Hazánk, 1899. szeptember (6. évfolyam, 209-235. szám)

1899-09-01 / 209. szám

1889. HATODIK ÉVFOLYAM. 209 SZÁM, BUDAPEST. PÉNTEK, SZEPTEMBER 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Lipót-utcza 43. sz. Teieíonszám 56—23. Kéziratokat nem adunk vissza. Szerkesztik: BAROSS KÁROLY és KORBULY JÓZSEF. ELŐFIZETÉSI AR: Egy évre 14 írt. Félévre 7 írt. Negyedévre 3 írt 50 kr. Egy hóra 1 írt 20 kr. Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 5 kr. Pályaudvarokon 6 kr. Egy elfelejtett ipartfirvéay. Budapest, aug. 31. A bányászok és kohászok kongresszusa dísztelen temetkezést kapott abban a né­hány rövidke tudósításban, amelyet Iglóról röpített a távírda a fővárosba. De nem csodálkozhatunk ezen, mert a termelésnek, iparnak, kereskedelemnek olyan szerve, amely egy évben egyszer ad életjelt magá­ról, elveszti a közérdeklődést. Ebben a betegségben sínylődik az országos erdészeti egyesület is, amelynek munkaköre oly széles, munkája oly bőséges volna s ennek a szervezetnek a munkaereje az adminisz- tráczió aprólékos dolgaiban merül ki. A bányászok, kohászok és erdészek abban tévedtek nagyot, hogy az ö egyesületeiket mindenkor betetőzték egy-egy úgynevezett nagysággal, ennek a tekintélye ráneheze­dett a társadalmi intézményre, megkötötte annak a tevékenységét s lassan-lassan ki­halt a függetlenség, önállóság ezekből az egyesületekből, amelyek az éltető vér kipusztulása után egyszerű bureaukká váltak. Ezek pedig nem bírnak a kezdeménye­zés erejével. A kerékkötő szerepét azonban kitünően töltik be. Hogy igazunk van e tétel felállításában, arra bizonyságul kon­statáljuk azt, hogy Magyarország egyik legégetőbb gazdaságpolitikai és jogi szük­séglete, az általános bányatörvény nem tud megszületni. 1890 óta pihen ez a kérdés. A Köztelek buktatta meg a kor­mány javaslatát, amely irtózatos csapást akart mérni a földtulajdonra. A gazda­közönségben volt erő, hogy lehetetlenné Az utolsó legenda. — A Hazánk eredeti tárczája. — Irta: Pakots József. Nagy volt a tekintélye a Nyárády-familiá- nak a vármegyénkben. Az igaz, hogy belőle is ke­rült ki minden valamire való hivatalos embere a megyének. A fan:ilia eszétől, az alispántól kezdve, le a família poétájáig, az aljegyzőig, min­den Nyárády a megye szolgálatában állott. Va­lamikor, labanczverő időkben a fringiát forgat­hatták úgy a kurucz Nyárádyak, miként az uno­kák most a pennájukat. Igazi, vérbeli urak voltak ezek a Nyárády- ivadékok, mulatós, vidám férfiak, kik örökös di- nom-dánomban élték le az életüket. Az ambitu- sos ősi Nyárády-kuriák három megye füstös képű czigányának adtak néha szállást és bizony-bizony a szomszéd vármegyék gavallér urainak is csak a Nyárádyakhoz kellett bekopogtatnak, ha néha­napján úgy isten igazában ki akarták magukat vigadni. Nagy is volt a népszerűsége a mulatós fa­míliának. A megyénket már csak úgy hitták fönt a központban is, hogy: a Nyárádiak megyéje. De hát a kuruczvérü família rá is szolgált az elismerésre. Valóságos legendák kerengtek a Nyárádyak hivatalbéli pontosságáról, szigorú rendszeretetéröl. Virtust tudtak abból csinálni, hogy átdorbérzolt éjszakák, hajnalba nyúló vi­gasságok után rideg, merev arezczal rendezzék tegye annak a jogfosztásnak a törvénybe­iktatását, hogy elválasztassék a földbirtok tulajdonjogától a kőszén tulajdonjoga. A javaslatból nem lett törvény, de azóta még kísérlet sem történt a bányászati ügyek törvényes rendezésére, pedig ez ép úgy ott szokott szerepelni, mint a leg- közelebhi jövő sürgős feladata a trón­beszédekben, mint a katonai büntető tör­vény. Annak még legalább lehet kulisszát állítani, hogy miért nem lehet megcsinálni a modern, alkotmányos életbe való katonai büntetőtörvényt azzal, hogy három kor­mánynak kell megegyezni benne öt mi­niszterrel, de annak az akadályait, hogy miért nem kodifikálják a mai élet viszo­nyainak megfelelöleg a bányatörvényt, még csak valószínűvé sem tudják tenni. A bányászok és kohászok társadalmi szervezetének nagy mulasztása az, hogy immár tiz esztendeje pang, posványosodik a kérdés és senki sem akarja észrevenni, hogy különösen a kőszén-bányászat elő­segítésére minő szükség van. Ebbe az iparba belefeküdt a külföldi pénz. A ter­méknek a fogyasztása napról-napra nö­vekszik. A köszén-kartell folyton a látóhatáron kisért, a fejlesztés egyaránt érdeke az iparnak s a földbirtoknak, s ha czélra- vezetö eszközökkel, becsületes kodifiká- czióval elő nem segittetik a köszénterme- lés, a külföldi pénz jövedelmezősége ugyan emelkedik, de pusztul mellette az ipar és kereskedelem. Sok okunk van, hogy most sürgetjük a bánya-törvényt. Ma a gazdasági élet tanul­ságai elevenek; ma az agrárpolitikai irány­zat erősebb, mint valaha, s ezzel adva van az az időpont, hogy egyszer s mindenkorra kiküszöböltessék a szabad föld, szabad kőszén csalárd jelszava, ami állandóan ki­sért addig, mig a törvényhozás kodifikált törvénynyel ki nem dobja a merkantilis leltárból ezt a kalózlobogót, amelyet hol eldugnak, hol kitűznek, hogy alatta a földbirtokhoz fűződő jogokat semmisít­sék meg. A bányászok társadalmi szervezetének volna kötelessége a kezdeményezés terére lépni. Ha belenyugosznak abba, hogy egy­séges bányajoga ne legyen az országnak, hogy Wekerle Sándor miniszterelnöki ígé­rete ép úgy eltemettessék, amint hant alá jutott ennek az államférfiunak annyi meg- számlálhatlan Ígérete, arról tesznek tanú­ságot, hogy az igazán nagy kérdésekben való kezdeményezésektől fáznak. A gazdasági élet fejlődése nem tűri meg a vele összefüggő jogi és közigazgatási intézmények stagnálását. Ha a törvény- hozás, a közigazgatás s különösen a kor­mány örökösen az apró eszközökkel dol­gozik s a nagy reformoktól irtózik, ennek az országnak az egész gazdasági élete csupa toldozás-foldozás lesz. Sőt már az is. Egyházpolitika, osztrák kiegyezés teljes hét esztendeje megbénított minden orga­nikus reformot. Amit a mai nap paran­csoló szüksége kényszerítő hatalmával rá nem diktált a törvényhozásra: az pihen és szunnyad. Pedig ennek nem kellene igy lenni, ha a társadalmi munkásság a közgazdasági élet országos szervezeteiben erőre kapna. A gazdatársadalom felpezsdülése sok ag­az aktáikat és intézzék a vármegye ügyes-bajos dolgait. Ritka megye is volt a mienk, valamelyes restáncziát még fehér holló gyanánt sem lehetett fogni. Hanem hát valahogyan változtak az idők. Mintha már az igazság istenasszonya kezében is máskép billenne a mérleg mint hajdanán . . . Az igazi tehetségek elzüllenek, vagy tudja Isten, megbénítják őket. A Nyárády-familia, mely gyökereit oly szi­lárdul belevágta a megyénk talajába, mintha pusztulna. A stréberek odatolakodnak minden­hova, belefurakodnak még a közigazgatásba is. Ott fenn a központban mintha elvesztették volna az emberek a tisztánlátásukat. Mindenféle pity-poty emberek ülnek bele a hivatalokba. A Nyárády-familiának már csak az emléke él még. Nem is igen beszélnek mifelénk már róluk. Talán fáj az embereknek a halottakról emlékezni . . . Én nem ismertem senkit sem a Nyárádyak közül. Mondják, hogy a legfiatalabb hajtása a tekintélyes famíliának Pesten jogászkodik. Ez az Irán. De él még Pál is. Ó, ez hires gavallér volt, az utolsó gavallér példány a famíliából Ha­nem hát ez meg elzüllött valamerre . . . * * * — Látja nagyságos ur azt a fiatal embert ? — Igen. Hát aztán? — Az, tetszik tudni, Nyárády Iván. — A csudába! Az a kopott, ványadt alak ? Maga téved Ferencz. A Sas-kávéház föpinczére tiltakozott.. — Nem, nem, nagyságos ur, hiszen isme­rem. Földim . . Tűnődve néztem a körúton tovaczammogó, elárvult alak után. Hát ez volna a hires família utolsó hajtása? Ez sápadt,öreges arczu, beesett mellű, roskadozva járó gyerek? Ez a húsz esz­tendős öreg ember ? Bizony-bizony esenevész egy hajtás ! . . . Ferencz magyarázta a gondolataimat. — ügy van nagyságos ur, — sokat éjsza­kázik a szerencsétlen . . . Egyre iszik és hozzá koplal. Aztán kölcsönökből él. Nekem is tarto­zik már sokkal, hanem én nem bántom . . . Hiszen úgy sem viszi sokáig . . . — Szegény nyomorult! — A múlt héten itt volt, kérem, nálunk. Reggel botorkált csak haza. Sokat ivott és odáig volt szegény. Ahogy kilépett tőlünk az utczára, valami bolond nótát kezdett dünnyögni. Ó, alig is lehetett hallani a nótázását a szerencsétlen­nek, hiszen már hangja sincs. De egy rendőr meghallotta. Uj rendőr volt, kérem, én még ad­dig nem láttam erre. Épen ki. akartam menni, hogy megkérjem, ne bántsa a szegényt, de nem tudtam mozdulni. Mintha lekötöttek volna egy álló helyembe. Csak álltam és kibámultam . . . De hát furcsa is volt! . . . — Na, na 1 Mi ? — kérdeztem türelmetle­nül, mert Ferencz megállóit, mintha tauakodnék, hogy vájjon folytassa-e tovább. — Bolond dolog. Ha nem én látom, el se Lapnek mai szántához léi iv melléklet van csatolva.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék