Hazánk, 1901. november (8. évfolyam, 258-283. szám)
1901-10-01 / 258. szám
Vili. évfolyam. 258. szám. Péntek. Budapest, 1901. november 1-SZERKESZTŐsáa ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kiziratokat nem a bank ritsza. * Telefonálta 68—83. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Jpa!e9137 évre 28 kor.1 Negyedévre 7.—kor. | Félévre _ 14 . | Egy hóra_2.40 , Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 mp, A Ház elnöke, Budapest, okt. 31. Soha oly hatalmas beszéd nem hangzott el a magyar képviselőház elnöki székéről, mint az, amelylyel Apponyi Albert gróf ma ott elfoglalta helyét. Ez a beszéd több volt székfoglalónál. A nemzeti jogok apotheozisának nevét érdemli meg. Az ország alkotmánya és szabadságjogai szólaltak meg ma az elnöki székről, abban a fenkölt formában és az önérzetnek abban a fenségében, melyet e szózatnak az új elnök egyénisége és jelleme adott. Mintha magasabbá lett volna az elnöki emelvény és az elnöki méltóság abban a tomboló lelkesedésben, mely e beszéd minden egyes részének hatása alatt kitört. Mindenki érezte a Házban, hogy az a férfiú szól onnan az elnöki magaslatról, aki ennek a nagy állásnak viselésére, abban az ideális felfogásban, melylyel hivatásának jelentőségét tolmácsolta, a legméltóbb. A nemzet felébredt lelkiismerete és a magyar alkotmány hamisitatlan szelleme nyertek ma az ő ajkai által az elnöki széken testet és életet. Íme itt van az uj korszak a nemzet törvényhozásának templomában, melyet a nemzeti munkának nagy feladataira ez az elnöki beszéd felavatott. Nagy és hatalmas államok megirigyelhetik tőlünk azt a nemes önérzetet, melylyel ősi alkotmányunknak országot alkotó és nemzeti jogokat biztosító kincseit a magyar képviselőház elnöke feltárta hazája előtt s a nemzet képviseletét e drága kincsek őrizetére és kegyeletes ápolására hívta fel. Ez a beszéd már nem a többség elnöki jelöltjének, hanem a nemzetképviselet valóságos fejének és tolmácsának megnyilatkozása volt. Az angol polgár büszke a saját képviselőházának elnöki méltóságára, melyet minden más tekintély fölé helyez. Nagy fénynyel igtatja be ott a parlament a megválasztott elnököt, kinek széke előtt az asztalon fekszik a hatalom jelvénye: a parlamenti jogar. Nálunk egyszerűbb és minden külső fényt nélkülöz az elnöki beigtatás. De amai elnöki beigtatás valóságos ünnep is volt, mert azzá tette az elnöki beszéd mindenek fölé emelkedő alkotmányjogi jelentősége, mely a nemzeti élet önállóságát és a nemzeti szabadság biztosítékait dicsfénynyel besugározva állította a parlament és az ország szemei elé.tt volt ma az elnöki asztalon nálunk is a nemzeti jogar.Mindenki látta azt eszményítve az elnöki beszéd által, mely kitörő lelkesedésre ragadta a házat, amint lelkesedéssel fogja eltölteni a nemzetet. A magyar állam a mi alkotmányunk elveinek világánál nem lehet más, mint a király és nemzet jogainak egymással összhangban álló szervezete; a mindkét részen levő hatalomnak és jognak egymást kiegyenlítő alakulata, mely a magyar nemzet önfenntartó munkáját végzi. Nincs a világon, az egy Nagy-Brittániát kivéve, alkotmány, melyben a hatalom és jog oly benső életközösségre lennének utalva, mint a mi ősi alkotmányunkban. És a történelem azt tanúsítja, hogy mikor ez a belső életközösség és az abban rejlő egyensúly megingott, azt nemcsak a jog, hanem még inkább a hatalom szenvedte meg, mely a jog elnyomásával diadalmaskodni akart. Ebben az eszmekörben, mely a mi alkotmányunknak létfeltételeit tartalmazza, a hatalom is, a jog is, a király és a nemzet között megosztva érvényesül. A király nem egy adományozott kharta, hanem a nemzet történelmi alkotmányának jogán uralkodik. A magyar nemzet alatt pedig élő testet értünk, melynek nem fölötte és nem azon kívül, hanem, amelyben, mint ugyanannak a testnek egyik életszerve, létezik és működik a királyi hatalom. Igaz, hogy a király a legfontosabb szerve ennek a testnek, merít a feje, de éppen ezért a nemzettestnek a kiegészítő részét képezi, mely nélkül amint a nemzettest funkciója megakad, azonképpen a nemzettest többi részének a közrehatása hijján e test fejének a funkciója sem képzelhető, így áll be, a nemzet életszerveinek kölcsönhatása által a hatalomnak és a jognak egyensúlya. És ebből az összhangból származik a mi alkotmányunknak és a mi nemzeti munkánknak a legfőbb kincse: a szabadság, melynek alapja, tartalma és követelménye a joguralom. E nagy alkotmányos kincs fölött a nemzet és annak parlamenti képviselete a maga felelősségteljes hivatása erejénél fogva öl A HAZÁNK TÁRCÁJA Memento móri. A Hazánk eredeti tárcája. Irta: Harmath Lujza. E napon rendesen fájóbb az emlékezet, sajgóbb a bánat és mindig — elfeledve a jelent, az élet káprázatos gyönyöreit — a múltban, a múltnak élünk. Végtelen jól esik ma ledobni magunkról a társaság, a mindennapi lüktető élet nyűgét, hogy eljöhessünk ide e szomorú tanyára, lerovandó a soha nem múló emlékezet önkéntes adóját. E napon önmagunké vagyunk, ma minden pihen. Lecsöndesülnek az élet viharos hullámai, szünetet tart az áldatlan politikai harc, félre áll az önzés, a gyűlölség, a társadalmi nagy problémák megfejtése, térdet hajt a hitetlen, szelíd képet ölt a szocializmus és imádkozni tanul mindaz, akiben különben hőven lobog a tagadás ádáz szelleme. . .. "/ A halottaké, az emlékezeté, az idealizmusé ez a nap. Lelkünk csodálatos, átalakuláson megy keresztül és jobbak, nemesebbek leszünk. Áhítattal, megtört szívvel lépünk a halottak országába és jövőnk iránti megdöbbenéssel teszszük le kegyeletünk adóját a sírra, mely szeretteink fölött domborul. Elhozzuk a haldokló természet utolsó virágait, megöntözzük könyeinkkel és forró imát rebegünk a mindenek Urához. És hiszszük, hogy a virágillat átitatja a földet, a köny átszivárog a hantokon és imáinktól megdobban az ott lent alvó szive . . . Megdobban, megérzi a múlt és jelen, az élő és halott közötti láncszemek galvanisztikus ütését és felkel mély álmából, hogy elfogadja a szeretettel hozott emlékezés adóját. Talán nyugodtabban folytatja aztán örök álmát, ha érzi, hogy nincsen elfeledve. Én e napot rendkívül szeretem és várva várom. Ilyenkor lelkem lerázza magáról a mindennapi reális élet rettenetes prózáját és el-elimbolyog azokhoz, kiket egykor oly igen szerettem. És elhozom könyben, virágban és fájó sóhajban, a halállal meg nem szűnő szeretet adóját. Váljon nekem ki fogja egykor elhozni ? . .. Talán senki úgy lehet. . . Rossz óráimban, lázas éjjeleimben sokat bánt ez a gondolat. Virágtalan sárban, könytől nem áztatott hantok alatt fogok megpihenni. .. Én, aki annyi virágot hordtam össze másoknak, én, aki annyi könyet ejtettem másokért . . . De nem, mégis nem úgy lesz. Te benned bírom oh nagy természeti Te benned, ki koldusnak, gazdagnak, boldognak és szerencsétlennek egyaránt szétosztod kincseid. Te elhozod majd az én számomra is üde virágaidat s rám hullajtod halk zümmögéssel sárguló leveleidet. És én meg fogom érezni a virágillattól átitatott föld üde lehelletét és szivem hálásan megdobog. úgy is a vadvirágot szeretem, az őstermészete hamisítatlan gyermekeit, s te azt fogsz nekem hozni. Ez, ez az én virágom. Ha tavasz jöttén az első hóvirág kidugja gyöngyikés fejét a fehér lepel alól, mindig úgy érzem, mintha halottamból ébrednék . . . Valami csodás vágy, remény, édes álmok szállják meg ilyenkor valómat és én úgy érzem, hogy az élet egy időre újra megnyitotta előttem a küzdelem pályáját. Talán senki éberebb figyelemmel, nagyobb csodálattal nem várja, kiséri a természet ébredését, az első virágtól az utolsó lombhullásig, mint én. Amint elragad,a tavasz első virágszirma, első lepkéje, első madárdala, avagy megrészegít az ébredő természet üde, illatos lehellete, úgy kisérem gyönyörrel a nyár telt mezőit, illatos rétjeit, termő fáit és épp úgy meghatja egész lelke ■Előfzetőiöknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit dijtalanul közöljük. (L. 11. oldal.)