Hazánk, 1898. november (5. évfolyam, 262-287. szám)
1898-11-08 / 268. szám
1898. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 288. SZÁM. BUDAPEST. KEDD. NOVEMBER 8. -------------------------......................... .ni. ■I..IH ............................... HAZÁNK Bsarkaüitőség: antosa la. as. ELŐFIZETÉSI ÁR: Fw tm H irt. Félévre 7 Irt. Ntszenvre 3 Irt bü kr. Ur köri I Irt 20 kr. Egyes szám ára 4 kr. — Kéziratok nem adatnak vissza. KURébbul: ó-utáaa 12. n. IS A becsület. Budapest, november 7. „így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől és rabigába görnyed." Nos mosolyogjatok! Kaczagjatok ! Vagy nem kikaczagni való, midőn egy bolond poétát idézünk, kinek szíve hevül a becsületért. Becsület ? Hát mi ez ? Meg lehet-e ezt fogni ? Lehet-e ezt kamatoztatni ? Meg lehet-e ezt őrizni Wertheimszekrényben ? Ad-e ez mandátumot vagy hivatalt? Ad-e ez kenyeret vagy ruházatot? Ad-e ez ministeri szép fizetést vagy nyugdíjat ? Ad-e ez dicsőséget, díszpolgárságot, bizalmi nyilatkozatot, hatalmat ? Nem ! Mindezekből semmit sem ad. Akkor hát minek bolondozik az a poéta rímekben, hogy a becsület, a tiszta erkölcs az, mely minden ország támasza, talpköve. Édes Istenem! Ez ezer esztendős országban kvalifikál-e ma a becsület valamire ! Hiszen ha falusi bakter akarsz lenni, akkor is többet érsz valamelyik kormánypárti kortes protekciójával, mint a legtisztább becsülettel. Vagy talán a becsület hiánya diszkvalifikál-e ? Dehogy diszkvalifikál. Lehetsz attól főispán is, sőt ha az összevásárolt parlamenti többségtől függne, nem feszélyezne ez az ország első közjogi méltóságának viselésénél sem. Horánszky Nándor mondá, midőn egy alkalommal közállapotaink szomorú képét rajzolta, hogy a jelenlegi rendszer ez országot vagy a szolgaságba, vagy a forradalomba kergeti. De van még harmadik eset is. És e harmadik a legkétségbeejtőbb, a legborzasztóbb. E harmadik eset, hogy a nemzet elsülyed a becstelenség fertőjébe. Mert rettenetesen halad azon a lejtőn, melynek első véres útjelzője egy roncsolt test, mely egy lift alatt zúzta össze magát. A népek tragédiáit megkönyezik az istenek is, de midőn egy nép elaljasul, azt méltán veti meg isten, ember. Ha forradalomban vérezne el ez ország, vagy a szolgaság szenvedése jutna e nép osztályrészéül, ez csak tragédiát jelentene; ez csak egy borzasztóan szomorú lapja volna a történelemnek. S akár forradalom okozta sírunk , akár szolgaság okozta szenvedésünk felett „a népek millióinak“ részvéte lebegne. De ha a harmadik eset történnék meg, hogy se véres forradalom, se szenvedő szolgaság, hanem a becstelenség sarában fetrengő urak maradunk; urak, kik könyökkel törtetünk utat magunknak, hogy minél közelebb jussunk a piszokhoz; hogy minél jobban hempergethessük meg magunkat a sárban; mert hiszen a becstelenség szennyének takarására osztogatnak majd fényes czimeket és a becstelenség bére gyanánt jutunk majd jól jövedelmező hivatalokhoz: ha ide aljasulnánk le, ez nem csak tragédia, ez nemcsak szomorú lapja volna a történelemnek, hanem ez Isten, ember részvétét ki nem érdemlő undok erkölcsi döghalál, melytől a „népek milliói“ utálattal fordulnának el. Nem ! Az nem lehet, hogy e vérrel áztatott ezeréves földet ez iszonyat érje. És mégis . . . Hogy takarjuk mi el azt a szemet, mely foltot lát meg annak jellemén, kinek kezeibe az ország kormányzása van letéve ? Hogy némítsuk el annak száját, ki az ország első közjogi méltóságáról tud becstelenítő dolgot ? S hogy fogjuk be az ország fülét, hogy meg ne hallja e közerkölcsöket mételyező dolgokat ? Ha meglátjuk egy erkölcsi ragálynak első tünetét, lehazudjuk azt ? És ezzel tán megszűnt a veszély ? És várjon egy ország erkölcsi romlásának és elzüllésének nem első kórtünete-e az, midőn annak jellemén jelenik meg láthatólag az első erkölcsi folt, ki ország és király bizalma folytán — ha mindjárt kierőszakolt és megtévesztett bizalma folytán is — elsősorban van hivatva a nemzet közerkölcsisége, becsülete felett őrködni és azt még egy hajszál okozta árnyéktól is megvédelmezni ? Elemezzük-e ez első kórtünetet? A világosságra került erkölcsi foltot? Az ország színe előtt fekszik Dessewffy Emil nagykátai főszolgabírónak nyilatkozata. Becsületes, férfias gentleman főszolgabíró. Hát ilyenek is vannak még ? Hála Istennek, még nem veszett ki egészen a magvuk. Dessewffy Emil nyilatkozatában kijelenti, hogy Bánffy Dezső ministerelnök táviratilag felrendelte magához és daczára annak, hogy tudtára adta a ministerelnöknek, hogy adott szava köti, hogy Lukács Gyulára szavazzon, mégis rá akarta beszélni, hogy becsületszavát, vagy ha jobban tetszik „adott szavát“, (mi végre is teljesen egyet jelent) megszegje és midőn Dessewffy ezt megtagadta, a ministerelnök azzal fenyegetődzött, hogy „akkor következik a központból egy kis nyomás.“ Mielőtt e kérdés jellemzésében tovább mennénk, jegyezzünk meg egyet. Azt hiszi a miniszerelnök úr és az ő bűnét palástoló többség, hogy ha ez az ország arról volna meggyőződve, hogy az ilyforma eset a Bánffy által vezetett választások alatt egymagában állott volna a Dessewffy-féle esetnek oly nagy súlya, mely képes volna az ország meg nem vesztegetett közvéleményét oly erővel ébreszteni fel, mint ahogy a Dessewffy-eset ezt tette és fogja még nagyobb mérvben tenni ? Az ad súlyt ez esetnek, hogy tudja mindenki, ha csak I nem akar tudásán erőszakot ejteni, hogy a miniszerelnöki széknek ez időszerinti erőszakos, törvényt nem tisztelő, köz- és magánerkölcsöket lábbal tipró alakja végiggázolt a hivatalos Magyarország, a megfizetett Magyarország, a megfélemlített Magyarország meggyőződésén, politikai akaratán, becsületén és a szabad akaratból, politikai meggyőződésből, elvből, becsületszóból és ezek parancsolta kötelességekből nem hagyott meg semmit, de semmit és feltétlenül követelte, hogy meggyőződés, elv, becsületszó vesztével is, csupán az ő parancsának engedelmeskedjenek. Ha egy alkotmányos államformában ilyen történhetik meg, akkor százszorta inkább az abszolutizmus, mert az, ha rákényszerít a szolgai engedelmességre, de legalább nem füröszt meg a becstelenség sorában. Szinte hallom, hogy az itt elmondottakra mit válaszol a félhivatalos becsület okoskodása. Ha tudtuk, hogy Bánffy Dezső a választások alkalmával végiggázolt a nemzet szabad akaratán, politikai meggyőződésén, politikai becsületén, megejtvén ezeket a Dessewffyéhez hasonló esetek százaival, miért nem szóltunk mindjárt a választások után, és miért vártunk vele majdnem két évig, a Dessewffy-eset világosságra jöttéig? Hát kérdem én, ha például valaki, a legkényesebb úri szalonban is, a hamis kártyázás gyanújába jut, kidobják-e azt addig, míg rajta nem kapják? De ha rajta kapják, akkor már nem elemezik, hogy vájjon elkövette-e a hamis kártyázást, vagy csak kísérletet tett, hogy csak egyszer követte-e el vagy százszor? A rajtakapás pillanatában a gyanú és kétely közötti harcz azonnal megszűnik. A rajtakapásig a kétely bármily csekély is volt, mégis elnyomta a gyanú hangját, bármily súlyos és okadatolt is volt a gyanú. A rajtakapás tényének kell bekövetkeznie, hogy az adatokkal be nem bizonyítható gyanú hangja felszabaduljon és a bűnöst utolérje a büntetés. Így voltunk a Bánffy, alkotmányt kigúnyoló, egy nemzet politikai becsületét arcul vágó választási bűneivel is. Midőn egy egész ország hivatalos apparátusa rejteget választási bűnöket, midőn az egész hivatalos apparátus, ha mindjárt a legnagyobb presszió, terrorizmus és fenyegetés által kényszerítve, bűnrészességben van Bánffyval; mikor az ezekre vonatkozó adatok a hivatalos titkok pecsétjei alatt őriztetnek, vagy esetleg el is tüntettetnek, akkor bizony nehéz, majdnem lehetetlen valamit adatokkal bizonyítani. Adatok nélkül pedig a félhivatalos erkölcsbírák azonnal a rágalmazás bélyegét sütik, rá arra, ki a választások tisztasága érdekében merne vádolni. De mikor aztán bekövetkezik a tettenérés pillanata, akkor