Hazánk, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)

1901-04-02 / 79. szám

Kedd VIII. évfolyam. 79. szám. Kedd. Budapest, 1901. április 2. HAZÁNK FELELŐS SZERKESZTŐ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. •* Telefonszám 56 —23. BUDAY BARNA. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor-1 Negyedévre 7—kor. ___—- —........ Félévre 14 ,c | Egy hóra 2.40 . Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése március végével lejárt, tisztelettel felkérjük, hogy a megújítás iránt lehetőleg gyorsan intéz­kedni szíveskedjenek, nehogy a lap szét­l­­üldése­ fennakadást szenvedjen. / A parlamenti léhaság. Budapest, április 1.­­ Bolondos április hónapját nem érte meg az affér, amely a zsongitó március utolsó napjaiban tette forróvá a levegőt a képviselőházában. Az affért tegnap egyszerűen kivégezte a szabadelvű párt a saját maga belső hatáskörében , ahol tulajdonképpen elintézendő lett volna az ügy. Fű többé rajta nem nő, a gyanúsítás fegyvert nem kovácsolhat belőle, rágalomnak nem táp­lálék, sőt a pártszenvedélynek sem lehet az többé étke. Egy semmi, ami olyan veszedelmesen gruppíroztatott, hogy az valaminek látszhatott volna, visszautalta­tott oda, ahova való: a semmiségbe. És mégis három napig izzott a legveszedel­­mesebb szenvedélyektől a parlament, három napig leste a karzat lázas érdeklő­déssel, hogy a modern élet digestivuma a botrány igazában hol tör ki. Mert éppen semmiféle párt nem anga­­zsálta magát az ügyben: érdemes azt a pártatlanság világosságánál most megvizs­gálni, mikor egészen bizonyos, hogy csak­ugyan nem történt semmi sem. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy ez az egész affér csak egy simptomatikus tünete annak a mélységes mély megha­nyatlásnak, amelynek az ösvényére ősi parlamentarizmusunk évtizedekkel ezelőtt lépett. A parlament, lévén az diktatúrával ke­zelve nem szolgálta a közt. Az emberek érvényesülni akartak mégis. S az indivi­dualizmus minden gonosz szenvedélye sű­tötte a hajdani motorokat. Arról szó sem eshetett, hogy a népért, annak a javáért való küzdelem, ha a hatalom érdeke azt a saját maga javára nem tudta kiaknázni, érvényesülhessen. Kint a választásokon, bent pedig a diktatúra erős kezelésével, a majoritás elvének a rémületes elmagyará­­zásával tették a parlamentet a külvilág előtt gyűlöltté. A magyar ősi alkotmányos érzülete kezdett már-már kétségbeesni, mikor elérkezett a megtisztulásnak az új rendszere. Ennek azonban teljesen érvé­nyesülni eddig lehetetlen volt. A leltár pedig gonoszul működik. Az a túlságos dédelgetés, amelylyel a sajtó legnagyobb része jogosult és ille­tékes kritika helyett a tiszteletreméltó kép­viselőket dédelgeti, rendkívül kedvezett a­ léha, síré bej ki,de elemnek, amelynek a gomlyukába tűzött virágját, folyosói élceit, közbeszólásait, egyéni dolgait az ezer tollú és immár milliárd betüjü magyar sajtó röpíti mindennap szerte a szélrózsa minden irányában. Pusztítja börpellagra az ország egyik részét s éhínség dúl a másikon, középről pedig vándorol kifelé a nép: a modern magyar parlamentariz­­mus mindig rendelkezik harsogó kacajjal egy-egy éh­es honatya népszerűségének az emelésére, de sajnálkozó, lenéző mosoly­­ fogadja azt a képviselőt, aki a gazdasági és az azzal egybefüggő társadalmi nyo­mor enyhítésére mer valamit szerényen kezdeményezni. Azt hisszük, hogy a szabadelvű párt tegnapi értekezletén történt elintézés a kivégzését jelenti annak az iskolának, amely a bohóság és bohóskodás mögött immár azokat a szenvedélyeket mutatja, ahonnan csakugyan meg lehet semmisíteni a parlamentben némileg épségben maradt tekintélyének a maradványait. Talán meg van állítva a bohóskodás, a törvényhozásnak nem terméke, de még környékére se való kicsinyeskedés folya­mata, amely bizony eleget pusztított bennük. Nem vagyunk az erős szó ellenségei, sőt ott, ahol igazán nagy érdekek forog­nak kockán, a harc legerősebb eszközeit is alkalmazásba veszszük. De határozottan pusztító hatással járónak s föltétlenül korlá­tozandónak tartjuk a bohóskodást, mond­hatni, nagy jogai és nagy privilégiumai mel­lett, ami éppen az Adria-botrány alkalmá­ból erompált olyan hatás­sal, hogy annak a mértékét előre kiszámítani nem lehetett. Az a rengeteg parlamenti szünet, ami­ben a képviselőház dúskálódik, az ülések olyan rövid tartama, amihez foghatót Európa egyetlenegy parlamentje sem mu­tat: a törvényhozás munkával való taka­rékos ellátása nagyban táplálja a parla­menti léhaságot. Három évtized óta a modern életfejlődés mértani haladványban emeli a magyar törvényhozás óriási nagy adósságát a nemzettel szemben. Ez a A HAZÁNK TÁRCÁJA Berlioz „Requiem“-e. A «Hazánk» eredeti tárcája. «Halálomnak meg lesz talán az az egy haszna, hogy végre elő fogják adni műveimet.» Ezekkel a keserű szavakkal búcsúzott el barátaitól ha­lálos ágyán Berlioz Hektor, a franciák legna­gyobb szimfonistája, az új romantikus iskola megalapítója s a modrn hangszerelés nagymes­tere. Életében elismerés helyett csak gúnyt ara­tott, még saját honfitársaitól is, annál kevésbbé méltányolta őt a külföld. Liszt Ferenc volt az egyetlen ember, aki felismerte lángeszét és síkra szállt reformeszméiért. De a 70-es évek elején nagy fordulat állt be jelentőségének megítélésé­­ben. A francia-német háború után felébredt a francia nemzeti közszellem és a művészet terén is felülkerekedett a soviniszta áramlat, amely Wagner Rikárddal szemben Berlioz Hektort állí­totta oda, mint a francia zene reformátorát és a modern francia iskola fejét. Azóta Berlioz művei mindinkább tért hódíta­nak nemcsak Franciaországban, hanem a kül­földön is, főleg Németországban, ahol Liszt apos­­tolkodása leghamarabb temette meg gyümöl­cseit úgy, hogy ma már mindenfelé sűrűen ta­lálkozunk a hangversenyekben Berlioz hatalmas zenekari alkotásaival. Ezek között a legkiválóbb helyet foglalja el a «Requiem», amely bizarr és nagyon a külső hatásra számított részletei mel­lett is rendkívül érdekes és igazán nagysza­bású mű­. Maga Berlioz is ezt a művét becsülte leg­többre. Azt írta ugyanis 1867-ben egyik barát­jának : «Ha az a veszély fenyegetne, hogy elége­tik összes műveimet, egynek kivételével, akkor a Halottak Miséje­ (Messe des morts) számára kérnék kegyelmet.» Pedig ezt a művét nem érett férfi korában, hanem pályája kezdetén írta. Amikor visszatért Rómából, ahol mint a «Grand prix de Rome» nyertese zenei tanul­mányait befejezte, mint egészen fiatal, isme­retlen zeneszerzőt bízta meg a kormány egy gyászmise megírásával. Berlioz lázas hévvel fo­gott a nagy munkához és bámulatos gyorsan ké­szült el vele. «A fejem szinte szétpattant az agyamban támadt eszmék sokaságától, — ezt írja emlékirataiban — még meg sem volt az egyik szám vázlata, már­is a másiknak tervezete tálult elém. Minthogy nem bírtam elég gyorsan írni, stenografikus jeleket gondoltam ki, ame­lyek nagy segítségemre voltak. A zeneszerzők ismerik a kint és a kétségbeesést, amelyet az okoz, hogy némely gondolat örökre elröppen az emlékezetből, mert az embernek nincs elég ideje, hogy azt megrögzítse.» A «Messe des morts» eredetileg a júliusi for­radalom áldozatainak emlékére tervezett nagy­­ gyászünnepélynek volt szánva, de azután közbe­jött körülmények következtében a Constantine ostrománál elesett Damremont, francia tábornok tiszteletére az invalidusok dómjában rendezett gyászünnepély alkalmával, 1837. december 5-én adták elő legelőször. Nem a régi templomi zene szabályai és hagyományai szerint való requiem lebegett Berlioz szemei előtt e mű megírásánál. Megtartotta ugyan annak jellemző formáit, de ezeknek a keretében felhasználta a modern zene összes vívmányait a kifejezés eszközei közül. A 10 számból álló mű ének- és zenekarra van írva tenorszólóval a «Sanctus»-ban. Az első szám, a­ Requiem és Kyrie egyszerű és megkapó dalla­mával legközelebb áll a régi egyházi zenestílhez. De az utána következő Dies Irac már egészen modern. Ez a szám egyébiránt a műnek legerede­tibb és leghatásosabb része. Az énekkar a grego­riánus énekhez hasonló, igénytelen dallammal lép fel, melyet csak egy pár hangszer kísér, még­pedig unisono. Lassankint azonban a zenekar árja dagad és mind erősebb hullámokat kezd vetni, míg egyszerre a Tuba mirum-nál mind a négy világtájon megszólalnak a vég­ítélet harsonái. Erre a célra a főzenekaron kívül még négy külön, rézfúvós zenekar van felállítva. Hozzájárul a Berlioz előírása szerint — a pár üstdob menydörgésszerű moraja és a férfikar unisono éneke. A hatás a szó szo­ros értelmében megrendítő. Ámde az eszközök­­ is rendkívüliek, amelyekkel a szerző ezt a ha- Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit dijtalanul közöljük. (L. 10. oldal.)

Next