnek ezer mentő oka és enyhítő körülménye van. Lássa, velem nemrég sokkal furább dolog esett meg. Én azonban korántsem vettem olyan tragikusan, bár több okom lett volna rá, amennyiben az én esetemben volt bizonyos tragikum. Ezalatt bevonultunk egy kis mellékszobába, ahol a dilletánsok — kik a szalonban zenei merényleteket követtek el — nem zavarhattak bennünket. Leültünk egy chaise-longue-ra s barátom elmesélte nekem esetét, mely arra volt hivatva, hogy engem megvigasztaljon: — Bizonyára emlékezni fog ön arra — kezdé — milyen feltűnést keltett a jubileumi kiállításon az a kis márványszobor, mely a jegyzékben Mater Dolorosa név alatt szerepelt. A kis apróság egy asszonyt ábrázolt a népből, rongyokba burkolva, kibomlott hajjal, előrehajlott felső testtel, ülve, kezeit térdén nyugtatva, arczán a legmélyebb gyász és őszinte, tompa kétségbeesés kifejezésével. Ez valóban egy darab igazi élet volt. Ezt igazi művésszem látta és meleg szívvel, melegen érezte. A mellett merészen volt megcsinálva, kicsinyes aggodalmaskodásoktól menten — igazi tehetség munkája. A sikere is nagy volt s ez a Siker még nagyobbodott, mikor kitudódott, hogy a szobrocskát egy fiatal s hozzá nagyon csinos lány csinálta. Ehhez járult — és pedig mint örvendetes körülmény — az is, hogy a fiatal művésznő külföldi volt: magyar leány. Első műve volt a szép Lányi Etelkának. Mellesleg megjegyezve, ez maradt is legjobb munkája. Engem egy közös barátunk mutatott be az egy csapásra híressé lett művésznőnek. Legfeljebb 22 éves volt a leány. Azt hiszem, ezek után felesleges mondanom, hogy azonnal beleszerettem — már amit így szerelemnek neveznek. Nem győztemnézni nagy, pompás, tüzes, fekete szemeit, melyeknek kifejezésteljes nézése mindent ígért, friss száját, finoman metszett, félig rendesen nyitott piros ajkait, melyek mögött fényes fehér fogak ragyogtak, holló-fekete, buja haját, melynek csintalan frou-frou-ját semmi fésű nem bírta megfékezni ... És az a bájos alak, azok az apró kacsák, piczinyke lábak és kerek csípő! És az az ennivaló akcentus, mely oly komikusan és mégis melegen hangzott ajkairól! Egy szóval, elragadó teremtés volt. Aztán az a napos fiatalság, az a valódi, őszinte vidámság s az a boldog öröm, melyet épp oly váratlan, mint megérdemelt sikere felett érzett. Aki csak érintkezett vele, el volt ragadtatva. És én is csak úgy jártam, mint a többiek. Ily előnyei mellett természetes, hogy Berlinbe érkezte után néhány hétre már központja volt a társaságnak. Egyszerre parádés vendége lett a city ebédjeinek. — Lányi Etelka is eljő! — mondogatták az estélyt rendezők, ha azt akarták, hogy mindenki elfogadja meghívásukat. És ahova csak ment, mindenütt ünnepelték az öregek, beleszerettek a fiatalok és kényeztette mindenki. Dicsőségének első fényében sütkérezett és oly jól érezte magát, hogy a kiállítás után már pár héttel elhatározta, hogy letelepszik Berlinben. Kibérelt a Dorottya-utczában egy csinos műtermet és lakást, elhozatta Budapestről a holmiját s csinosan, kényelmesen berendezkedett, így beszélték kollégái, akik már látták új otthonát. Engem még nem tisztelt meg meghívásával és ez boszantott is nem egyszer. Mármár türelmetlenné váltam és csodálkoztam is felette, mert hízeleghettem magamnak, hogy határozottan Etelka kisasszony kedvenczei közé tartoztam. Ne tartson hiúbbnak, mint amilyen vagyok! Nem adtam át magamat illúzióknak, hiszen ez a kitüntetés nem személyemnek, hanem hivatásomnak szólott. Akkori időben ugyanis levelezője voltam egy Magyarországon nagyon elterjedt bécsi lapnak s a Mater Dolorosáról írván, a fiatal művésznő alkotását méltató czikkembe a jogos elismerés hangján kívül a személyes szimpathiának is sok hang jutott.