Hazánk, 1900. április (7. évfolyam, 78-101. szám)
1900-04-01 / 78. szám
VII. évfolyam. 78. szám. Vasárnap. Budapest, 1900. áprilisi. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. * Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBOLY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő : JANCSÓ DEZSŐ. GSt ára ' Egész évre 28 kor.! Negyedévre 7.— kor is és Félévre _14 « ! Egyhóra ... 2.40 « / Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Menekülő patkányok. Budapest, márc. 31. Az Istennek ez a nyomorult teremtménye megérzi, ha veszély fenyegeti homályos és szennyes birodalmát. A patkány ösztöne csalni nem szokott. És van még a patkányon kívül sok élőlény, amely nem kívánkozva a szem elé, meghúzódik a föld rögei között. Az ínség, a nyomor veszélye bírja őt csak arra, hogy elhagyja hálátlan tanyáját. Ilyenkor rémült arcával feltűnik egy pillanatra a társadalom előtt, hogy aztán tovább keveredjék az élet sártengerében. Évtizedek óta ezrével hagyják oda a magyar földet. Bölcset, tűzhelyet, hazát idehagynak az emberek a jobblét álombéli, kétséges reményeiért. Amerika az a nagy varázsló, amely mint végső menedékhely hitegeti a tűzhelyétől megváltat s amely a meggazdagodás reményével még a meleg és bántatlan tűzhelynek is elhagyására édesget. A kétségbeesés nyitja meg a bevonulást abba a hazába, ahol rzsus élet kezdődhetik s nyomon köveletik azt az ábrándozók, az elégedetlenek és a vakmerő vállalkozók. Egész serege az embereknek: karjukban a munka és kitartás ereje, szívükben a munka győzelmébe vetett hit és az életküzdelemre való acél elszántság. Ez az óriási erkölcsi és fizikai erő átvándorol a nagy versenytárs birtokába, azzal a hatalmas erővel, melyben megvan a mozgékonyság s a vállalkozás minden képessége, mi szegényebbek leszünk. A katonaanyag elmegy, öreg szülője ittmarad; a családfentartó elmegy, asszonya ittmarad, a tevékeny test elmegy, az álmodozó lélek ittmarad, ez a kivándorlás. Évtizedek óta tart ez az anyagvándorlás, pedig nem vagyunk sokan. Ez a mi földünk kétszer annyi magyart is elbírhatna még, de nem bírja meg a valóságban a meglévőket sem. úgy viselkedik, mint az ingovány. Nagy felületre megosztott súlyt még elvisel, de kis felületre helyezett súlyok alája merülnek. A palotákat megbirja, de a kis exisztenciák viskója alatt inog. Földrengés, melyet még csak a mélyebb rétegek lakói vettek észre: ez a kivándorlás. Kimutatás fekszik előttünk száz egynéhány kivándorlóit magyar önvallomásából készítve. Nagy részük munkás, Yk _ Zülv gSZtufi ipfUCS. XVIt .. itidjUU. tőlük, hogy nem a proletárok közé tartoztak. Túlnyomó részének házacskája van, sőt csekély földbirtoka is. De vagy adósságuk vigasztalan súlya nehezedett reájuk elviselhetlenül, vagy az ínséges kereseti viszonyok miatt nem tudtak megélni. Utolsó erőfeszítéssel megtakarított vagy kölcsönkért tőkéjüket fektették bele abba a vállalkozásba, hogy itthagyják a napsugaras mezőségeket, a kis falut s mindent, mit az élet javakoráig maga körül gyűjt a szeretet s a magáénak nevez — és hogy a tengerentúl sötét bányáiba szabjanak le követelni, véres verejtékkel kialkudni az élet jogát. A kivándorlás oka szegénység és nyomorúság. S a nagy versenytárs oltalma alá veszi azokat, akiket a kétségbeesés karjai közé kerget. A kétségbeesés s az elhagyatottság jó munkaközvetítők. Olcsón pazarolja a kitűnő munkaerőt. Válogatni nincs mit a honnhagyottnak, élnie kell: ez a következmény Amerikában. A fennmaradottak mind jobban válogathatnak, mert minél kevesebb van, annál inkább kell a földnek a gazda, a gazdának a munkás. Ez a következmény a mi országunkban. És mégis bennünket hagynak el az emberek. Ez a magyar föld szegénységének és a magyar mezőgazdaság mostoha állapotának panaszkodó bizonyítványa. A politikusok nem akarják észre venni a magyar föld menekülő patkányait, mert ez azt a naev kövességet tenné elods5'-' ' .gyük a szegre. _ __ . Irta szereit a föld rögei közé. A nyomor ellenszere a jólét s a jólét feltétele a menekülésnek A HAZÁNK TÁRCÁJA A boldogság fehér asszonya. — A Hazánk eredeti tárcája. — Irta: Iván Ede. . . . Kerestem egész életemen át. Mindenütt. Mindenben. Az első álom volt. Ott álmodtam végig a Boulevard Mont-Parnasse egyik kávéház terraszán egy busz ködlepte este, amikor csak magam maradtam künn. S ahogy a finoman szitáló apró cseppek nedves hidege felvert álmodozásomból egyszerre eltűnt a fehér asszony, aki vezetett a halottak szigetéhez s megmutatta a nagy tó túlsó partján a boldogság pislogó mécsvilágát. Az első álom volt, a másik kettő való. És most is úgy érzem, hogy ennek az álomnak az emléke szövődött leginkább lelkembe. Talán azért, mert csak álom volt! Semmi egyéb. Mert az állomnak mindig megvan az a reménye, amivel a saját lelkünket tévesztjük meg, amiről tudjuk, hogy csak álom és mégis jól esik hinnünk abban, hogy — hiszünk. Pedig csak álom . . . * Kerestem önmagamban, az emberekben, jóban, rosszban, ami jól esett lelkemnek, ami meggyötört, ami belefárasztotta az életkedvemet. A boldogság fehér asszonya azt mondta: Keresheted mindenben, ami utadba jön, a tévelygések gyönyörében, a tudomány hiúságában, a szerelem szenvedélyében, a meghalásban, soha nem fogod megtalálni. Amikor kétségbeesett, lázas szenvedéllyel ragadod meg az egyiket — mert azt véled, hogy abban találtad meg — akkor máris elvesztetted, mert a boldogság csak addig a tietek, amíg keresitek; ha megtaláltátok, abban a pillanatba már el is veszhettétek. Mert a megtalálás gyönyörérzete után, mi marad vissza! Semmi! Azután már nincs mit keresned. Ti balga hittel azt mondjátok, hogy a megtalált boldogság megtartása az igazi boldogság. Ez a lelketek legnagyobb hazugsága. Az önámitás hiúsága, semmi egyéb! Magatokat áltatjátok vele. Belátjátok lelketek mélyén, hogy a boldogság gyönyöre csalás a valami utáni keresésben, vágyban van. Ha ráakadtok — ahogy mondjátok — elhal a vágy. Nincs miért, mi után! . . . És most leolvasom emlékemben a másodikat, amiben éltem ... a valót ... . . . Fáradt, kimerült voltam a munkában. Odakinn búgott a téti vihar, belecsattogott a szívó kéménybe. Három hét óta kísérleteztem. Nappallá tettem az éjszakákat, hogy minél előbb készen legyek az eredménynyel. Bezárkóztam laboratóriumomba s alig érintkeztem a külvilággal. Magam mostam a kémcsöveket, magam fújtattam a nehéz lépszivatyúkkal, ami csak kellett mindent magam végeztem. A lelkemet, tudásomat, erőmet, nyugalmamat adtam oda, takartam, hogy idegen kéz ne érje, teljesen az enyém legyen. Valami méreg vegyületről volt szó, ami ellenmérge legyen minden szerves és szervetlen méregnek, ami kikacagja a mérgek halálát. Hosszú üvegcsövet állítottam a főzőedénybe. Kavargott, gomolygott benne a lilazöld, fojtó gáz, mintha az üvegcső szűk határain túl akarna szabadulni. Néztem sokáig, belemerülve a túlfeszült gázok fantasztikus színjátékába. Körülöttem csönd volt, csak a gázláng egyforma sistergése s a folyadék kavargása adott némi zajt. És mintha abból a sokszínű gőzből valami fantasztikus lény bontakozott volna ki. Kacagott s mintha hozzám szólna : — Mily hiábavaló dőreség minden erőlködésed ! És ha már sikerül is. Azt véled útját állod vele a méreg halálának, amiben oly sok elcsüggedt , s meghasonlott lélek keresi a boldogság örök nyugalmát! Te bolond lélek! Lásd, ők azt hiszik, hogy abban a méregpohárban, amelyet görcsös kézzel ragadnak föl, megtalálnak mindent. Te meg vissza akarod adni elhibázott életüket, meg akarod őket menteni az «igaz» életnek. Te «ebben» keresed az emberi boldogságok elérésére törekvő eszközök, módok egyikét. És ha sikerülne is, amibe agyad, lelked túlheve belekapaszkodott, tönkretennéd vele az «ő» boldogságukat. Talán vissza tudnád adni őket az életnek, de nem a boldogságnak. Azt ők a megsemmisülés önkézzel előidézett nyugalmában keresik. Esztelen dőreség mind a kettőtök útja, a tiéd s az övéké is. A folyadék erősen forrni kezdett, nagy lökésekben ütődött az üvegedény falához. Eloszlott túlcsigázott képzeletem fantasztikus víziója. A nehéz reggeli ködön át beszűrődött az első lóvasúti kocsi tülkölése, tompán veszett el a heverte utcákon . . . A sok éjjelezés s lázas munka kimerítette idegeimet, ágyba döntött. Orvosom azt mondta egy időre félbe kell hagynom a munkát, pihenésre van szükségem. Menjek szórakozni. Mentem külföldre, ott tovább folytattam a kísérletezést. És akkor megismerkedtem vele és azt gondoltam, hogy megtaláltam, amit egészéletemen át kerestem ... Ugyanazon az emeleten laktunk mind a ketten. És megszerettük egymást. Két lélek egy azoni, harmonikus, szenvedélyének egybeolvadása, má-