Hazánk, 1899. augusztus (6. évfolyam, 182-208. szám)
1899-08-01 / 182. szám
1899 HATODIK ÉVFOLYAM 182 SZÁM BUDAPEST, KEDD, AUGUSZTUS 1. HAZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, Lipót utcza 43. sz. Telefonszám 56-23. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztik: BAROSS KÁROLY és KORBULY JÓZSEF. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egy évre 14 írt. Félévre 7 írt. Negyedévre 3 írt 50 kr. Egy hóra 1 írt 20 kr. Egyes számára 4 kr. Vidéken 6 kr. Pályaudvarokon 6 kr. Ébredésünk. Budapest, Julius 31. Az újságíró Magyarország históriáját írja, mikor összerója a tegnapi nap történetét. Mert történelmi események sorába iktatódik a megemlékezés Petőfiről, úgy tűnik fel előttünk az országos ünnep, mint hosszú kínos álom után az ébredés. Mikor öntudatára jutunk annak, hogy a lidércz, amely ült a mellünkön, fojtotta szabad lélegzésünket, a fojtó levegő, amely szorította bennünk a vérnek keringését, a szívnek dobogását, egyszerre eltűnik, megsemmisül. És érezzük, hogy vagyunk, élünk, mint nemzet teljes szabadságában nagyjaink tiszteletének, mikor nyomasztó görkörként nem üllepedik gondolkodásunkra, lelkületünkre a mindennapi élet nyomorúsága. Visszafordulhatunk a lelkünk mélyében ápolt tradícziókhoz, az opportunizmus még a gyengébb lelkekben sem emel gátat arra, hogy az érzelem a maga teljes szabadságában meg ne nyilatkozzék. Erre tanít bennünket a tegnapi nap története, annak a napnak a históriája, amelyen az egységes, osztatlan, az ideáloktól hevülő magyar nemzet a Petőfi szellemének homálytalan tükrében megpillanthatta saját magát Az eszmények kultuszának virradatát komor, nehéz idők előzték meg. Kezdte feledni a magyar egykori vezéreit, hogy annál gondtalanabbá hajtsa fejét igájába a múló nap hatalmasainak. A századvégi magyarnak igazi fin de siécle iskolája volt. Megtanították ebben, hogy feledje el Széchenyit, minél kevesebbet emlékezzék Deákra. Andrássyról alig maradjon egyéb emlékezete, mint az, hogy temettek egy lovassági tábornokot. A hazát a doktrinérek mesterségesen árnyékozták be az állameszme rideg, senkit sem melegítő tanával; vizsgálni napfényen, hogy a közéletben megvan-e a tisztaság, becsületesek-e a hatalmasok, hazafiak-e a hatalom kezelői — a hatalom villámait röpítették le a vakmerőre. Gróf Károlyi Istvánt, aki ma az egész ország együttérző lelkesedése mellett szól a reményről, hogy el fog pusztulni a korrupczió, kiátkozták néhány évvel ezelőtt, mert hirdetni merte, hogy a becsület csak egyféle s azt nem lehet váltogatni a politikai élet divatja, avagy szüksége szerint. Hogy ide eljutottunk, az nagy jele annak, hogy a megromlás csak rétegekre terjedt. Hogy innen tovább haladjunk, arra biztató a nemzetet elfogó általános lelkesedés, amely nem lehet szalmatűz, hanem a hamu alá takart parázs égető tüze. Nemzetünk újjászületésében a fehéregyházi sirhant, a budapesti szobor nem jelent utolsó stácziót. Sőt bízva bízunk abban, hogy épen a Petőfi lánglelkének szikráitól most fogott igazán tüzet az eszmények kultusza és innen, ettől e nagy emlékezéstől gyűl ki a kegyelet lobogó fáklyája, amelynél újra megjelennek a nemzet előtt az immár elfelejtett nagyok és legnagyobbak. Hiszünk abban, hogy sem Deák, sem Széchenyi, sem Andrássy nincs örökre eltemetve a magyar előtt. Nekünk szükségünk van arra, hogy a legnagyobb magyar, aki bevezette ezt az országot a nagy világ forgalmi és gazdasági egységébe, de nemzete sajátos jellegéből semmit elalkudni, lehorzsolni nem engedett, a megemlékezés szent tüzénél tanulságul, okulásul visszaidéztessék épugy a fogékony, és minen jóra hajlandó ifjúságnak, valamint visszariasztásul azoknak, akik a századvégi jelszavak alatt gazdasági politikát csinálnak édes önmaguknak. És ha valaha, úgy most van szüksége ennek a nemzetnek, hogy a Deák és Andrássy alakja sohasem tűnjék el előle. Nagy betegségből gyógyult ki a nemzet. Minő a gyógyulás? Gyökeres, avagy még mindig vannak körülöttünk csirái a ragálynak, amelyek újra kivirágoztathatják az ischli nefelejtsét, s előre segíthetnék a kiirtásra váró korrupcziót. A tiszta, becsületes alkotásaiban erős politikai élet nagy alakjainak az igazi tisztelete — amelynek felderülését várjuk — elűzi e kísérteteket. Sírbant és szobor. — A Hazánk eredeti tárczája. — Segesvár, julius 30. I. Itt állok a legszomorubb csatamezőn. Ahogy belemerül borús tekintetem a messzeségbe, még ködök fekszik meg a fehéregyházi csatasik határait, mig itt mellettem, körülöttem ezer és ezer ember tolong ünnepelve, zajongva s az egész képre káprázatos fátylat borit a szárnybontó napsugár. Csudás kép ! íme menték lobognak, száztánczú ingujj röpköd, paripák dobognak, a patkók csattogása hallik és ott a dombok alján dörren az ágyú... Czifra inges, czifra mentés leventék robognak horkoló paripákon, a tekintetük villog, a napbarnított arczukon a nemes büszkeség lángja ég. Mi hozta össze ezeket a daliákat ? Amott fekete ingujjban, nyitott dolmányban a bihari lovasok, itt a jászkunok, távolabb panyókára vetett mentében, testhez simuló magyar ruhában az udvarhelyszékiek. Mi vezette e délczeg leventéket a vadvirágos csatasikra ? És mi a többi ezernyi ezer embert? Azt a szekértábort ott a lankás oldalon, ezeket a csillogó urakat az ország nagyjait, a délibábos rónák, az égszaggató béretek népét ? Ágyú dörren . . . Talán harcz van itt, hazaszerető népnek titáni harcza ?. . . Elfogulva nézem a káprázatos képet és előttem áll a lánglelkű költő alakja, amint egy nem kevésbé káprázatos képen borongott el lobogó tekintettel — ötven év előtt! . . . Amott a lankás oldalon a szekértábor . . . ott vágtatnak robogó paripákon válogó tekintetű daliák . . . elől Osztrolenka hőse. Kozáklovasok vomulnak ott előre . . . Agyú dörög . . . Omlik a vér . . . Vége! . . . Itt állott félszázaddal ezelőtt a dalnok itt reszketett meg nagy lelke kétségbeesett fájdalomtól, látva, mint hull porba népének virága. . . Oh, szent ez a hely! Magyarok, imádkozzunk ! . . . * Ezernyi ezer ember tódul a szent sírhoz. Újra eljött a nagy temetési nap. Hullanak a koszorúk négyszáz honvédhősnek csöndes nyugvóhelyére, a szent halomra, a mely alatt a hősök hőse, a dalnokok dalnoka szövi merész, egetvivő álmait a világszabadságról . . . Petőfi ! Ez az egy szó lebeg minden ajkon, ez a név itt az imádság ! A dalnok izzó lelke itt lobog s azoknak, a kik beszédekben újra temetik a halhatatlant, ez az izzó lélek ihleti ajkát örökszép imádságra. A szent sir előtt fehér ruhás lányok állnak. Kosár a karjukon, melyben virág és kavics van. Virág a fehéregyházi csatasikról és kavics, medréből a kis Sárpataknak, ott a ködbevesző határszélen, ahol utoljára látták borús tekintettel merengeni a dalnokot. S a kis leánykezek fáradhatlanul osztják a virágot és kavicsot az ünneplő népnek. Gyöngéd figyelem, melyet csak ártatlan leánylélek gondolhat ki. A fiatal honleányok: báró Eichelburg Adrienne, Kedves Margit, Lendvay Gabriella, Fülöp Ilonka és még többen igy áldoznak a dalnok emlékének. De ime beszél a székelyek szónoka. A fehéregyházi csatasikon messze dörög a szó s ott a lankás hegyoldalon mozdulatlan a szekértábor. Ötezer székely imádkozik! . . . Szent pillanat ! És kérdi a szónok: — Itt vagy én székely népem ? Itt vagy-e ünnepelni a szabadságdalnokot, a szabadsághőst ? A székelytábor megmozdul. Föllobognak a tekintetek, kigyulnak az arczok s ötezer ajakról zug a szó : — Itt vagyok ! Itt vagyok ! Oh, te derék, igazlelkü székely nép, Gábor Áron romlatlan tiszta népe. Mennyi benned a kegyelet, mennyi a szeretet! Hargittán túli országodból eljöttél, hogy leborulj a nagy költő sírjához, hogy a te meződ virágait is ráhintsed arra a szent sírra, amelynek legnagyobb halottja anynyira szeretett téged. Én édes székely népem de boldog vagyok, hogy én is székelynek születtem ! . . .* Öreg, ránczes, fehérhajú asszony áll a sír előtt. Karton kendő van a fejére húzva, reszkető kezében olvasót szorongat. Körötte megáll a tolongó sokaság és áhítattal nézi a fehérhaju aszszonyt. A fehérhaju asszony imádkozik. Mellette egy csöpp kis fiú áll.Mezítláb, ingujjban, árvalányhajas, bokrétás kalappal a fején. A kis fiú szepeg és félénken fogja a fehérhaju asszonynak, a nagyanyónak a szoknyáját. A nagyanyó egyszerre csak leborul a földre. Reszkető ajaka ráforr a barna rögökre. A szó- Lapunk mai számához fél év melléklet van csatolva. Budapest, augusztus 1. Az a 40 millió méter mázsa búza a Neue Freie Presse szérűjéről nem akar kipusztulni. Beszélhetnek szakavatott gazdák a próbacséplések silány eredményéről, állíthat a földmivelési miniszter reális termésbecslést: annak a 20 millió méter mázsának ott kell lenni a kirakatban. Pompás minőségben, gyönyörű színben, igazi, súlyra kitűnő kvalitásban. De csakis a ki-