Hazánk, 1898. november (5. évfolyam, 262-287. szám)

1898-11-08 / 268. szám

1898. ÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 288. SZÁM. BUDAPEST. KEDD. NOVEMBER 8. -------------------------......................... .ni. ■I..IH ............................... HAZÁNK Bsarkaüitőség: a­ntosa la. as. ELŐFIZETÉSI Á­R: Fw tm H irt. Félévre 7 Irt. Ntszenvre 3 Irt bü kr. Ur köri I Irt 20 kr. Egyes szám ára 4 kr. — Kéziratok nem adatnak vissza. KURébb­u­l: ó-utáaa 12. n. IS­­­ A becsület. Budapest, november 7. „így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől és rabigába görnyed." Nos mosolyogjatok! Kaczagjatok ! Vagy nem kikaczagni való, midőn egy bo­lond poétát idézünk, kinek szíve hevül a becsületért. Becsület ? Hát mi ez ? Meg lehet-e ezt fogni ? Lehet-e ezt kamatoz­tatni ? Meg lehet-e ezt őrizni Wertheim­­szekrényben ? Ad-e ez mandátumot vagy hivatalt? Ad-e ez kenyeret vagy ruháza­tot? Ad-e ez ministeri szép fizetést vagy nyugdíjat ? Ad-e ez dicsőséget, díszpol­­gárságot, bizalmi nyilatkozatot, hatalmat ? Nem ! Mindezekből semmit sem ad. Akkor hát minek bolondozik az a poéta rímek­ben, hogy a becsület, a tiszta erkölcs az, mely minden ország támasza, talpköve. Édes Istenem! Ez ezer esztendős or­szágban kvalifikál-e ma a becsület vala­mire ! Hiszen ha falusi bakter akarsz lenni, akkor is többet érsz valamelyik kormánypárti kortes protekc­iójával, mint a legtisztább becsülettel. Vagy talán a be­csület hiánya diszkvalifikál-e ? Dehogy diszkvalifikál. Lehetsz attól főispán is, sőt ha az összevásárolt parlamenti több­ségtől függne, nem feszélyezne ez az or­szág első közjogi méltóságának viselésé­nél sem. Horánszky Nándor mondá, midőn egy alkalommal közállapotaink szomorú képét rajzolta, hogy a jelenlegi rendszer ez or­szágot vagy a szolgaságba, vagy a forra­dalomba kergeti. De van még harmadik eset is. És e harmadik a legkétségbeej­­tőbb, a legborzasztóbb. E harmadik eset, hogy a nemzet elsülyed a becstelenség fertőjébe. Mert rettenetesen halad azon a lejtőn, melynek első véres útjelzője egy roncsolt test, mely egy lift alatt zúzta össze magát. A népek tragédiáit megkönyezik az istenek is, de midőn egy nép elaljasul, azt méltán veti meg isten, ember. Ha for­radalomban vérezne el ez ország, vagy a szolgaság szenvedése jutna e nép osztályrészéül, ez csak tragédiát jelentene; ez csak egy borzasztóan szomorú lapja volna a történelemnek. S akár forradalom okozta sírunk , akár szolgaság okozta szenvedésünk felett „a népek millióinak“ részvéte lebegne. De ha a harmadik eset történnék meg, hogy se véres forradalom, se szenvedő szolgaság, hanem a becste­lenség sarában fetrengő urak maradunk; urak, kik könyökkel törtetünk utat ma­gunknak, hogy minél közelebb jussunk a piszokhoz; hogy minél jobban hemper­­gethessük meg magunkat a sárban; mert hiszen a becstelenség szennyének takará­sára osztogatnak majd fényes czimeket és a becstelenség bére gyanánt jutunk majd jól jövedelmező hivatalokhoz: ha ide al­­jasulnánk le, ez nem csak tragédia, ez nemcsak szomorú lapja volna a törté­nelemnek, hanem ez Isten, ember rész­vétét ki nem érdemlő undok erkölcsi dög­halál, melytől a „népek milliói“ utálattal fordulnának el. Nem ! Az nem lehet, hogy e vérrel áztatott ezeréves földet ez iszo­nyat érje. És mégis . . . Hogy takarjuk mi el azt a szemet, mely foltot lát meg annak jellemén, kinek kezeibe az ország kormányzása van le­téve ? Hogy némítsuk el annak száját, ki az ország első közjogi méltóságáról tud becs­­telenítő dolgot ?­­ S hogy fogjuk be az ország fülét, hogy meg ne hallja e közerkölcsöket mé­­telyező dolgokat ? Ha meglátjuk egy erkölcsi ragálynak első tünetét, lehazudjuk azt ? És ezzel tán megszűnt a veszély ? És várjon egy ország erkölcsi romlá­sának és elzüllésének nem első kórtünete-e az, midőn annak jellemén jelenik meg láthatólag az első erkölcsi folt, ki ország és király bizalma folytán — ha mindjárt kierőszakolt és megtévesztett bizalma folytán is — első­sorban van hivatva a nemzet közerkölcsisége, becsülete felett őrködni és azt még egy hajszál okozta árnyéktól is megvédelmezni ? Elemezzük-e ez első kórtünetet? A vi­lágosságra került erkölcsi foltot? Az or­szág színe előtt fekszik Dessewffy Emil nagy­kátai főszolgabírónak nyilatkozata. Becsületes, férfias gentleman főszolga­bíró. Hát ilyenek is vannak még ? Hála Istennek, még nem veszett ki egészen a magvuk. Dessewffy Emil nyilatkozatában kijelenti, hogy Bánffy Dezső ministerelnök távirati­lag felrendelte magához és daczára annak, hogy tudtára adta a ministerelnöknek, hogy adott szava köti, hogy Lukács Gyulára szavazzon, mégis rá akarta be­szélni, hogy becsületszavát, vagy ha job­ban tetszik „adott szavát“, (mi végre is teljesen egyet jelent) megszegje és midőn Dessewffy ezt megtagadta, a ministerelnök azzal fenyegetődzött, hogy „akkor követ­kezik a központból egy kis nyomás.“ Mielőtt e kérdés jellemzésében tovább mennénk, jegyezzünk meg egyet. Azt hiszi a miniszerelnök úr és az ő bűnét palás­toló többség, hogy ha ez az ország arról volna meggyőződve, hogy az ilyforma eset a Bánffy által vezetett választások alatt egymagában állott­ volna a Dessewffy-féle esetnek oly nagy súlya, mely képes volna az ország meg nem vesztegetett közvéle­ményét oly erővel ébreszteni fel, mint a­hogy a Dessewffy-eset ezt tette és fogja még nagyobb mérvben tenni ? Az ad súlyt ez esetnek, hogy tudja mindenki, ha csak I nem akar tudásán erőszakot ejteni, hogy­­ a miniszerelnöki széknek ez időszerinti erőszakos, törvényt nem tisztelő, köz- és magán­erkölcsöket lábbal tipró alakja vé­gig­gázolt a hivatalos Magyarország, a megfizetett Magyarország, a megfélem­lített Magyarország meggyőződésén, po­litikai akaratán, becsületén és a szabad akaratból, politikai meggyőződésből, elv­ből, becsületszóból és ezek parancsolta kötelességekből nem hagyott meg semmit, de semmit és feltétlenül követelte, hogy meggyőződés, elv, becsületszó vesztével is, csupán az ő parancsának engedelmesked­jenek. Ha egy alkotmányos államformá­ban ilyen történhetik meg, akkor száz­szorta inkább az abszolutizmus, mert az, ha rákényszerít a szolgai engedelmes­ségre, de legalább nem füröszt meg a becstelenség sorában. Szinte hallom, hogy az itt elmondot­takra mit válaszol a félhivatalos becsület okoskodása. Ha tudtuk, hogy Bánffy Dezső a választások alkalmával végig­gázolt a nemzet szabad akaratán, politikai meggyő­ződésén, politikai becsületén, megejtvén ezeket a Dessewffyéhez hasonló esetek százaival, miért nem szóltunk mindjárt a választások után, és miért vártunk vele majdnem két évig, a Dessewffy-eset vilá­gosságra jöttéig? Hát kérdem én, ha például valaki, a legkényesebb úri szalonban is, a hamis kártyázás gyanújába jut, kidobják-e azt addig, míg rajta nem kapják? De ha rajta kapják, akkor már nem elemezik, hogy vájjon elkövette-e a hamis kártyázást, vagy csak kísérletet tett, hogy csak egy­szer követte-e el vagy százszor? A rajta­kapás pillanatában a gyanú és kétely közötti harcz azonnal megszűnik. A rajta­kapásig a kétely bármily csekély is volt, mégis elnyomta a gyanú hangját, bár­mily súlyos és okadatolt is volt a gyanú. A rajtakapás tényének kell bekövetkeznie, hogy az adatokkal be nem bizonyítható gyanú hangja felszabaduljon és a bűnöst utolérje a büntetés. Így voltunk a Bánffy, alkotmányt kigú­­nyoló, egy nemzet politikai becsületét ar­­c­ul vágó választási bűneivel is. Midőn egy egész ország hivatalos apparátusa rej­teget választási bűnöket, midőn az egész hivatalos apparátus, ha mindjárt a leg­nagyobb presszió, terrorizmus és fenye­getés által kényszerítve, bűnrészességben van Bánffyval; mikor az ezekre vonat­kozó adatok a hivatalos titkok pecsétjei alatt őriztetnek, vagy esetleg el is tüntet­­tetnek, akkor bizony nehéz, majdnem lehetetlen valamit adatokkal bizonyítani. Adatok nélkül pedig a félhivatalos erkölcs­­bírák azonnal a rágalmazás bélyegét sütik, rá arra, ki a választások tisztasága érde­kében merne vádolni. De mikor aztán bekövetkezik a tettenérés pillanata, akkor

Next