Hazánk, 1900. november (7. évfolyam, 258-283. szám)
1900-11-01 / 258. szám
VII. évfolyam. 258. szám. Csilisírtok. Budapest, 1900. novemberi HAZÁNK SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. Telefonszám 56—23. Felelős szerkesztő és lap tulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. .......—rszs Félévre 14 « Negyedévre 7.— kor. Egy hóra_2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Egy beszámolóról: Budapest, október 31. «A rendszerváltozásról hangoztatott nagy szavak nem egyebek, mint frázisok, amelyeknek semmi tartalma nincs és amelyek csak arra használtatnak, hogy a nemzeti pártnak, mint országos pártnak abdikációját igazolják.» Dániel Ernő volt Bánffy-miniszternek a beszámolójából mi ezt a passzust zsebre nem vágjuk, el sem sikkasztjuk, hanem cikkünk élére tűzzük és leszámolunk vele. Lehet, hogy Dániel Ernő úr ezt nem szánta a tágabb körű nyilvánosság elé, de mi odaviszszük, mert nem tűrjük azt, hogy akár volt miniszterek, akár miniszter aspiránsok büntetlenül azzal házaljanak, hogy a nemzeti pártot semmit jelentő frázisok alatt bujkálva úgy tüntettessék fel, mintha az kereste volna az alkalmat arra, hogy abdikáljon s olyan tényekben keresse az abdikáció igazolását, amelyek nem az ő politikai cselekvésének a kényszerű következményei voltak. Azzal mi nem törődünk, hogy a Bánffykabinet egy volt tagja minő merész szikekkel rajzolja ki a hajdani regime dicsőségét s azok az urak, akiknek egész politikai pályájuk a mások kegyes elnézésén alapult, most az események tőlük egészen független alakulását akarják úgy kihasználni, mintha csakugyan akartak volna is valamit tenni, de nem közönyös előttünk az, hogy a megbocsátás kegyelmes morzsáin élősködő gentlemanok most úgy viselkednek, mint valódi urak. És azt sem vagyunk hajlandók eltűrni, hogy némely szemét és egyéb vállalkozások direktorai erkölcsöket prédikáljanak annak a politikai alakulásnak, amely nem az ő közreműködésök, hanem az ő akaratuk ellenére jött létre s szilárdságának csak az a baja, hogy még mindig rajta rágódhatik a Bánffy-rendszer minden szája és parazitája. Tessék végre tudomásul venni, hogy rendszerváltozás igenis van. És tessék leszámolni azzal, hogy a nemzeti párt sem mint országos párt, sem mint politikusok csoportosulása semmiről le nem mondott, mikor engedve a helyzet parancsának, amit nem a szabadelvű párt, hanem az ellenzék adott ki, elfoglalta a helyet, amelyben alkotói jól tessék disztingválni, nem közömbös, nem ideoda tologatható eleme lett a többségnek. Abdikációról szó sem lehet. Mert ott van például a kvóta, a kiegyezés kérdése, az örökül maradt kérdések. Ezekben sem mondott semmiről a nemzeti párt, csak kénytelen volt elviselni annak a helyzetnek a konzekvenciáit, amelyeket nem huszonnégy óra véletlen eseménye, hanem Bánffy Dániel és társai tervszerű gyengítési taktikájának szomorú következménye erre az országra. Azután menjünk tovább. Ne nézzük a nemzeti párt belépését a szabadelvű pártba, hanem tekintsük csak a disszidensek visszatérét. A szabadelvű pártnak ezt az erkölcsileg és politikailag integráns elemét a Bánffy politikája szorította ki a pártból. Ennek a politikának asszisztált dr. Dániel Ernő s ezt a politikát nemcsak az ellenzék, hanem a szabadelvű párt is szemmel tartotta. A rendszerváltozás dr. Bánffy és Dánielék bukásával igenis beállott, a nemzeti párt bevonulása, a disszidensek visszatérése ennek a rendszerváltozásnak a kezdő eseményei, a többi azontúl következett. A kúriai bíráskodás — amiről a pancsovai beszámoló hallgat — szintén egy határköve ennek a rendszerváltozásnak. Abban teljesen igaza van a Bánffykormány bárójának, hogy a harc, amely a két közjogi alapon álló párt között folyt, nem simult el. Nem, mert vagy a Bánffyak, vagy a Dánielek s a hozzáfogható politikusok folyton abajgatják az e régi dicsőségeket s a szabadelvű párt mai konzisztenciájában meg nem állható következtetéseket rónak össze a múltból a jelennek és a jövőnek. Azt mondja a Bánffy karosított Dánielje, hogy a szabadelvű párt egyöntetűsége kis csorbát szenvedett rövid időre. Mi azt tartjuk, hogy azon az alapon, amelyen a nemzeti párt csatlakozott a szabadelvű párthoz, vagyis a Széll Kálmán programmjának az alapján a párt egységes lehetne A HAZÁNK TÁRCÁJA A vörös doktor. — A Hazánk eredeti tárcája. — Irta: Pakots József. I. Fáradtan, összetörve tért a lakására. Ahogy végig vetette magát a puha, medvebőrös kereveten, úgy érezte, hogy kiszáradt az agyveleje. Keresett valami emléket, amelynél fölfrissüljön, valamit, ami elringatná a lelkét, hogy ne érezze a nyomorúságát, a nagy, végtelen sivárságot, amely megmarkolja az agyvelejét, a szívét. De nem talált. Nincs semmi, semmi . . . így volt az minden reggel. A napi benyomások ekkor rohantak meg rendszerint, forró hullámaikkal átölelték az agyát és kiszikkasztották. Azok a forró, perzselő hullámok! Lankasztó tunyaság, álmos fáradtság nehezedett rá, elernyedt idegekkel feküdt ilyenkor jó sokáig. Csak az éjszakának élt. A nappali világosságtól szinte irtózott. A nappaltól, ahol a kontúrok olyan élesen, szinte követelőzve lépnek előtérbe, ahol a valóság oly ridegen ront neki a még le nem szűrt benyomásoknak. Az éjszaka láza kerítette egészen hatalmába. Az éjszakában rajzoltak fel az illúziói, a vágyai, az álmai. Az éjszaka kavargó lázában találta föl önmagát. Ekkor termelt, ekkor alkotott. Gondolatainak, viharzó eszméinek útja kelt a nagy, álmodó világban s a sötétség utjain bántó világosság nem zavarta meg rohanásában. És amíg élt az éjszakának, amíg annak izgalmas láza áthevítette, voltaképpen semmit sem alkotott. Semmi olyat, amit örökül hagyhatott volna a jövőnek, az életnek. A gondolatok, amelyek fölrajzottak a lelkében, betegek voltak, egészségtelenek, tele lázzal, izgalommal és sötétséggel. S az emberek, akiket a munkái, a könyvei révén részesévé tett a gondolatainak, undorodva tették le könyveit a kezükből. De azért elolvasták mindannyit, mert forrongó lélek munkái voltak, amelyek beteges lázba ejtették azokat is, akik olvasták. A beteg lelkek életét lehelte a munkáiba, izzó légkörrel, szenvedelmes hullámokkal és sok, sok hazugsággal. És ilyen volt az élete is. Egy sivár, világos reggelen megirtózott önmagától és menekült. Nem tudta hová, nem tudtamerre, csak neki indult a világnak. Megváltotta a jegyét és vonatra ült. A jegye ismeretlen helyre szólt. Valamikor, régen lehetett, még emlékezni is nehéz már rá, hallott egy nevet, egy kis város nevét, amelyről azt mondták, hogy a világ végén van . . . Oda ment. . II. A kis állomás valóságos virágtengerben úszott. A klaszin futóka-virágok fölkúsztak a falára, a fedélre, döntötték a perron oszlopait és kiszaladtak egészen a vasúttestre, a sínpárok közé. Tálray Demeter gyalogszerrel indult be a városba. A pakktáskáit ott hagyta az állomáson és most szabadon, szinte megkönnyebbülten törtetett keresztül a keskeny kis kocsiúton, amelyet két oldalt orgonabokrok szegtek be. — Alapjában bolondság, amit teszek — dörmögte magában, amig botjával a fehér- és lilaszínben pompázó orgonabokrokat verdeste — de hát ha már kárára adtam a fejem, legyen az alapos. A város legszélső utcájába ért. Gyerekek játsztak az ut porában, mezítlábasak, egészséges-pirosak, huncut szemekkel. — Még úgy járhatok, mint a denevér, amikor napvilágra kerül — dörmögte magában tovább Tátray keserűen, de már kevesebb szorongással. A gyermekek ekkor rábámészkodtak. Tátray Demeternek kedve támadt, hogy szóba ereszkedjék velük. — Ki a legokosabb köztetek ? — Én! ... én ! ... — Nos, hol lehetne itt meghalni? — Meghalni, uram ? — szólott közbe egy recsegő hang, amire Tátray hirtelen visszafordult: — az egyetlen és legkényelmesebb szállodában! Tátray egy elhízott, mosolygó arcú úriemberrel találta magát szemközt, akinek vörös, szakállalan arca majd kicsattant az egészségtől, a jóléttől és a megelégedettségtől. — Doktor Domony vagyok! Szolgálhatok tán némi útbaigazítással ? Tátray nem találta szükségesnek megmondani a nevét. Egyáltalán úgy tervezte, hogy ismeretlen marad az utazása alatt. Mormogott valamit. — Nagyon lekötelez vele, doktor úr, ismeret- Mai számunk 16 oldal. * Az 5-ik oldalon: karrikatúra.