Hazánk, 1899. augusztus (6. évfolyam, 182-208. szám)

1899-08-25 / 203. szám

203 SZÁM. BUDAPEST, PÉNTEK. HAZÁNK 1899. AUGUSZTUS 25. 3 ellen, továbbá az intellektuális bűnszerzők ellen irányul. Klagenfurtban tegnap este megint tüntetések voltak, különösen a herczegérseki palota előtt. A rendőrség támogatására egy század landwehr vonult ki. A városháza előtt összecsődültek a tüntetők és letartóztatott társaik szabadonbocsá­­tását követelték. Éjfél után a nyugalom ismét helyre állt. Az Agence de Constantinople a következő kom­münikét közli: A lapoknak az a jelentése, hogy néhány kré­tai muzulmán emigráns Efezus közelében egy keresztény lakosságból álló falut megtámadott, légből kapott, Dreyfus bírái előtt. — Távirati tudósítások. — A mai tárgyalás. Rennes, aug. 24. Az utcza és a tárgyalóterem csöndes. A mai naptól fontos eredményt várnak, mert Labort vallatni akarja Mercier tábornokot, aki ma egyenruhában és valamennyi rendjelével ékesítve jelent meg. Az elnök megnyitja a tárgyalást. (Dreyfus Mathieu.) Coupois jegyző fölolvassa Perrot vallomását, aki az elhalt Sandherr ezredestől azt hallotta, hogy Dreyfus Mathieu meg akarta őt veszte­getni s tizenötezer frankot kínált neki. Demange ezzel szemben fölolvastatja azt a jegyzőkönyvet, amelyet Sandherr a tanácskozás napján Dreyfus bátyjával fölvétetett. A jegyző­könyvben csak az van, hogy Dreyfus Mathieu kijelentette, hogy szívesen rá áldozná egész va­gyonát, hogy bebizonyíthassa Alfréd öecésének ártatlanságát. (Bodsonné.) Labori arra kéri az elnököt, hogy diskréczio­­nárius hatalmánál fogva hallgasson ki egy Li­­nault nevű embert, aki meg fogja c­áfolni mindazt, amit Dubreuil Bodsonékról mondott. Az elnök azonnal behivatja a tanút. Linault elmondja, hogy 1894-ben alkalma volt Bodsonnal Dreyfus elítéléséről beszélni és Bod­­son ekkor azt mondta neki, hogy nem szereti ugyan Dreyfust, de azért még­sem tudja róla föltenni, hogy áruló volna. (Az 1894-iki bíróság­ elnöke.) A bíróság ezután kihallgatja Maurel ezredest, az 1894-iki bíróság elnökét. A tanú a követke­zőket adja elő : — Mindenek előtt meg kell jegyeznem, hogy az 1894 iki per egész folyamán nem tettek sem szóbeli, sem írott közlést sem nekem, sem a katonai biróság bármely más tagjának, a­kik valamennyien csak az iratcsomót ismerték, a­melyet Dreyfusszal is közöltek. Az elnök: Milyen benyomást szerzett ön a tárgyaláson ? Maurel : Henry és du Paty vallomása jó be­nyomást tett rám, mert őszintének hittem s nem tettem föl róluk, hogy gyűlölet tölti el őket. Az elnök: És a vádlott viselkedése milyen volt ? Maurel: El kell ismernem, hogy a vádlott vi­selkedése korrekt és szilárd volt. Ártatlanságát erősítgette folytonosan. Meggyőződésem a tárgya­lás során képződött s ugyanezt teszem föl a többi bíróról is. Azt azonban meg kell vallanom, hogy a tárgyalás második napján elzárt és le­pecsételt borítékot hoztak a tárgyalóterembe. A borítékot egy tiszt hozta el. Ez a tiszt a had­ügyminiszter nevében felszólított engem, hogy bizonyos határozott föltételek mellett közöljem a katonai bírákkal a borítékban levő iratokat. Én még az­nap este fölbontatlanul visszaadtam a borítékot. Labori: Ki hozta el az iratokat ? Maurel: Du Paty de Clam ezredes. (Nagy mozgás) Labori: És miféle iratok voltak a boríték­ban ? Maurel:­ Nem tudtam. Csak akkor tudtam meg, a­mikor meggyőződésem megalakult. (Mercier tábornok.) Lábon tudatja az elnökkel, hogy Mercier tá­bornokhoz néhány kérdést akar intézni. Mercier a tanuk sorompójához lép és Labori kérdésére a következőket mondja : — Elismerem, hogy Maurel ezredesnek azt a morális parancsot adtam, hogy abban a bizo­nyos boritékban lévő iratokat a birákkal közölje s ezért minden irányban elvállalom a felelősséget. (A védő és a kormánybiztos). Ezután élénk szóváltás támad Labori és Car­­riere között. Labori ugyanis kérdést akar intézni Mercier-hez. Carriere kormánybiztos erre meg­jegyzi, hogy a védőnek joga van ugyan kérdése­ket tennie, de nincs joga a kérdések kapcsán fejtegetésekbe bocsátkoznia. Labori erre egész szárazon azt válaszolja, hogy jogainak ezt a kor­látozását mindig szem előtt tartotta, ha pedig Carriere meg akarja őt lecrkéztetni, azt el nem fogadja. Labori több kérdést intéz Mercier-hez, a­ki egyebek között azt mondja, hogy a sajtó táma­dásai és dicséretei egyaránt hidegen hagyják. (Derültség.) Majd azt mondja, hogy Dreyfus le­tartóztatásakor nem volt kezükben más bizonyíték, mint a bordereau, különben csak gyam­okok voltak ellene. (Nagy mozgás), (Keresztkérdések). Labori azt követeli, hogy a Henry aláírása levél tárgyában, a­mely a Libre Parole-ban meg­jelent és Dreyfust nyilvánosan megnevezte, vizs­gálatot indítsanak. Azután kifejti, hogy nézete szerint minden felelősség Henry-ra és Du Paty de Clam-ra hárul, majd több kérdést intéz Mer­­cier-hez, a­ki azonban nem válaszol minden kérdésére. A keresztkérdésekre adott válaszokból kitűnik, hogy a miniszter a kiszolgáltatott ok­mányok megvizsgálása után elrendelte Dreyfus letartóztatását, a­nélkül, hogy a részletkérdések­kel bővebben foglalkozott volna. Minthogy a fő­dolog az volt, hogy az árulásnak véget vessenek, nem találták szükségesnek, hogy a hordereau dá­tumát meghatározzák. Mercier csodálkozik rajta, hogy Labori az egész 1894-iki port belevonja a vitába. Erre — úgymond — nem kellene többé visszatérni, minthogy a semmitőszék az 1894-iki haditörvényszék ítéletét megsemmisítette. (Mit ismerhetett Dreyfus?) Labori rámutat azokra az ellenmondásokra, melyek a vezérkar tagjainak vallomásai között a kiszolgáltatott okmányok fontossága tekinteté­ben vannak. Azt kérdezi Mercier-től, ismerhette-e Dreyfus a hidropneumatikus fékezőt ? Mercier azt válaszolja, hogy a vádlott ezt a fékezőt megismerhette Bourgesban. Mindenesetre voltak ez irányban olyan ismeretei, amilyeneket Esterházy nem szerezhetett meg. Labori azt igyekszik bebizonyítani, hogy Drey­fus nem ismerhette a fékező titkát, mert ezt a titkot szigorúan őrizték. Azután azt kérdezi, mi­ért nem érvényesítettek Dreyfus ellen 1894-ben bizonyos gyam­okokat, amelyeket ma — külö­nösen a Robin-féle tarac­kra és a melinit-ta­­rackra nézve — felhoznak. Mercier azt válaszolja, hogy ezeket az indisz­­krécziókat csak 1895-ben, 1896-ban vagy 1898-ban fedezték föl. Azután kijelenti, hogy a Lebrun- Renaud előtt tett vallomásokról azért nem vete­tett föl jegyzőkönyvet, mert a judiciális vallo­mások kérdésének nem volt jelentősége, mint­hogy a revízió lehetetlennek látszott. Esterházy­­ról azt mondja Mercier, hogy nem ismeri és nem alkotott magának véleményt róla. A tanú az 1898-iki pert sem ismerte. Labori csodálkozik ezen. Mercier: Megbízom az ítéletében annak a bíróságnak, amely Esterházyt fölmentette. Csele­kedeteimről ugyan számot kell adnom, de taga­dom, hogy önnek joga volna engem kikérdezni arról, amit gondolok. (Mozgás.) Elnök (Laborihoz): Ön visszatér Mercier tanú­vallomására. Labori : A tanúkihallgatásnak csak az a czélja, hogy visszatérjünk a vallomásokra. Mercier tiltakozik a kihallgatás szó ellen. — Nem vagyok — úgymond — vádlott. (A szindikátus pénze.) Labori azt mondja, hogy tényleg kihallgatás­ról van szó, a szó jobb értelmében, azután föl­szólítja Merciert, nyilatkozzék határozottabban arról a megjegyzéséről, hogy Dreyfus védői állí­tólag 35 millió frankot adtak ki. Micsoda czélra fordíttatott az összeg ? (A bordereau.) Marder : Ezt nekem kellene kérdeznem öntől. Labori azt kérdezi azután, miért közölték az 1894-iki hadbírósággal a bordereaut és nem a titkos dossier más iratait. Merder azt válaszolja, hogy mivel a borde­­reaun sem dátum, sem aláírás nem volt, erede­tét könnyen el lehetett titkolni. Labori erre megjegyzi, hogy a hadbíróság előtt mégis beszéltek a bordereau eredetéről. Azután felvilágosítást kér az 1894-iki hamisít­vány készitéséröL£Mercier, Gonse, Roget, Lauth és Gribelin egyes aktára nézve felvilágosítást ad­nak, de a magyarázataik érthetetlenek, mert az iratokat, minthogy a titkos dossierhez tartoznak, nem jelölik meg világosan. Carriere kormánybiztos tiltakozni akar a vitának ez ellen az általánosítása ellen. (Újabb hamisítvány.) Az elnök megkéri, hogy ne beszéljen tovább erről. Carriere erre azt válaszolja, hogy azt a hi­tet akarják kelteni, hogy van valami új hami­sítvány, amelyet összehasonlító iratul használ­tak fel. Labori kijelenti, hogy nem keres mást, mint az igazságot. Lauth határozottan állítja, hogy ez az ügyirat az 1894-iki per előtt nem létezett. Mercier kijelenti, hogy nem ismerte ezt az iratot. Gonse azt mondja, hogy Sandherr ezredes volt az, a­kinek birtokában ez az irat volt. (Mozgás.) Ő tette be összehasonlító aktának a titkos iratcsomóba. A vita azután a titkos dossierra vonatkozó kommentár körül forog, a­melyet Mercier 1897-ben megsemmisített. Panizzardi táviratára vonatkozólag azt mondja Mercier, hogy ezt a táviratot nem közölték az 1894-iki haditörvényszékkel. Ő utasította Bois­­deffret, hogy ezt a táviratot ne tegye a titkos dossierba. (Mozgás.) Labori arról a három oldalra terjedő jegyzék­ről beszél, a­mely a november 2-iki táviratot helytelen verzióban tartalmazta és Dreyfust ha­tározottan árulónak nevezte. Mercier, mielőtt erről az iratról nyilatkozik, Chanoin tábornokkal óhajt beszélni. Chanoin azt mondja, hogy ezt az iratot Mer­cier adta neki át. Helytelenséget vett észre az ügyiratban és elhatározta, hogy nem fogja elha­markodva felhasználni ezt a jegyzéket. A ta­nácskozó szobában tartott expozéjában csak egy oldalát közölte ennek az okiratnak. Csak Labo­­rival való beszélgetése után terjesztette az egé­szet a haditörvényszék elé, azután pedig elküldte Merciernek. Mercier megerősíti Chanoin vallomását. Az említett jegyzéket Du Paty de Clam hozta el neki. Labori kívánságára felolvassák azt az okmányt, amelyben a november 2-iki távirat két variáció­járól van szó, a­melyeket a külügyminiszter kö­zölt a hadügyminiszterrel. Az egyik verzió szerint Dreyfus az, aki okmá­nyokat szolgáltatott ki Németországnak. Labori megjegyzi, hogy Paléologue, a külügy­minisztérium titkára tagadta azt, hogy a kül­ügyminiszter két verziót közölt a hadügyminiszter­rel és azt kérdi, miért szerepelt Mercier közve­títőként Du Paty és Roget között. Labori továbbá azt kívánja, hogy Mahon őrnagyot, aki jelen volt a távirat fordításánál, idézzék meg tanúként. Chanoin tábornok kijelenti, hogy a kérdéses okmányt Mercier tábornokkal csak mint magán­okmányt közölte és elvállalta a felelősséget ezért a közlésért. Hozzáteszi, hogy azt hiszi, hogy evvel hibát követett el. Jouaust elnök kijelenti, hogy ily körülmények közt a bíróság nem fogja figyelembe venni ezt az okmányt. Az elnök kérdésére, várjon Dreyfusnak van-e valami megjegyzése, a vádlott kijelenti, hogy bourgesi tartózkodása alatt magánügyei és szol­gálata annyira igénybe vették őt, hogy nem volt ideje, hogy e szolgálattól távol álló más kérdé­sekkel foglalkozzék. (Dreyfus önbeismerése.) Ricbourg tábornok tanú, ki 1894-ben a garde republicaine parancsnoka volt, elmondja, miként értesült a lapokból Dreyfusnak Lebrun-Renaud előtt tett beismeréséről. A tanú továbbá elmondja találkozását Lebrun-Renauddal, midőn ez visz­­szatért a hadügyminisztériumból, hova Gonse tábornok vezette őt. Ricbourg tábornok végül kijelenti, hogy Leb­run-Renaud kitűnő tiszt, a­ki képtelen arra, hogy valakinek ártson.

Next