Hazánk, 1900. augusztus (7. évfolyam, 180-205. szám)

1900-08-01 / 180. szám

VII. évfolyam. 180. szám. SzCFíla. Budapest, 1900. augusztus 1 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. * Telefon­szám 56—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. ..........­­-------Félévre 14 . Negyedévre 7.— kor. Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Felforgatás irányzata: Budapest, július 31. A haldokló század rohamos egymás­utánban szüli a szörnyű bűnöket. Ország­­­ok hullanak el az orgyilkosok tőrétől, pusztít a golyó, rombol a dinamit s a hajdani elméleti vitatkozások arról, hogy szabad-e az államfőt meggyilkolni, a huszadik század elkövetkeztével a legbor­zasztóbb fejedelemi gyilkosságok által vál­tatnak fel. A román törzs — ebben pedig különö­sen az olasz szüli a jelenkor legnagyobb gonosztevőit. Itália derűs­ége alatt szüle­tett a genfi, a lyoni, a monzai, a madridi gyilkosság embere. Három merénylőt jut­tatott a sors osztályrészül a boldogtalan Umbertonak, aki Bresci kezétől hullott el tegnap Monzában. Aki a népek lélektanát vizsgálja, meg­döbben arra, hogy ime a világ egyik leg­első kultúrnemzete mintegy hivatásból szállítja a király- és az államfőgyilkosokat. A megdöbbenés gondolkodásra tanít, a gondolkodás pedig nagyon szomorú hely­zetet állapít meg az olasz népre nézve, a nemzetek nagy családi életében. Nagy múlt, nagy hagyományok hevítik ezt a nemzetet. A történelem visszaemlé­kezései, a művészet soha el nem háláva-­­ nyúló sugarai világítanak bele ennek a népnek az életébe. De sem a nagy múlt, sem a nagy hagyomány, sem pedig a művészet sugárzó fénye el nem oszlatja azt a sötétséget, a­mely reá­borult ennek a nemzetnek az életére. Mert alig van Európában nemzet, amely nehezebben vigye az életnek az igáját, mint éppen az olasz. A politikai helyzet, az egységes Olaszország megszilárdítása, vagyis a folytonos és állandó törekvés erre megingatta a hitet, amelynek híján a nép okvetlen pusztulásnak indul. Mert ott a liberalizmus nagy igéjét tévesen magyarázták s azért, hogy pillanatnyi sikereket érjenek el, nem átallották meg­ingatni a tekintélyt. Társult ehhez a gaz­dasági nyomor. Ez a nép a maga klímá­jánál, az éghajlattal összefüggő természe­ténél fogva lobbanékony — könnyen enged jó és rossz benyomásoknak. És mikor látja, hogy az egyik oldalon könnyű kereset — az új urak mérhetlen pénz­szórása — a másik oldalon pedig a leg­ádázabb nyomor áll egymással szemben, akkor könnyű az eltévelyedés, megmagya­rázható, hogy a felforgatásnak az irány­zata kerül felszínre, mikor azt látja a nép, hogy a panam­inok hősei dúskálód­­nak az anyagi javakban, a munka pedig nem ad megélhető kenyeret. A tekintély elvének a rombadőlése •—■ amiben bűnös Olaszországnak az újabb időkben felszínre tolakodott vezető eleme, másrészt pedig a nyomor meggátolhatlan szétterjedése az országban, képezték a termő talaját az anarchizmusnak. Ez az anarchizmus eddig kívül pusztított az államfőkben s az állami életben. Lyon, Genf, Madrid voltak a jelentékeny állo­másai annak a miazmának, amely Itá­liában termett meg. Eddigelé semmi nemzetközi intézkedés nem történt az anarchisták ellen. Most talán reá jönnek az európai államok, kü­lönösen pedig azok, amelyekben éppen a román törzs közös betegsége, a mon­­archisztikus elv meghanyatlása kelt aggó­dást, arra, hogy védekezni kell az olasz ragályozás ellen. Ez a védekezés távolról sincs kimerítve egyszerű rendőri intézkedések által. Az anarchizmus előtt a rendőri kordonok egyszerűen nem léteznek, mert ennek az iskolának a feldühödt emberei vagy áttö­rik vagy megkerülik ezeket a határvona­lakat. A köteles elővigyázati intézkedése­ken kívül minden államnak belsőleg kell magát kezelni, nehogy megmérhetlen veszteségeket szenvedjen. Vagyis a népet erősítő gazdasági és szociális politikát kell teremteni Európaszerte, mert csak ezzel lehet a népet megóvni az anarchizmus szörnyű áramlatától. Attól az áramlattól, amely fejedelemgyilkosságokkal jelzi a maga szörnyű útját. A HAZÁNK TÁRCÁJA. Reina bellissima. — A Hazánk eredeti tárcája. — A históriai fekete asszonyok sora újra meg­­növekedett, Margit olasz királyné hajára gyász­­fátyol került. Lent a kék ég hazájában sötét lo­bogókat lenget a tengerek felől áramló hűvös alkonyati szellő s az óriási gyászpompában, a nemzeti bánat fekete gyászos birodalmában, ott áll egy fehérlelkű asszony, a legszomorubb a szomorúk között. Ebben a világhistóriai tragédiában, amelynek áldozatául az olaszok ősz királya esett, ha van valami könyfakasztó, akkor bizonyára az özvegy királyné siráma az. Maga a jóság, szelídség, vallá­sosság, emberszeretet, a földi erények királynője volt ő egész életén át, jóságos fehér lélek,amelynek lapjára szivárványszínben voltak fölírva a krisz­tusi jelszavak. Csodálatos és megdöbbentő a végzet kegyet­lensége. Ha a sors logikai rendjének következe­tességét keressük ebben a tragédiában, éppen­séggel nem találjuk azt föl. Minden más apró, millióm esetben igazolást nyer az, de most és szinte hinni merjük, mindannyiszor, valahány alkalommal a szabályt kellene megalkotni belőle, zökken egyet. Az olaszok királyát, aki maga ne­mes lélek volt, meggyilkolja egy ember nem személyes boszúból vagy gyűlöletből, hanem azért, mert király. Egy angyali jóságú, fehér­lelkű asszony, akit szíve és erényei a boldog­ság földi asszonyának teremtettek, egyszerre a históriai fekete asszonyok sorába jut, akiknek bánatát milliók könyezik meg. A végzet ostoba és kegyetlen! Az egész világ részvéte most Margit királyné felé fordul. Olaszország első asszonya , prima gentil donna d’Italia, amint a nép nevezte el a jó királynét, egy boldog házas élet emlékeit sírja el most a monzai ravatal fölött. Királyi férjének holtteste felett virrasztva várjon nem kér-e most a fekete asszony szivében, mely temploma volt az emberszeretetnek, gyűlölség az emberiség iránt? Az emberi társadalom romlottsága volt Umberto király halálának okozója. De Margit királynő szivébe aligha fér gyűlölet. Hiszen hány­szor meg kellett volna gyűlölnie az embereket, akik férje életére törtek. És ő ennek ellenére az irgalmas, emberszerető, jóságos királyné maradt. Pedig az a három revolver dörrenés, mely meg­szakította két nemes szív együttdobogását, kiáltó szó a pokolnak, az emberi romlottságnak méhé­­ből, mely a gyülölséget hirdeti szerte. Nagy volt a szeretet, mely a két királyi szívet összefűzte. Két szívnek, két nemes léleknek tel­jes harmóniája, egybeolvadása a legszentebb vonzalomban. Jellemző erre a nagy szeretetre és a királyi pár egymás iránti gyöngédségére az a történet, amelyet a legutóbbi napokból beszél­nek. Margit királyné rendkívül szerette a fehér ruhát. Rendszerint abban is járt s ez a fehér ruha illett is nagyon a szőke királynénak. Nem­régen a királyné mosolyogva mondta férjének, hogy lemond a fehér ruha viseléséről, mert már nem illik neki. Öregebb, semhogy megilletné s még azt mondhatnák, hogy hiú és az ifjúságát szeretné visszahódítani. Umberto király mit sem felelt a királyné szavaira, hanem néhány nap múlva Margit királyné három csodaszép fehér ruhát ka­pott ezzel a királyi kézirattal: Az én örökifjú Margheritámnak­! Margit királyné általában a szeretet és bár képviselője volt királyi férje mellett. Az olasz udvar egész Európában a legszigo­rúbban ragaszkodik a spanyol udvari etikettek szabályaihoz. A nemes Margherita döntötte le először eze­ket a korlátokat. Nem elégedett meg azzal, hogy a népet meghódította kellemes jóságával, hanem az udvari bálok szigorú szertartásain rést ütött. Az ő kérésére történt először, hogy a feszes, ceremóniás udvari bálokra az újságírókat is meg­hívták. Umberto király nem egyszer beszélgetett igen nyájasan egy-egy lap képviselőjével s ilyenkor ■ mosolyogva állt mellette a szép királyné, akinek­­ szeméből jóság és kedvesség sugárzott ki. Egyszer az udvari bál fényében észrevette a királyné, hogy egy ismert újságíró szörnyű buz­­gólkodással jegyezget valamit. A királyné észrevétlenül közeledett a riporter­hez és mosolyogva kérdezte meg, hogy mit csinál. — Felség, nagy bajban vagyok. Le kell írnom a toiletteket és nem értek hozzá. A kéket a zöldtől nem tudom megkülönböztetni. — Tudja mit, majd én segítek. Adja a karját. Szépen körülsétálunk és én minden toilettet le­írok önnek. De jól kell ám figyelnie, hogy el ne feledje. Az ujságíró boldogan hallgatta a koronás báli tudósító magyarázatait. Sok ilyen jellemző, érdekes vonást jegyzett föl az olasz sajtó az olasz királynéról. Most már az örökifjú Margherita ott zokog a leggyöngédebb férj ravatalánál s nincs szüksége többé a fehér ruhákra, amelyek olyan nagyon illettek az ő fehér, jóságos lelkéhez. A világ pedig szánakozva néz arra a szegény, megtört, feketeruhás asszonyra, akit mártírrá avatott fel az élet ostoba sorstragédiája. Pakots József.

Next