Hazánk, 1901. április (8. évfolyam, 79-102. szám)
1901-04-02 / 79. szám
Kedd VIII. évfolyam. 79. szám. Kedd. Budapest, 1901. április 2. HAZÁNK FELELŐS SZERKESZTŐ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. •* Telefonszám 56 —23. BUDAY BARNA. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor-1 Negyedévre 7—kor. ___—- —........ Félévre 14 ,c | Egy hóra 2.40 . Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 fillér. Vidéki előfizetőinket, kiknek előfizetése március végével lejárt, tisztelettel felkérjük, hogy a megújítás iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétlüldése fennakadást szenvedjen. / A parlamenti léhaság. Budapest, április 1. Bolondos április hónapját nem érte meg az affér, amely a zsongitó március utolsó napjaiban tette forróvá a levegőt a képviselőházában. Az affért tegnap egyszerűen kivégezte a szabadelvű párt a saját maga belső hatáskörében , ahol tulajdonképpen elintézendő lett volna az ügy. Fű többé rajta nem nő, a gyanúsítás fegyvert nem kovácsolhat belőle, rágalomnak nem táplálék, sőt a pártszenvedélynek sem lehet az többé étke. Egy semmi, ami olyan veszedelmesen gruppíroztatott, hogy az valaminek látszhatott volna, visszautaltatott oda, ahova való: a semmiségbe. És mégis három napig izzott a legveszedelmesebb szenvedélyektől a parlament, három napig leste a karzat lázas érdeklődéssel, hogy a modern élet digestivuma a botrány igazában hol tör ki. Mert éppen semmiféle párt nem angazsálta magát az ügyben: érdemes azt a pártatlanság világosságánál most megvizsgálni, mikor egészen bizonyos, hogy csakugyan nem történt semmi sem. Nekünk az a meggyőződésünk, hogy ez az egész affér csak egy simptomatikus tünete annak a mélységes mély meghanyatlásnak, amelynek az ösvényére ősi parlamentarizmusunk évtizedekkel ezelőtt lépett. A parlament, lévén az diktatúrával kezelve nem szolgálta a közt. Az emberek érvényesülni akartak mégis. S az individualizmus minden gonosz szenvedélye sűtötte a hajdani motorokat. Arról szó sem eshetett, hogy a népért, annak a javáért való küzdelem, ha a hatalom érdeke azt a saját maga javára nem tudta kiaknázni, érvényesülhessen. Kint a választásokon, bent pedig a diktatúra erős kezelésével, a majoritás elvének a rémületes elmagyarázásával tették a parlamentet a külvilág előtt gyűlöltté. A magyar ősi alkotmányos érzülete kezdett már-már kétségbeesni, mikor elérkezett a megtisztulásnak az új rendszere. Ennek azonban teljesen érvényesülni eddig lehetetlen volt. A leltár pedig gonoszul működik. Az a túlságos dédelgetés, amelylyel a sajtó legnagyobb része jogosult és illetékes kritika helyett a tiszteletreméltó képviselőket dédelgeti, rendkívül kedvezett a léha, síré bej ki,de elemnek, amelynek a gomlyukába tűzött virágját, folyosói élceit, közbeszólásait, egyéni dolgait az ezer tollú és immár milliárd betüjü magyar sajtó röpíti mindennap szerte a szélrózsa minden irányában. Pusztítja börpellagra az ország egyik részét s éhínség dúl a másikon, középről pedig vándorol kifelé a nép: a modern magyar parlamentarizmus mindig rendelkezik harsogó kacajjal egy-egy éhes honatya népszerűségének az emelésére, de sajnálkozó, lenéző mosoly fogadja azt a képviselőt, aki a gazdasági és az azzal egybefüggő társadalmi nyomor enyhítésére mer valamit szerényen kezdeményezni. Azt hisszük, hogy a szabadelvű párt tegnapi értekezletén történt elintézés a kivégzését jelenti annak az iskolának, amely a bohóság és bohóskodás mögött immár azokat a szenvedélyeket mutatja, ahonnan csakugyan meg lehet semmisíteni a parlamentben némileg épségben maradt tekintélyének a maradványait. Talán meg van állítva a bohóskodás, a törvényhozásnak nem terméke, de még környékére se való kicsinyeskedés folyamata, amely bizony eleget pusztított bennük. Nem vagyunk az erős szó ellenségei, sőt ott, ahol igazán nagy érdekek forognak kockán, a harc legerősebb eszközeit is alkalmazásba veszszük. De határozottan pusztító hatással járónak s föltétlenül korlátozandónak tartjuk a bohóskodást, mondhatni, nagy jogai és nagy privilégiumai mellett, ami éppen az Adria-botrány alkalmából erompált olyan hatással, hogy annak a mértékét előre kiszámítani nem lehetett. Az a rengeteg parlamenti szünet, amiben a képviselőház dúskálódik, az ülések olyan rövid tartama, amihez foghatót Európa egyetlenegy parlamentje sem mutat: a törvényhozás munkával való takarékos ellátása nagyban táplálja a parlamenti léhaságot. Három évtized óta a modern életfejlődés mértani haladványban emeli a magyar törvényhozás óriási nagy adósságát a nemzettel szemben. Ez a A HAZÁNK TÁRCÁJA Berlioz „Requiem“-e. A «Hazánk» eredeti tárcája. «Halálomnak meg lesz talán az az egy haszna, hogy végre elő fogják adni műveimet.» Ezekkel a keserű szavakkal búcsúzott el barátaitól halálos ágyán Berlioz Hektor, a franciák legnagyobb szimfonistája, az új romantikus iskola megalapítója s a modrn hangszerelés nagymestere. Életében elismerés helyett csak gúnyt aratott, még saját honfitársaitól is, annál kevésbbé méltányolta őt a külföld. Liszt Ferenc volt az egyetlen ember, aki felismerte lángeszét és síkra szállt reformeszméiért. De a 70-es évek elején nagy fordulat állt be jelentőségének megítélésében. A francia-német háború után felébredt a francia nemzeti közszellem és a művészet terén is felülkerekedett a soviniszta áramlat, amely Wagner Rikárddal szemben Berlioz Hektort állította oda, mint a francia zene reformátorát és a modern francia iskola fejét. Azóta Berlioz művei mindinkább tért hódítanak nemcsak Franciaországban, hanem a külföldön is, főleg Németországban, ahol Liszt apostolkodása leghamarabb temette meg gyümölcseit úgy, hogy ma már mindenfelé sűrűen találkozunk a hangversenyekben Berlioz hatalmas zenekari alkotásaival. Ezek között a legkiválóbb helyet foglalja el a «Requiem», amely bizarr és nagyon a külső hatásra számított részletei mellett is rendkívül érdekes és igazán nagyszabású mű. Maga Berlioz is ezt a művét becsülte legtöbbre. Azt írta ugyanis 1867-ben egyik barátjának : «Ha az a veszély fenyegetne, hogy elégetik összes műveimet, egynek kivételével, akkor a Halottak Miséje (Messe des morts) számára kérnék kegyelmet.» Pedig ezt a művét nem érett férfi korában, hanem pályája kezdetén írta. Amikor visszatért Rómából, ahol mint a «Grand prix de Rome» nyertese zenei tanulmányait befejezte, mint egészen fiatal, ismeretlen zeneszerzőt bízta meg a kormány egy gyászmise megírásával. Berlioz lázas hévvel fogott a nagy munkához és bámulatos gyorsan készült el vele. «A fejem szinte szétpattant az agyamban támadt eszmék sokaságától, — ezt írja emlékirataiban — még meg sem volt az egyik szám vázlata, máris a másiknak tervezete tálult elém. Minthogy nem bírtam elég gyorsan írni, stenografikus jeleket gondoltam ki, amelyek nagy segítségemre voltak. A zeneszerzők ismerik a kint és a kétségbeesést, amelyet az okoz, hogy némely gondolat örökre elröppen az emlékezetből, mert az embernek nincs elég ideje, hogy azt megrögzítse.» A «Messe des morts» eredetileg a júliusi forradalom áldozatainak emlékére tervezett nagy gyászünnepélynek volt szánva, de azután közbejött körülmények következtében a Constantine ostrománál elesett Damremont, francia tábornok tiszteletére az invalidusok dómjában rendezett gyászünnepély alkalmával, 1837. december 5-én adták elő legelőször. Nem a régi templomi zene szabályai és hagyományai szerint való requiem lebegett Berlioz szemei előtt e mű megírásánál. Megtartotta ugyan annak jellemző formáit, de ezeknek a keretében felhasználta a modern zene összes vívmányait a kifejezés eszközei közül. A 10 számból álló mű ének- és zenekarra van írva tenorszólóval a «Sanctus»-ban. Az első szám, a Requiem és Kyrie egyszerű és megkapó dallamával legközelebb áll a régi egyházi zenestílhez. De az utána következő Dies Irac már egészen modern. Ez a szám egyébiránt a műnek legeredetibb és leghatásosabb része. Az énekkar a gregoriánus énekhez hasonló, igénytelen dallammal lép fel, melyet csak egy pár hangszer kísér, mégpedig unisono. Lassankint azonban a zenekar árja dagad és mind erősebb hullámokat kezd vetni, míg egyszerre a Tuba mirum-nál mind a négy világtájon megszólalnak a végítélet harsonái. Erre a célra a főzenekaron kívül még négy külön, rézfúvós zenekar van felállítva. Hozzájárul a Berlioz előírása szerint — a pár üstdob menydörgésszerű moraja és a férfikar unisono éneke. A hatás a szó szoros értelmében megrendítő. Ámde az eszközök is rendkívüliek, amelyekkel a szerző ezt a ha- Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit dijtalanul közöljük. (L. 10. oldal.)