Hazánk, 1900. szeptember (7. évfolyam, 206-231. szám)

1900-09-01 / 206. szám

VII. évfolyam, 206. szám. Szen­tfmid Budapest, 1900. szeptember 1. HAZÁNK SZERKESZTOSEG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. *■ Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. ............—:------Félévre 14 « Negyedévre 7.— kor. Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. A gazdasági újjászületés. Budapest, aug. 31. A budapesti kereskedelmi- és iparkamara évi jelentését őszinte örömmel üdvözöl­jük. Mert abból az agóniából, amelynek keserves vergődése tükröződik vissza, a kamara jelentéséből, egész biztonsággal megállapíthatjuk, hogy a gazdasági újjá­születés folyamata megkezdődött. Sőt ennél több történt, a gazdasági reakció, amely hangzatos jelszavak alatt úgy visel­kedett, mintha a liberalizmusnak a jogot a maga javára való kisajátításával csak­ugyan hasznára vált volna ennek az országnak, mintha a genfi lobogó alatt cipelt dugárok valóban elősegítették volna Magyarországot a gazdasági boldogulásba. Az agrárpolitika rést tört ama vonalon, amely az évtizedek állandó hamisításai­ból épült. Diadalmasan vonult föl faktor­ként a közéletbe. Ez persze halálos méreg a régi rend­szernek. Pusztulnak tőle a régi elméletek, megriad a nemzetközi a­urokrácia s Magyaroszág kezd ura lenni a maga gaz­dasági politikájának, amely nemzeti át­alakulásokból várható a haldokló magyar társadalom új erőre kapása. Érdekesnek elég érdekes a kamara je­lentése, amely azt állítja, hogy­ a lefolyt évnek a súlyos gazdasági bajait csak növelte a retográd irányzat, a kereske­delem és ipar ellen irányuló gazdasági reakció, amely az eddigi szabadelvű gazdasági rendszert, a közgazdasági erők természetes összhangzatát és szük­séges egyensúlyát fel akarta forgatni. Szól azután a kamara aknamunkáról, amely a mezőgazdasági érdekek ápolásá­nak ürügye és helyesnek tetsző agrárius jelszavak alatt folytatja aknamunkáját a hazai ipar és kereskedelem ellen s időn­ként már mint valóságos agrárdemagógia jelentkezik. Azután pedig egy salto mor­­táléval a gondolkozás tudományainak a mezején beszél arról, hogy a demagógia vezérei a nagybirtokosok, a latifundiumok kiváltságos tulajdonosai. Ilyen az eszmemenete a kamarai jelen­tésnek s ebből konstatálható, hogy a kamara által képviselt plutokrácia csak­ugyan kezdi veszteni lábai alól a talajt. Alapítja a vádaskodást a merkantilizmus hunyászkodó irata arra, hogy­ Magyarországon üldözik a borhami­sítást. Itt már védelmet keresnek az uzsora ellen a szegény népnek. Nem akarják többé honorálni a kar­­telltokról vallott merkantilis felfogást. Behozták a börzeadót. A termelő közvetlen összeköttetésbe akar lépni a fogyasztóval. Alapítanak fogyasztási szövetkezeteket, sőt értékesítési szövetkezetekről is mernek beszélni. Nincs hajlandóság többé arra, hogy minden merkantilis hazugság az igazság színarányának tartassék. Nem takaró többé a liberalizmus tiszta fényes pajzsa arra, hogy általa fokoztas­­sanak a bűnök és vétkezések s úgy cipel­­tesenek tova, mintha azok a nemzet élet­­fentartásában halhatatlan érdemek vol­nának. Hát többé ilyenekről s efélékről szó sem, lehet. A nagy leleplezés megtörtént ma épp úgy, amint meghalt a régi politi­kai rendszer, annak a tárgyába készül a hajdani gazdasági politika. Az újjászületést kár erőszakosan aka­dályozni. Mert ma még csak meg sem mérhető, hogy éppen az arany borjú kör­nyezetére mi lenne annak a következmé­nye, ha ez az átformálódási folyamat bé­késen nem menne keresztül, ha azok a kirohanások, förmedések, amelyeket a budapesti kamara a dr. Bánffy Dezső-féle programmból másol át, csakugyan össze­ütközésekre adnának okot. A tiszteletreméltó kamarában okos, ta­nult emberek ülnek. Ha csak a legride­gebb önzés nem szorítja őket arra, hogy valóságos konfliktusokra ne vigyék az ő előadásuknak és gyakorlatuknak az ősz- A HAZÁNK TÁRCÁJA Ősz felé. ■— A Hazánk eredeti tárcája. — írta: Rudnyánszky Gyula. Szeptember elején, mikor a hársak levelei sárgulni kezdenek és az ember a nyári rekkenő után már örömest sütkérez a napfényen, egyre zajosabbak a fővárosi utcák. Sok csendes ház, bezárt palota kinyitja sze­mét , jönnek-mennek a tisztogatók; söprés, sú­rolás, szellőzés járja napestig és a szobákból, bútorokból nagy igyekezettel verik ki a naftalin­szagot. A nagyságos asszony, ha csak Budake­szire ment is nyaralni s az otthon felejtett gombostűért is be-bejár titokban, halálra naktali­­nazza lakását, hadd higyjék a szomszédok, hogy a tüzes két hónapot e nagysága Norderney vi­dékén hűsölte át. Gyűlnek haza a divat és mód szárnyain nya­ranta szerteröppenők és eleven élet pezsdül megint az ország szivében. Különösen élénk a sürgés-forgás iyenkor az iskolák és a színházak körül. Megnyílnak a múzsák csarnokai s a nyári pi­henés alatt cigánymó­dra lesült nebulók fürgén tolongnak a tanári szobák előtt. Májusban a méhek nem járnak oly mohón a köpü száján ki­s be, ahogy igy szeptember elején a nemzet virágai az iskolák kapuit ostromolják.­­ Nem csoda, hiszen kevés a fóka, sok az esz­kimó. Hiába épülnek évről-évre a díszes, tágas paloták, hiába nyitnak a), b), c) osztályokat, a hely mindig kevés. Valóságos vásár folyik az iskolák körül arra, hogy ki jusson be. S mindenki be akar jutni, mivelhogy a hajdan vitézlő, sarkantyus magyar oly iskolás nemzetté finomodott, hogy szép ha­zánkban immár a szamárság is okleveles és nemsokára a hat ökröt hajtani is csupán diplo­mával lehet. Mindennek vagyon itten katedrája, valósággal uszunk a szaktanfolyamok özönében, csak éppen a józan észre hallgatók száma ritka. Agyontömjük a zsenge elméket teóriákkal, emészthetetlen paragrafusok kerülnek a fiatal koponyákba s mire szarva nő a tinónak, a csípő­izületi csűz (coxitis) nem csupán a derekát szo­rítja vasabroncsok közé, hanem a velejét is meg­­hibbantja. Iskolai tanításunk rendszere általában olyan, mint a homokba dugott vessző, hiányzik gyö­kere, a nevelés, ezért az élet szükségleteinek rügyfakasztó ereje is ritkán duzzasztja termővé. Hogy a sok közül csak a három legtöbbet em­lítsem : a mai nemzedék kis kátéjában úgyszól­ván teljesen ismeretlen a vallásos ihlet, a törté­nelmi érzék és a nemzeti hevülés. A mi gyerekeink bizony nem oszlanak már játék közben magyar és török hadra, nem vínak métázás után hősi csatákat, hanem labdát rúg­nak angol módra; templom előtt csak akkor emelnek kalapot, ha izzadt homlokukat törölge­­tik; történelmi érzékük pókfonalán pedig rég leereszkedtek a nemzetietlenség labirintusába. Tűnődve megállok és elszomorodom, vala­hányszor egy ősz felé, levelek hullása idején, látom az iskolák táján tülekedni a jövő csene­­vész, sápadt, vértelen virágait. Nem biztat semmi reménység; bátor a tanítók kara oly lel­kes, oly izmos, oly áldozatra kész! De hiába kertészkednek ők, nyesegetni, oltogatni haszta­talan sietnek: a rendszer, ez az irtó sáska­ had mindent letarol, kipusztuit. No, de talán vigasztalóul áll az iskola tövé­ben a színház! Ennek is részben az a hivatása, ami az iskoláé. Az életet megszépíti, keserű ta­nulságait az illúziók rózsaszínű füstjébe takar­gatja s végre is bármennyire eltérjen eszközei­ben, hatásában, erkölcsi törvényeiben az iskola kezdetleges formáitól, annyi bizonyos, hogy a színház a jóízlés, a költői föllendülés, az emberi események kritikai leszűrődésének iskolája. Ugy­e szépen hangzik ez és pedzi az igazság húrját? Azonban a valóság gorombán belenyek­ken az elvi magasságok teóriáinak harmóniá­jába. S ha a színházaink hivatása és kereske­dése közt tátongó meredek szélén állok, bizony önkéntelenül felsóhajtok Hamlettel, hogy: egy csigahéjban ellaknám, csak ne volnának rossz álmaim! Szívesen elengedném a lármás készülődés cifra tartozékait, melyekkel szeptember elején a budapesti színházak főemberei szemet és elmét kápráztatni sietnek, csak látnám, hogy a species cerebrum etiam habet. De színházaink alapjában még balgábban le­tévedtek az egyenes útról, mint az iskolák. Pedig a színházat Magyarországon nem nyűgözi sem rendszer, sem cenzúra, sem örökölt vaska­­laposság. Mindössze annyi az öröksége, hogy amikor, úgyszólván semmiből keletkezett, drámairodal­munk még a gyermekdadogás legelején tipegett és így a színház, bármennyire lobogtatta a ha­­zafiság zászlaját, idegen kalászokkal volt kény­telen ékesíteni nászkoszorúját. Mert az irodalmi alkotás nem olyan mint a tudományos felfede­zések világossága, mely a diplomás urak és

Next