Hazánk, 1898. június (5. évfolyam, 130-155. szám)
1898-06-05 / 134. szám
Budapest A „HAZÁNK“ szépirodalmi melléklete. 1898. Vasárnap, Junius 5. VASÁRNAP Szerkesztőség: Budapest,VI.,Ó-utcza 12. sz. Mikrománia. (Legújabb női betegség.) Irta: ifj. gróf Bethlen Miklós. A létért való küzdelem, a kimerítő szellemi munka, a vasúton való utazás, az elektromosság mind jobban aláaknázza az emberek idegrendszerét, a legtöbb ember nem ismeri a saját idegeinek állapotát és nem gyanítja, hogy új tényező támad lelki élete fejlődésében, ennek neve: az ideges én (Nerven-Ich) mely lassan kint tért foglal a szabad akarat mellett. Ép és egészséges emberekben ez az „ideges én” szüli a fellobbanást, a szeszélyt, az érzékenységet s mindazt a kifakadást, melyet a józan ész elítél. Gyakran megtörténik, hogy ép és egészséges emberekben — anélkül hogy ezek ezt távolról is gyanítanák — az „ideges én“ egészen elnyeli az akaratot, ami gyakran megfejthetetlen erkölcsi nyomorúságot vet felszínre, melyet eddig az akarat ereje lekötött. Ezek az emberek hipnotikus állapotban vannak. Az ilyen esetek most már mindegyre gyakoriabbak; a franczia és német orvosi kar — amint tudjuk — többször figyelmeztette a törvénykezést, hogy a humanizmus érdekében az igazságszolgáltatás ismerje el a vegyes lények létét, kiknek a szabad akaratát az „ideges én“ leköti; ezek számára okvetlenül megfelelő megtorlási módot kell teremteni. Ez a többszörös felszólítás összeütközésbe sodorta az orvosi tudományt és a törvénykezést. A törvénykezés úgy vélekedik, hogy nem szabad a vegyes lények létét elismerni, mert akkor kénytelen volna a törvényszék a megtorlás vegyes módját hozni alkalmazásba, ami az igazságszolgáltatás alapját megingatná. Azonkívül nehéz volna ezeket megkülönböztetni azoktól, kik az őrültséget színlelik. A vádlottnak a bíróság előtt vagy tökéletesen őrültnek vagy teljesen beszámítható állapotúnak s szellemileg épnek kell lennie. Ebből az elvből kifolyólag mindegyre gyakoriabb az igazságtalan és néha embertelen ítélet. Például a párisi esküdtszék 20 évi fegyházra ítélte Mercier Eufrozinát, ki jóltevőjét, Mentzel kisasszonyt meggyilkolta, darabokra aprította, testének egy részét elégette, a csontokat részint virágágyakban, részint szekrényben elrejtette , egyúttal számtalan okiratot hamisított, melyekkel a meggyilkolt vagyonának birtokába jutott, míg végre tulajdon rokona, a kit házába vett, nyomára jött a bűntettnek és följelentette. A törvényszéki tárgyalás alkalmával a kihallgatás első felében — midőn a gyilkosságról volt szó — folyton az ő isteni küldetéséről beszélt; azt állította, hogy minden, amit tett, isten egyenes parancsára történt, isten egyik testvérének hangjával beszélt vele; az utóbbit az isten megbízta, hogy leveleit adja át a püspöknek. A közönség gunykaczajjal fogadta a vádlott nyilatkozatait, mire Eufrozina isten büntetésével fenyegetőzött. Általában azt a hatást tette, hogy örült, akin nemsokára kitör a dühöngés. Ellenben a kihallgatás második felében — midőn az okirathamisítást tárgyalták — a gyakorlati kérdések vitatásakor Eufrozina ép elmét árult el, nagy ügyességgel védte magát a vádak ellenében és mindig készen volt valamely argumentuma bizonyítására. A keresztkérdésektől nem hagyta magát zavartatni, tehát egyfelől örjöngős a gyilkosság tárgyalásakor, másfelől rendkívül éles elme, amikor az okirathamisítást tárgyalták. Az esküdtszék elvetette az orvosoknak a vegyes lényekről való teóriáját. Eufrozinát szimulánsan bélyegezte és elitélte. A fegyházban nemsokára kiütött Eufrozinán a dühöngő őrültség s mai napig is gyógyíthatatlan beteg. Nyugodt perczében ma is éppen olyan éles elmével vitatkozik a gyakorlati kérdésekről, mint azelőtt. Az „ideges én“ kifejlődésével — a mániában szenvedők ijesztő mértékben szaporodnak. Legújabb időben az üldözési mánia mellett legelterjedtebb a mikrománia. Nemrég egy öreg barátom — agglegény — elmondta nekem, mint tette tönkre a mikrodmánia öcscse családi boldogságát. — Senkit sem irigyeltem — mondta az öreg, csak öcsémet, mikor falusi birtokán meglátogattam és tanúja voltam házi boldogságának. Minő különbség van — gondoltam — az én rideg agglegény életem és öcsém boldog élete közt, öcsém szép, elmés, jó felesége paradicsommá varázsolja át a falusi lakást. Éppen ismét öcsém látogatására készültem, mikor tőlem ezt a levelet kaptam: „Kedves bátyám én három hónapra külföldre utazom, látogasd meg nőmet.“ Itt valami történt — gondoltam és siettem öcsém falujába. Alig értem a kastély közelébe, karbolszagot éreztem, mely mind erősebb lett, a szalonban pedig olyan erős volt, hogy rögtön fejfájást kaptam. Mikor húgom elémbe sietett, csak annyit tudtam hebegni: Vizet! a karbolszag elszédített! — Bravo, kedves bátyám —kiáltott a húgom és megölelt, — lássa minő üdvös hatása van karbolnak, egy csapással megmenekül a mikrobokttól, különösen pedig a kommabaczillustól,'_mily szerencse! — Vizet kérek . . vizet. Hugóm maga sietett az asztalhoz és hozott egy pohár vizet. — Hiszen ez a víz meleg. — Nem, kedves bátyám, ez csak langyos, forralt víz, mely félig kihűlt, nem szabad a forralt vizet egészen kihűlni engedni, különben a mikrobák tojásai a vízben kikelnek, habár a mikrobák maguk a forraláskor elpusztulnak. — Ilyen vizet nem iszom . . . nem adhatnál egy pohár hideg tejet? — Isten mentsen! a tejet csak forrón szabad inni, a hideg tej tele van tuberkulózis- és himlőbaczilussal. — Ördög vigye azt a sokféle baczillust ! — — Bátyám olyan, mint a férjem; minden áron halálos beteggé akarja magát tenni,mert nem gondol a mikrobákkal. Pedig nézze, kedves bátyám, — ekkor elővett húgom egy nagyitóüveget és egy hermetice elzárt pohár vizet — nézze bátyám, ez itt forralatlan hideg kutviz, nézze mennyi mikroba van benne; ez itt a kommabaczillus, amaz a tifuszbaczillus. — Kedves húgom, hagyjuk annyiba, inkább elhiszem, beszéljünk egyébről. Kis idő múlva jelentették az ebédet. Kimentünk az étkezőbe, mindjárt észrevettem, hogy a terített asztalon se pohár, se palack nincs. — Hát mit iszunk? — Az istenért, mit gondol, bátyám ! Evés közben nem szabad semmit sem inni, evés után iszunk fekete kávét cognackal. Azután egy óra elteltével szabad csak egy pohár frissen forralt vizet innia. — Köszönöm, nem kell. — Én a mikrobák ellen élet-halál harczot vivők s ennek megfelelő étkezési rendet hoztam be. Először is a levest, a burgonyát, főtt húst asztalomról száműztem, mert ezekben tenyésztik a baezillust az orvosok. Nálam csak csirkét, kacsát és sült bornya húst czitromlével szabad az asztalra hozni. — Hát gyümölcsöt ? — Isten mentsen — minden gyümölcsbe beletojnak a mikrobák. Ebéd alatt húgom az Indiában levő pestisről értekezett és tudományosan bebizonyította, hogy a pestis rövid idő múlva nálunk is ki fog ütni, mert ő már a vízben megtalálta a pestis baczillust. Ebéd után a terraszra ültünk és a kávét ott szolgálták fel. Alig hogy előttünk volt a kávékészlet, húsz, harminc, parasztasszony és férfi jelent meg nagy seprűvel és a terrasz előtt óriási port vert fel a sepréssel. — De húgom, hogy tűrheted ezt, mig kint ülünk ? — Ezt én rendeltem, mert a híres Koch úgy nyilatkozott, hogy a por a kommádáczillusokat elpusztítja. Képzelheted — végezte történetét az öreg — nem sokáig időztem húgomnál s másnap este már Budapesten voltam. Rosszul éreztem magamat és lefeküdtem. Azt álmodtam, hogy valami vizen kell átgázolnom. Óriási kommabaczillusok és mikrobák vagy kiáltással üldöztek és ramsteak darabokat hajigáltak a fejemhez. A víz másik partján pedig gazdasszonyom állt, átkozódva, szitkozódva, kezében egy nagy söprűvel és olyan nagy port vert, hogy nem tudtam a vízből kijutni. Felébredtem, lázam volt és mégis boldognak éreztem magam, hogy nincs mikromániában szenvedő feleségem.* Mióta felfedezték a tudósok a mikrobák világát és minden betegségnek megvan a maga tulajdon baczillusa s minden pillanatban, tejben, húsban, kenyérben, vízben egy-egy baczillust nyelhetünk el, azóta valóságos pokol lett az élete a képzelődő beteges, ideges embernek. Emlékezzünk az ismert arabs mesére, mert nagyon reáillik a mikromániára. Mindenki ismeri azt a mesét, midőn az arabs találkozott útközben a kolerával és megkérte, hogy kímélje meg szülővárosát. — Csak ezer embert viszek el szülővárosodból. Az arabs útjából hazaérvén, kérdezte, hányan haltak el kolerában? — Háromezeren, felelték. Az arabs újra találkozott a kolerával és szemére vetette, hogy nem tartotta meg ígéretét. — De megtartottam — felelt a kolera — én csak ezeret vittem magammal; a másik kétezerét a félelem vitte el. A régi dalokból. 1. Ke láttam tolna barna fűrteid, A bánatos mosolyt az ajkadon ; Ke nézett volna rám égkék szemed ! Nyugodt lehetne éjem-nappalom! Ke láttad volna meg a könnyűmet, Melyet szemem teérted hidlatott: Derültebb volna néked is az ég Ragyogóbb volna minden hajnalod, II. Derült mosoly ha ül az arczodon, Csengő kaczaj ha olykor felvidít, — Hazug az mind, — nem a szívből jövő ! Látom kihullni árva könnyeid. Csak egy igaz: a mit szemed beszél, Amit megértek én : a gondolat, S e gondolatban ott a menny maga, De melynek vége: örök kárhozat. III. Ugy kért szemem. Oly lágyan, esdve, óh ! Esengtem érted, hogy ne légy bohó! Ke add kezembe kis, parány kezed, Ke vesd reám zavart, bűvös szemed! Csak asszony voltál és nem volt erőd, Szived diadalt vitt az ész előtt. Egy pillanat, csupán egy pillanat, Csókom boritá édes ajkadat. IV. Mi lesz a vége, ő, azt nem tudom, De ajkad üdvét most már szomjazom. Lebontva hit s a hol az ész megáll: Az érzelem mindennel szembe száll. Ó, barna fürtök, ó, ti szép szemek Te értetek, ha kell, bűnös leszek. Az üdvösségem érted áldozom, Te titkos, édes, bájos angyalom! Bessenyei. A tekintély. Irta: Buday Barna. Túri Ilonka olyan hétköznapi, szürke jelenség volt egy-egy nagyobb zsúr keretében; egyike azoknak, aki mellett aránylag ifjú és félénk gavallérok is elfogultság nélkül merik felütni a röppentyű-telepet. Mert látva ezt az aprótermetű leánykát, amint meglehetős feszesen, de azért a legcsekélyebb feltűnés nélkül helyezkedik el a tűzvonalban, arra a gondolatra kellett jönnie az embernek, hogy nagy szívességet követ el, ha közli vele nézeteit a művészi kérdések felől. — Ha elgondolja az ember, — szólt magában Rök Jenő, — hogy ez a sablon leányka