Hazánk, 1898. július (5. évfolyam, 156-182. szám)
1898-07-10 / 164. szám
4 A szabad természet Az én imaházam, Ott látom az Istent Minden kis levélben Minden kis fűszálban! Zilthvay Viktória, Jethro Starr. Irta: Miss Kate Barry. Danvers városában már vagy tíz éve nem történt feltűnést keltő bűneset. Egy szép reggel azonban egy öreg háztulajdonost ágyában meggyilkolva találták. Képzelhető tehát az izgalom; a városkában és környékén egyébről sem beszéltek. Jethro Starr, akit teljesen korrekt, részrehajlatban és nagy tudományú ügyésznek ismertek, az ítélet kihirdetésének napja előtti délután, mély gondokba merülten áll rideg lakásának egyik utczára nyiló ablakánál. Hogy is ne lett volna megzavarva lelkének egyensúlya, mikor a gyilkosság elkövetésével gyanúsított Thomas Masson vetélytársa volt és minden jel arra mutatott, hogy szerelmét is birja annak a leánynak, akiben ő — a közvádló — ideálját találta föl, és a kit a komoly, érett ember szivének egész melegével szeretett. Az ügyész urat gazdasszonya zavarta fel álmodozásából : — Egy hölgy óhajt beszélni önnel, — mondd — azt hiszem Sessions kisasszony. — Eszter!? kiáltott föl az ügyész tompa hangon, hogy a kint várakozó látogató meg ne hallja. Az istenért! mit keres nálam ma, az ítélethirdetés előtt? Isten nevében, vezesse hát be. Bájos megjelenésű hölgy lépett a szobába. Jethro Starr eléje ment, kezét nyújtotta neki, mire a nő mélyen elpirult. Fekete szemeit az ügyészre szögezve, édes, a férfiúnak szívébe lopódzó hangon kérdé: — Közvádló úr, hiszi ön, hogy Dick Nolan tanú igazat vallott ma reggel? Jethro Starr visszalépett és csodálkozva tekintett a leányra. Ilyen kérdés, ilyen körülmények között kellemetlenül érintette és állásának méltóságát veszélyeztette. — Láttam, hogy ügyész úr folyton a tanút nézte és úgy látszik a keresztkérdések nagyon érdekelték önt. — Eszter, erről a dologról nem beszélhetek, — mondá a közrádió határozott, de nyájas hangon. Kegyed feledni látszik, hogy én mivel tartozom állásomnak. Ügyész vagyok és bármily szívesen beszélgetek kegyeddel más körülmények közt, most erről a tárgyról a társalgást a legjobb akarat mellett sem folytathatom. — De legalább megnyugtathat. Megmondhatja, mi a véleménye a tanúvallomásról. Hogy a vádlott ellen billenti-e a mérleget? Hogy Dick Nolan képes lesz-e őt gályarabságra juttatni ? Jethro Starr heves kézmozdulatot tett, amelyből következtetni lehetett arra, hogy milyen lelki szenvedéseket állt ki. Sessions Eszter a legérthetőbben fedezte fel a maga érzelmeit. Szereti Tom Massont, a vizsgálati foglyot és ez az ember az ő elkeseredett vetélytársa, akitől csak a halál tudja megszabadítani. Eszter a férfi szemébe tekintett, de abból nem olvasott ki semmit. Sejtelme sem volt róla, hogy az ügyész az egész tárgyalás alatt csak őt, egyedül őt nézi, sőt afölött töprenkedik, hogy a leány hozzá jön-e majd feleségül, ha a gyilkossággal vádolt foglyot a törvény halálra ítéli. — Minden öntől függ — mondá Eszter. Nekem azt mondták, hogy a fogoly sorsát az ön vádbeszéde fogja eldönteni. Ha ön az igazság pártjára áll és azt mondja az esküdtszéknek, hogy Dick Nolan megbízhatlan tanú, akkor Tom Massont fölmentik. Ha pedig azt mondja, hogy ... — Az ég szerelmére, Eszter, ne folytassa tovább! szakító félbe Jethro Starr, a leánynak mindkét kezét megfogva. Gondolja meg, hogy nem egyedül lakom ebben a házban és ha valaki meghallja, könnyen félremagyarázhatja a dolgot. Engedje, hogy kikisérjem a kapuig. Reméljük, hogy minden jóra fordul. — De hiszen ön nem adott reményt! — Kegyed nem tudja, mit cselekszik. Én vádló vagyok és esküt tettem, hogy kötelességemet híven fogom teljesíteni. Az esküdtszék a döntő hatalom és ha a tanúvallomást nem találja elég terhelőnek, mindenesetre fel fogja menteni a vádlottat. A leány egy ideig szótlanul állt előtte és amint az ügyésznek a szemébe nézett, látta, hogy azok lázban égnek. Kezeit kiszabadította és méltóságteljes léptekkel távozott. Jethro Starrt mintha kicserélték volna. Leült, könyökét térdére támasztotta és arczát kezeibe rejtette. Gazdasszonya a félig nyitva felejtett ajtón lopva bepillantott, fejét jelentőségteljesen rázogatta és azonnal visszavonult, nem akarván gazdáját megzavarni. — A mitől tartottam, beteljesedett, suttogta a közrádió. Érzelmeit nem tudta elrejtni, és most idejön hozzám, hogy segítsek rajta. Mohón leste Nolan szavait a vallatáskor — jól láttam — és most azt kívánja tőlem, hogy a vádat támogató legerősebb tanúvallomást, meggyöngítsem. Én mentessem föl ezt az embert, aki kettőnk közé furakodott! Görcsös nevetés tört elő arczát beárnyazó ujjai közül, és amint fölpillantott, szemeiben sajátságos fény villámlott meg. Vetélytársának életét kezei közt tartotta. Megfigyelte a hatást, melyet a terhelő tanúvallomás az esküdtekre gyakorolt, csak egy szavába kerül és azt az esküdtek szentírásnak veszik. Másrészt azonban a tizenkét esküdt oly nagy bizalommal van iránta — és ezt is nagyon jól tudta — hogy csak egyetlen szavába kerül és Dick Nolan vallomása teljesen elveszti súlyát. A gazdasszony elmondta később, hogy Jethro Starr szobájában egész éjjel világosság volt. Az ügyész egész éjjel fel s alá járt, ami különben nem volt szokása. De akkor nem tulajdonított a dolognak valami különösebb jelentőséget. Az ítélethirdetés napján a tárgyalási terem egészen olyan képet mutatott, mint az előző tárgyalások alatt. Ugyanaz a hallgatóság. Csak Sessions Eszternek megszokott helye volt üres. A leány szándékosan nem jött el, mintha meg volna róla győződve, hogy Tom Massont elítélik és mintha nem érezne magában elég erőt arra, hogy az izgalmas végtárgyalás utolsó, legizgalmasabb jeleneteit végigszenvedje. A védőügyvéd Dick Nolan vallomását a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta megdönteni. Jethro Starr, aki a rendesnél haloványabb volt és arczán álmatlanság nyomai látszottak, el-el nézegette az ügyvédet, hogy mint erőlködik a védencze érdekében. Azután ő maga állott föl és beszélni kezdett. Eleinte kissé reszketett a hangja, de amint belemelegedett, szava is megerősödött. Csakhamar halotti csönd lett a túltömött teremben, a beszéd rendkívüli hatást keltett, az esküdtek feszülten figyeltek. — Hiszen ez védencem, Masson malmára beszél — mormogott az ősz védőügyvéd. Még pedig sokkal jobban védelmezi, mint én az előbb. Milyen gyönyörűen beszél! Mi ütött az ügyészhez? Amióta együttműködünk, még soha sem mutatott ennyi érzelmet. A hosszú beszéd elhangzott. Az esküdtszék visszavonult. Egy órai tanácskozás után az elnök kihirdette az ítéletet. Thomas Massont fölmentették. A hir mint futótűz terjedt el a városkában és környékén. Jethro Starr keze reszketett és ajkai vérteknek voltak, amint kalapját vette és haza ment. Ismét ott állott, rideg agglegényi szobájának ablakában, és hallgatta a járókelőket, amint az utczán az esetről beszélnek. A közvélemény azt tartotta, hogy a vádlott egyedül Jethro Starr beszédének köszönheti életét. Nemsokára Sessions Eszter jött sietve a bíró háza felé. — Meg kell neki köszönnöm, akárhogy szabadkozik is, mondá. Meg kell neki mondanom, hogy Tom és én életünket köszönjük neki. Ezt ő tette, hiszen mindenki azt mondja. Az Úristen áldja meg érte. A leány bekopogtatott, kinyitotta az ajtót és belépett. Jethro Starr karosszékben ült és merev kinézésű arczának még a kandalló nyugtalan lobogása sem tudott életet kölcsönözni. — Most csak meghallgat, biró úr — mondá VASÁRNAP Eszter. A történtek után el kellett jönnöm. A legnagyobb hálával . . . A leány megakadt. A merev, hideg arcz megfélemlítette. Jethro Starr meg volt halva. Boldoggá téve a leányt, a kit szeretett, nem volt elég ereje hozzá, hogy a saját boldogtalanságának terhét tovább hordozza. Az özvegy. 1. Egy bájos, szőke nő, talpig feketében, Egyedül mereng a virágos erkélyen. — Vállára hajolnak a nyiló virágok, Könyvéből felpillant néha-néha rájuk . . . Tán nem is olvas, a könyvet csak forgatja, S költöző madárként száll a gondolatja. — Hiszen úgyis csak a gondolatja szabad, Mert a szív s a lélek a gyászruha alatt Más-más érzelmeknek a lelánczolt rabja! Rab még a ruha is, a gyászruha rajta ! Rab a teste, lelke, mind amit rajt láttok. Lelánczolva tartják láthatatlan lánczok. — Minő paradoxon, ily lánczok is vannak ? S kik fűzik, az ég vagy földi hatalmak? A ki összefűzte, aztán föl is oldja. Vagy tán a föloldás az már a rab dolga?! Rab, rab . . . de hát miért, hisz semmit sem vétek! Oh, szóljatok íme az egész történet. Mikor a huszadik tavaszába fordult, Feltűzték fejére a myrthus koszorút. . . * Hófehér ruhában az oltár elébe Vezette araként, boldog vőlegénye. Elhangzott az eskü az oltár lépcsőjén, És öt év múlva már megözvegyült szegény. De nem úgy, mint annyi más a nagy világban, Kiket lépten-nyomon látunk néma gyászban; A kik bár szenvednek, de megpihenhetnek Egy-egy drága halmán a temető kertnek; És megenyhithetik fájó lelkűk buját. S oda fűzhetik a részvét koszorúját. És megkönnyezhetik azt a drága hantot, Tudván, hogy ki szunnyad, ki porlad alattok; Kijárhatnak oda az árvák s özvegyek, Érezvén: ott lesznek hozzá legközelebb ! Az ily özvegyek még áldhatják az Istent, Mert bár vesztettek, de nem vesztettek mindent. Megmaradt a sirkant, rájok szállt emlékül A szent hely, a melynél minden szív kibékül. De melyik zugában a temető-kertnek Van az a hely, a hol végre megpihenhet Az a szőke, halvány, gyászba borult özvegy ? ! — Az ő férje sírján virág nem zöldülhet. Pedig szórna rája két kézzel virágot, Gyujtha rajt halottak napján mécsvirágot! Azt a piros rózsát, mely nyit az erkélyen. Sírjára lehozta volna réges-régen. Még kora tavaszszal festő bimbajába ! Kereste is a sirt, hanem — mindhiába. Kereste mint élőt, kereste mint holtat. Ha meghalt, hol pihen, ha él, hol bolyonghat ? — Gyászos történet ez, e pár szóba írva: Eltűnt, el . . . nem tudják, hol merre a — sírja! Örökre elborult elme s szivvilága. Megőrült ... ez egy szó a tragédiája ! Pedig pár év előtt ép elmével láttam, Táviró hivatal mesés világában. Hol az emberszóra gépzörrenés felel, S a felelet egy pont, vonás . . . rövidke jel. Mely egy futó papírszalagra bemélyed . . . -------Mégis belefér a nagy világtörténet. Zakatoló gépek mesés világában. Munkák éjjel-nappal, forró ideglázban . . . Al, minő munka ez ! . . . a hirt, amig szárnyal. Betűkbe kötözni lázas szvorsasájttal.