Hazánk, 1900. december (7. évfolyam, 284-309. szám)

1900-12-01 / 284. szám

VII. évfolyam. 284. szám. Szombat, Budapest, 1900. december 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adnak vissza. * Telefonszám SS—23. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor. ===== Félévre_14 « [ Negyedévre 7.— kor. Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Vörösmarty, Budapest, nov. 30. Az elhunyó század látta születését, a szülendő látni fogja feltámadását. Száz éve éppen, hogy Vörösmarty, költésze­tünknek nemes dicsősége, világra jött. Szomorú, lehangoló korban született, de egy jobb jövő zálogául. Mert akkor a magyar nemzet kicsinyes elteltségben vagy mogorva visszavonultságban sínylő­dött. A fényes bandérium, mely a koronát hazakisérte, emlékké vált s a reform­diéta szalmalángja ellobbant. A lelkiisme­reti szabadság vértanúi, foglyai és áldo­zatai rejtett sebként égették a jók szivét s elrettentették a legjobbakat. Tétlenségre kárhozottan, a szabadságot titkon imádva, a magyarságot sóhajok közt gondozták őseink. Nemzeti politika gyanánt a pasz­­szíva rezisztencia folyt tovább, a nagy politika Bécsben központosult. Sehol élet, mindenütt tengedés, csupán a szétszórt irodalmi leckékben hallatszott elvétve, egy­­egy sóhaj és az idő méhében forrott a jövendő, melyet a kortársak még legfel­jebb ha sejtettek. Még ártatlan gyermekkorukat élték vagy meg sem születtek azok, akikre a gondviselés a magyar nemzet jövőjét bizta s ilyenül ajándékozta nekünk Vörösmartyt is. Ő is ama nagy nemzedé­kek egyik tagja, kik a modern Magyar­­országot megalkották. S mig társai a jelent munkálták, ő a régi dicsőséget vette föl riadó szavával s az uj magyar nyelv di­csőségét varázsolta elő zengzeles kobzá­ról. Költői pályafutásában a nemzet éne­kese lett. Előtte járt korának vagy kife­jezte korát, lantjára véve mindazt, ami a múlt dicsőségét felsírta s ami a jövendő reménységét dajkálta. Ha életét végig kisérnék a nemzeti fejlődés előterében, látnak minden szempillantásban. Zalán futásával megnyitotta a nagy diéták sor­sától, a Szózattal a jövendőt. E két, tör­ténelemmé vált mű között s után, drámai lírai és epikai műveiben a magyarság hangulata, a kor szelleme hányszor s mily nemesen tudott megnyilatkozni s mily egyetemesen hatotta át kortársait! A Zalán futásán tanulták öregeink nyel­vünket, a Szózat-bői himnusz lett. Előtte senki sem tudott úgy magyarul e szomorú tizedekben s nyelvének csodás zenéjét azóta sem múlták felül. Az erő és gaz­dagság összeforrott a lágysággal s megne­­mesült abban a föld népe beszédje. A legfinomabb árnyalatok kifejezésére épp oly könnyen hajlott, amily tömören tudta éreztetni a zordon fönséget és a fönséges komolyságot. Hatásának országra és nem­zedékekre szóló titka éppen abban rejlik, hogy magyarosan érzett, gondolkozott és tiszta magyarsággal irt, hogy nemcsak megértette és ki tudta fejezni a közérzést, hanem zengő magyarsággal tette azt. E rendkívül becses költői erények minden költőben és minden korban nagy értékűek — Vörösmarty korában fölbecsülhetetle­nek voltak. Nagy dicsőség érte nagy érde­meiért, de ő nem csupán törhetetlen ma­gyarsága és zengzetes magyar nyelve által vált irodalmunk kitűnőségévé, hanem ama művésziesség által is, amelyet alkotásai elárulnak. Ö művésze volt a magyar nyelv­nek és költői formáknak, művésze a nem­zeti vágyak megértésének és kifejezésé­nek, művésze a költői alakításnak. Két művészi áramlat, a klasszicizmus és romanticizmus mesgyéjén állott, mint gyermek s ifjú Berzsenyi és Kazinczy ha­tása alatt, mint komoly férfi, a francia romantika hatott reá. Zalán­ban a klasz­­szikus époszirók nyomába lépett, de ma­gyarsága széttörte azoknak merev hagyo­mányait. Invokációja elégia s maga az éposz a mithikus kor és az époszi világ fönségéből a nemzeti politika s a magyar föld és faj küzdelmeihez szállott alá. Alap­­gondolata gyújtó és lelkesülő óda, amely magában foglalja mindazt, amit később hazafias költeményeiben megénekelt. Ha­zája sorsán aggódó lelkét a klasszikus el­vontság nem tudta megtántorítani. Ezzel távozott ugyan a mintái szerint fogalma­zott klasszicitástól, de közeledett nemze­téhez. Az ellentét, mely így nagy eposzá­nak fővonásaiban feltűnik, legjellemzőb­ben hexametereiben mutatkozik. Népies és kikerekedett magyaros frazeológiát ön­tött az idegen formájú és szellemű hexa­meterbe. Romantikussá lett abban az értelemben is, hogy nemzetének s nemzetéhez szólott. A HAZÁNK TÁRCÁJA Jacobsdal körül. A hurok harcaiból. Dr. Kitttner német orvos a Vörös­ Kereszt lobogója alatt részt vett a délafrikai hadjáratban. Az ő tollár­ból közöljük alább következő élénk leírását azoknak a harcoknak, amelyeket az elmúlt február hóban Jacobsdal birtokáért vívtak bárok és angolok. * Mennyi sok küzdelem s megrázó esemény ját­szódott le, mióta naplómba az első jegyzeteket tettem s mennyi sok változás történt azóta. Amikor az első hir eljutott hozzánk, hogy az angolok előrenyomulása veszedelemmel fenyegeti Jacobsdalt, oda se hederitettünk a hírnek! Az angolok Kimberley felé igyekeztek s most egy­szerre Jacobsdalt szemelték volna ki, miután Cronje hadtestét két oldalról is körülkerítették! Nyilvánvalóan az volt az angolok szándéka, hogy Jacobsdalban erősítést akarnak nyerni, hogy azután innét elvághassák a burok élelmezését. Hogy a hir valódiságáról meggyőződést szerez­hessünk, dél felé kerülő csapatokat küldtünk s ime, a hir­­ igaznak bizonyult. Feltűnt az el­lenség. A Kaft­ yfonteini-út végéről már látni lehe­tett az ellenség előőrseit. Lassan közeledtek a város felé, az előcsapat már-már a város kapu­jához ér, most belovagol az angol lovasság első csapata. Óvatosan kémlelődnek. Vigyázva, visz­­szatartott kantárral lépkednek paripáik. Ki tudja, a következő percben nem-e éri őket a gyilkos golyó, nem bukik-e le lováról az első lovas s utána a többi is! Amikor Jacobsdal lakossága meggyőződött arról, hogy az angol lovascsa­pat nem nyargal hanyatt-homlok a városon keresztül, nem tiporja le őket, nem rabolja ki házaikat (pedig ezt várták!), hanem nyugodt büszkeséggel léptetnek el a város utcáin, lassacs­kán elődugták kiváncsi fejüket, odalopózkodtak a lovasok közelébe s kíváncsian várták a törté­­nendöket. Megnyugtatja őket a veres­ kereszt békés, s kíméletet parancsoló jelvénye, mely ott tarkállik az angol csapat között. Hosszan elnyúlik a bevonuló lovascsapat; közöttük léptetnek azok a gyalogosok is, akik alá lovat adtak. A negyedik ezred csapatja tar­totta bevonulását Jacobsdalba, Henry ezredes parancsnoksága alatt. A nyilvános épületeket, a sürgönyhivatalt, egy­szerre ellepik az angolok. Henry ezredes kísére­tével együtt meglátogatja a város kórházát, hogy megnézhesse a sebesült katonákat és az elfogot­­takat. Henry ezredes nagyon szeretetreméltó, finom szellemű katona, aki szívesen eldiskurál a sebesültekkel, nem törődik vele, angol-e bár-e. Sebesült, sebesült! Nemsokára eltávozott, hogy egy kis frissítővel üdítse magát, a hosszú, fára­­dalm­as út után, csupán a kíséretében levő orvos marad vissza a kórházban. Hirtelen lópatkók dübörgése hangzik fel az utcáról. Itt a burok! Az angolok elfelejtették a sürgönyhivatal Morse készülékét használaton kívül helyezni s valakiben volt annyi ügyesség s leleményesség, hogy pár szóban tudassa Crowje­­val a történteket. Vagy 200 búr érkezett meg a leadott távirat után, a lehető leggyorsabb vágta­­tásban téve meg a nyolc kilométernyi utat s mint a fergeteg csapnak le Jacobsdal utcáira. Amint észreveszik az angol orvost és segédjét, pillanat alatt körülfogják őket; sok szóbeszéd után sikerül végre meggyőzni őket, hogy a tá­bori orvost nem lehet foglyul ejteni. Azután felpattannak gyorslábú lovaikra s vágtatnak be a városba. Az angolok valahogy neszét vették a tá­madásnak s gyors sietséggel hagyják el Jacobs­dalt, nem ismervén a burok csapatának csekély számát. Ezalatt az angol orvos s­­egédjei eltávoznak a kórházból. A vörös­kereszt messzire feltűnő zászlója alatt érik el az angol tábor határvona­lát. Egyszerre elnyugszik a lovascsapatok zaja, de nem sokáig tart a békesség. Puskatűz riasztja fel Jacobsdal lakóit. Sivitva röpködnek el az első golyók a kórház felett, egy golyó lecsap a vásártérre, rövid ideig tartó porfelhőt söpör fel a földről, ahova lecsap. Hirtelen a város szélén hallatszik a puskaropogás s a bu­rok egy alacsony kőfal mögül viszonoz­zák az angolok puskatüzét. Alig negyedóra múlva folyik a küzdelem az egész vonalon. Az angolok vissza akarják foglalni elhagyott pozí­ciójukat. Sietve futunk vissza a kórházba, nem­sokára hozzák a sebesülteket. A vásárteret át­szelő útra sűrű egymásutánban csapnak le az Mai számunk 20 oldal. * Az 5-ik oldalon: karrikatúra.

Next