Hazánk, 1901. január (8. évfolyam, 1-27. szám)

1901-01-01 / 1. szám

TOL évi'o­­­a.n. 1. szám. Kedd» \ \ J*__mtm HAZÁNK SZERKESZTŐisÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem ?« vissza. *■ Telefonszám 86—23. Felelős szerkesztő és laptalaj(Jonos: KORBULY JÓZSEF. Helyettes szerkesztő: JANCSÓ DEZSŐ. Budapest, 1901. januári) Előfizetési ára: Egész évre’28kor. ============== Félévre_lé a Negyedévire 7.— »­ Egy hóra 2.40 * Egyes szám­ú, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető post­ahivataloknál az előfize­tés megújítása iránt lehetőleg gyor­san intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Évről-évre. Budapest, december 81. Esztendők múlnak, századok múlnak, Isten csodája, hogy él nemzetünk. De mindig újra születik az idő, amely perc­ben elmerül, ugyanabban feltűnik. Változ­­hatatlan pályáján ha földünk visszatér oda, ahonnét kiindult, nyomban folytatja útját a nap körül, mely neki éltet ád és igaz fénynyel szolgál. Népünk s hazánk ily szakadatlanul vénül s megifjul, hegyei állnak, vizei futnak örökké s emberek lakta országunkon mindennap újra támad nemzetünk. Ezért mondunk év végén há­lát s év elején remélünk. János fejével tekintsünk hátra s előre. Ha igaz, hogy idő és tapasztalás képezik a bölcsztóéget no­­­ka,akiért, okosabb és jellemesebb faj nincs a magyarnál, an­­­­nyit tanulhatott a maga kárán. Valóban úgy kell lenni, hogy józan nyugalma, értelmes munkássága, szívós kitartása és szenvedélyes hazaszeretete, küzdelmes múltjának eredményei, türelmes passzivi­tása is, melylyel sorsában megnyugszik,­­ ha azon változtatni nem­ képes. A közel-­­­múltban is ezeket láttuk. Midőn nehéz viszonyok között mindenki dolgozott, ipar­kodott, takarékoskodott s nem vesztette el lelki egyensúlyát népünk akkor sem, mikor láttuk, hogy nem jól megy se gaz­daságunk, se politikánk, magánviszonyaink súlyosabbak lettek, közviszonyaink itthon bár javultak, osztrák és külföldi vonatko­zásainkban rosszabbodtak. Kitartunk és tűrünk, de hazaszeretetből nagy küzdel­mekre készültünk. Csend van a parlamentben, nagyobb csend soha nem volt. Béke az országban, pártütés, lázongás, nem zavarják, kormá­nyunk dolgozhat, nem akadályozza senki, féltenie nem kell jövőjét, mert csupa biza­lom és várakozás veszi körül. Miben van tehát a múlt év csalatkozása, helyzetünk­nek rosszabbodása. Csalatkoztunk az er­­erkölcsi regenerációban, hanyatlottunk, anyagi erőben. Miből következett a visszaesés? Közép­termése volt Magyarországnak, aszály, áradás, marhavész és egyébb ínség nem sújtották. Pénzválságról sem panas ''kod­­hatunk, bankok és takarékpénztárak ná­lunk nem buktak, mint most Berlinben. Az ember azt hinné, hogy normális év volt, melyben aki nem henyélt, megélt. És mégis mindenki panaszkodik, hogy jövedelme nem futja, minden üzlet pang, munka nincs, a hitel megcsappant, a munkások és földmivesek Magyarország­­­ból megszöknek s mindenki fél a nagy­ válságtól, mely kitöréssel fenyeget Ez volna hát a múlt év mérlege? Bizony így van, pénzileg és gazda­ságilag rosszul állunk és az oka­ egyszerűen az,­ hogy évtizedekig kölcsön vett összegekből tartottuk államunkat és gazdaságainkat, adósságot csináltunk vasutakra, beruházá­sokra, az állam és a társulatok zálog­levelekre, a földbirtokosok bankkölcsö­nökre építkeztek s a különféle csator­nákon befolyt külföldi tőkék adtak vál­tozási kedvet és szereztek pénzbőséget A helyzet annyiban változott, hogy A­ngliá­­nak és Németországnak szüksége van saját tőkéjére az afrikai és khinai hábo­rúkra és a berlini börze fúlspekulá­­ciója pénzválságot idézett elő a német piacon, tehát külföldi pénzt nem­ ka­punk. Ausztria államférfiai és finánckörei, a politikai bizonytalanság miatt és ellen­séges szándékból, értékpapírjainkat nem veszik s hitelünket nyomják. Tehát a kül­földi kölcsönpénzek forrásai elapadtak, adósságaink ategumradtak. Amint a vas­útépítés megakadt és Budapest emelke­dése megszűnt, a lakások üresek s új házakat nem építenek, csupán az építési iparnak válsága elég volt arra, hogy egész közgazdaságunkat megrendítse. Oly kevés az erős és ellentállási képesség szervezetünkben. Most érezzük és sokan belátják, akik A HAZÁNK TÁRCÁJA Haldokló és születő század. Valami megmozdult a földön! Ve nem a hanton, a sár, göröngyön; Valamely titkos erő, élet felölt irányt százak szivének; Hányó század örök-imája Ott fenn tatámi helyét találta; S amit a jámbor esd, kömyörgve: Az « Ő országa jött el, földre /» A fák, rügyek még nem fakadnak; Hire sincs még a várt tavasznak, És mégis-m­égis, mintha benne Beállt volna a tél helyébe; A kikelet fuvalma száll itt, Ini, a didergő már nem fázik, Az éhezőnek jut kenyérke, — Adnak, az Isten szent nevébe’­­ Oh, hála , Neki, a Nagynak ! Voltak és lesznek, akik adnak; De oly igazán, oly közvetlen, Nem nyílt még részvét a szivekben / Melegebb szava a vigasznak, Kezével érint, aki adhat, jó ki nyájas szóval, maga nyújtja: Édesebb annak a falatja! Volt jóléti, —­hogyis ne lett volna! Mind fel vannak jegyezve sorhad: Nagy cselekvések, titkolt könyek. Mit gyengéd kézzel letöröltek; — Nincs elfeledve az a fácska, Amelynél melegült az árva: Az alamizsna kis morzsája: Mind a mennyország egy-egy szála; Mely összetartja a világot; — Legyen minden kéz százszor áldott, A jótett legkisebbke része, — Lásson a lélek fél, az égbe, Ahol m­ind, az Ur arculatra, Az év­ alkonyát beragyogja, Hirdetve az uj napkelettel:­­'Az én országom, nem veszett el!» HORVÁTII BÖBBE, Szilveszteri gondolatok. — Az Hazánk eredeti tárcája. — Ezen a huszonnégy órán belül, mikor e soro­kat iroma, meghal egy század és megszületik egy másik, a jövő bizonytalanságát hordozva mellé­ben. Az eltűnő száz esztendő utolsó évétől elég ünnepélyesen búcsúzunk el. A templomok tor­nyaiban zúgnak a harangok, felhangzik a hívők hálaadó zsolozsmája, éjfélkor a szent miséken ajánlják fel ismét és ismét a katholikus vallás papjai Magyarországot régi szent Patronunknak, a Szűz Máriának. Mikor egy-egy esztendőtől búcsúzunk, önkén­tesen meglepi az emberi lelket valami mélabús hangulat. Úgy érezzük, mint hogyha vesztettünk volna valamit. Íia nem is adott sokat, de mégis velünk töltött a mindenségnek, a végtelenségnek ez a része háromszázhatvanöt napot. Vesztet­tünk benne sokat. Ki egy virágot, ki egy szivet, ki összes boldogságát, de azért mégis jól esik rá a visszaemlékezés. Hát ha egy százados teme­tünk a maga óriási nagy eseményeivel, olyat, aminő volt a XIX. század. Egy percre megáll bennünk a gondolat, ha széttekintünk azokon a sirhalmokon, korhadt kereszteken, melyek az elmúlt nagy idő eseményeinek határmutatói. És most ismét egy sirt­ásunk s odatemetjük a múlt­nak egy nagy darabját örömével, gyászával, küz­delmével és sokunknak kevés vagy semmi diada­lával. Szilveszter napja van. Az utcák telve az em-', bersokasággal, ünnepi pompában mindenik. Érez­zük, hogy valami, vagy valaki haldoklik, azért, szinte csendesebb a lépés, halkabb a beszéd, hogy ne zavarjuk a haldokló nyugodalmát. Hal­doklik az, ami minden esztendőben meghal egyszer, de minden új évben feltámad: az idő. De hát mi az idő? Tulajdonképpen csak fogalom, percről-percre lűinő, éppen olyan, mint az emberi élet, mely azért létesül egy pillanat alatt, hogy azután eltűnjön örökre, hogy azután legyen osztályrésze az, ami a lehulló falevélé: az örök halál. Ámde gondolkodjunk e kérdéssül. És ha gon­dolkodunk, belátjuk, hogy ez a semmiségbe tűnő mindenség, amelyben mi is elpusztulunk egykor, az örök élet is egyszersmind. Minden egyes, az elmúlásba hulló atomja, szülőanyja a jövő egy­­egy parányának, m­ely viszi az életet tovább­­tovább. A legközelebb múltban meghal és a legközelebb jövőben születik. Miért ? Azért, mert öröktől fogva megvan, soha­ nem szünetel, átjön a sötétségből a vilá­gosságba s bár jelene alig van, él, él és Mai számunk 16 oldal. * Az 5-ik oldalon: karrikatúra.

Next