Hazánk, 1901. november (8. évfolyam, 258-283. szám)

1901-10-17 / 272. szám

A HAZÁNK szépirodalmi melléklete. 5 Vasárnap, 1901. november 17. Akit ketten szeretnek. A borgói és a radnai havasok a bukovinai határig vetélkednek egymással. Az Ünőkővel öt hegylánc kacérkodik. Az első tölgyerdővel van borítva, a második egészen kopár; azután kö­vetkezik egy kékes szinü, ködbevesző gerinc, mögötte egy éles hátú, fenyővel borított, fekete hegylánc s végül az utolsó, a hóval borított, sziklás hátfal. Ez a borászat panoráma. Boldog, aki látja, de volt egy ember, aki szü­letése óta hajnaltól napestig gyönyörködött benne és ez: Mitru, a pakulár. Híres legény volt ez a Mitru. Még a naszódi vásáron is róla beszéltek, pedig nem vált meg egy percre sem a borászai hegyektől. Ott érezte jól magát, ahol az apja, meg a nagyapja legeltette az ilvai juhokat. Arcát pirosra festette az éles havasi levegő és a betegséget csak hírből ismerte. Egész alkata olyan volt, mintha szobormintának született volna. Hatalmas termet, csupa izom, buzogány karok, sötét szúró szem, merészen hajlott orr és vállra omló dús fekete haj. Olyan bukovinai, román keverék lehetett. Asszony után nem ölte magát, így is több kerülgette az esztenájt, mint kellett volna. Az ilvaiak a jaádi molnár özvegyét hozták hírbe. Ő járt fel a Borászára havast nézni. Ele­inte ritkán, később mikor megtudta, hogy a szomszéd pakulár felesége veszedelmesen szép, gyakrabban.* Novemberre hajlott az esztendő. Mitru leterelte a turmát az aljba. Oda költöz­tette az esztenájt, mert az erdei avart már hó borította. Mikor a nap alábukott, meggyújtotta a pásztortüzet. Nem mintha fázott volna — hiszen nem volt természete — hanem mert így tett az apja is. Alighanem, hogy megpirítsa az oldalast, meg, hogy messziről lássák, hogy él még a borá­szai pakulár. Azután oda letelepedett a tűz mellé nyálasot faragni. De az esze más felé járt. — Hosszan elgondolkodva nézte a hanyatló és újra kigyuló parazsat. Mintha a jaádi molnárné kényes sze­meit keresné a lángokban. Észre sem vette, hogy nyílik az esztenás ajtaja. Csak akkor fordult hátra, mikor vállon érin­tették. — Te vagy Ilána? — Én. Hát az a másik járt itt azóta? — Nem. Megmondtam neki, hogy üljön a jaádi malomban, szebb szeretőre akadtam. Ilána kiegyenesedett e szónál. Valóban gyö­nyörű volt e pillanatban. Ráesett a pásztortűz fénye, amint szilajult odaállott a pakulár elé: — Velem is így fogsz bánni, ha egy szebbre akadsz. — Nem, mert nálad nincs szebb — felelte Mitru nyugodtan és átölelte olyan természete­sen, mintha a saját felesége lett volna. — No hát csak azért mondom, mert itt nőt­tem fel a Vlegyán alján én is, aztán tudom, hol áll az uram fejszéje. Mitru helyeslőleg bólintott: — Az is annak a rendje. Hát most itt ma­radsz ? — Itt. Azt akarom, hogy az uramnak kinyíl­jék a szeme. De úgy látom, ő inkább találna a jaádi molnárnéhez. Jámbor természet mind a kettő — avval leült a pakulár subája szélére. Egészen besötétedett. Az új hold, meg a gyé­ren pislogó csillagok halványan világítottak az éjszakába. Rémes kuvaszvonitás vegyült az itt­­ott felhangzó kolompoláshoz. Alighanem farkas kerülgette az esztenájt. Ilána egészen közel húzódott a pakulárhoz... * Hó és hó mindenütt. Csak a földi tudta megmondani, hogy melyik a havas? De a jaádi molnárné ismerte a Borászára ve­zető csapást. Már hogyne ismerte volna, mikor az ura amíg élt, a bukovinai csempészek kezére játszott. Hányszor volt, hogy az asszony hét határon át terelte egymaga a passzus nélküli tulkot ? így került a szép Mitru útjába. És a vármegye soha sem tudta meg, hogy a jaádi molnár a csempészek orgazdája, a jaádi molnár pedig álmodni sem merte, hogy a fele­sége a szép Mitru szeretője. Most meg már ép­pen békén alhatik a jaádi temető fenyőövezte földjében. Ami volt az rég volt, talán igaz sem volt. Hiszen éppen ez fájt a molnárnénak. Ezért sietett annyira, hogy Mitruval elszámolhasson. A hó­csapáson biztosan haladt felfelé. Óva­tosan megfigyelt minden bokrot. Tudta ő jól, hogy mit csinál Szombat volt és e napon szokták a részes gazdák számbavenni a jószágot. Mitru megfelel mindegyiknek, azután alszik egyet a ceremó­niára. Ezúttal nehéz álma lehetett. Azt álmodta, hogy az a sápadt asszony, kiről Ilona azt hitte, hogy jámborabb a szomszéd pakulárnál, szikrázó szemekkel, kezében fejszé­vel állit eléje. És ő nem tud felemelkedni... úgy rémlik neki, mintha ezt mondaná: — Nem kértem hűséget tőled, csak szerelmet és te mégis hűséget esküdtél! Emlékszel-e ? Emlékszel-e ? És Mitru nem tudott felelni... Összeültek a törvényttevő emberek. Az a sápadt asszony már megnyugodott, hogy nincsen terhelő tanú. Ő maga csak annyit­ mondott: — Szerettem, azt nem tagadom, de a mi sze­­relmünknek nem volt felhője, csak napsugara. Erre felugrott a másik: a szép Ilona. Szila­­jul, vérben forgó szemekkel, mint aki eszét veszíti: — Szeretted!?... No hát akkor tudd meg, hogy én vagyok a gyilkosa. Én, én!... Érted-e! ? Pokoli mosoly sugárzott szemeiben Örült a másik vergődésének. Talán még szebb volt e pillanatban, mint azon a hideg novemberi éj­szakán, mikor a pásztortűz sugára világította meg arcáját. Most, amikor szemtől-szembe állott vetély­­társával, akkor tört ki belőle a féktelen szen­vedély. — Nem hallod! ? Vagy nincs szavad hozzá ?... Én vágyot a Mitru gyilkosa!... Én öltem meg! Minden szem kettőjük felé fordult. Amaz a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni. Azt hitte, a másik megőrült Ilona pedig vadul neki rohant: — Hallgatsz?!... Vagy nem bánod?... No hát akkor én mondom, hogy te vagy a gyilkosa! Te, te ittad meg a Mitru vérét!... Ott hagyott, eldobott... irigyelted tőlem, te ölted meg! — És elkezdte ütni, tépni, fojtogatni. Alig tudták lefogni. A támadás nagyon váratlanul jött. Az a sá­padt asszony a keresztkérdésekre egészen meg­adta magát. Ilána pedig mikor már eloszlott a tömeg, ak­kor is egyre kiáltozta: — Te ölted meg! Te ölted meg!... A két turma egy pakulár esztenájába került. A Borásza elhagyatottabb lett, mint valaha. De hébe-hóba arra jár, többnyire találkozik egy asszonynyal, aki kosárral hordja a havat a Vlegyásza csúcsáról a Borászára. A gyermekek félve kerülgetik és hogy mi já­ratban van, azt nem merik kérdezni az öregek sem. Jó, hogy nem bánt senkit, békén hagyják őt is.­­­­ A szép Mitru esztenájának helyén van egy sirhalom, ott kiüríti kosarát, azután megindul újra Vlegyász csúcsára. Mire visszatér, amit előbb hozott, elnyeli a tavaszi napsugár. És ez így tart reggeltől estig. Hogy miért? Ki tudna erre felelni? Talán, hogy ki ne zöldeljen soha az a jelte­len sirhalom, vagy talán, hogy eltakarja a szép Mitru nyoszolyáját, nehogy ráakadjon, mikor ki-­ szabadul a börtönből — az a másik. Dr. gróf Foss György. — Megérdemlik egymást, Mihály pajtás. — De meg ám. Öregségünkre örömünk, hogy őket, kik szegénységükben büszkék maradtak, boldogoknak látjuk. Lórika elérzékenyült és boldog könnyeket sirva, megfogta vőlegénye kezét és odaborult az öreg vállaira és sirt, sirt keservesen. — Menjünk — szólt Szergő Tóni . . . s csak­ugyan mentek, magukra hagyták a két boldogot, hadd élvezzék a szent perceket. Mert szentebb perc nincs, mint mikor az Isten két egymáshoz méltó szív egyesülésének akadályait eltávolítja.. Itt már nem volt többé akadály. Útközben Gyárai András és Pattantyús Mihály azt határozták, hogy elmennek megköszönni a nagyságos asszonynak ezt a szívességet. Szergő Tóni elkísérte őket a kapuig. Nem akarta azt mutatni, hogy neki is része van a nemes csele­kedetben. Özvegy Révessy Tivadarné, a szép Klára egy­szerűen élt. Nem kellett ott sokat jelentgetni. Kanapéra ültette a szegény embert is. Férje be­teg volt. Viszszavonultan éltek. Férje halála után ő még jobban viszszavonult. Szívesen látott min­denkit, de ő csak ritkán látogatott mást. Szívesen fogadta a két elválhatlan öreg paj­tást. Szergő Tóni utján már ismerte őket és tudta, hogy ezek vannak megbízva az Omega Lóri követeléseinek rendezésével . .. — Isten hozta. Tessék leülni. — Köszönjük nagyságos aszszony, szólt a min­dig szóvivő Pattantyús Mihály... Nem alkalmat­lankodunk sokáig ... Nem ide valók vagyunk. * — Becsületes embert szivesen látok mindig. — Köszönjük a megtiszteltetést s köszönjük a jóságát Omega Lóri nevében is. — Ne nekem, de Szergő úrnak köszönjék . . . — Ő meg a nagyságos asszonyhoz utasít kö­­szönetünkkel. Úgy mondja, neki semmi része sincs a dologban. — Nem igazat beszél. Ő gondolta ki, hogy ezt tegyük. Ha ő nem beszél, úgy semmi nem történik. — Derék ember ez a Szergő úr! Ilyen férfi kellene sok. Igazán büszke szegény. Meg is se­gíti az Isten. Ad neki jó módot, jó pénzt. Mi ezért imádkozunk. Özvegy Révessy Tivadarné elpirult. Maga is azt gondolta, hogy ritka derék férfi ez a Szergő Tóni, de tovább nem mert gondolni Pattantyús tovább beszélt: — Bizony nagyságos asszony, jó pár nélkül bajos az élet. Ha nincs, akivel örüljünk, ha nincs, akinek panaszkodjunk, rosszabb az a szárazságnál. Itt van az én András komám, ha nem volna, bizony pattogatott kukoricánál is értéktelenebb lenne az én sorsom. Ő főz, mos, takarít és segít örülni, meg búsulni, ahogy jön. — Majd csak kerül annak, akinek nincsen, de mindenki legjobban tudja a maga sorsát. — Minden jót kívánunk a nagyságos asszony­nak és kezeit csókoljuk. A nyár csak nyár, de ha jön a tél, jajszót fakaszt az lépten-nyomon annak ajkáról, aki egyedül van . . . Elmentek. Egyedül. Egyedül. Még ez a szó nem jutott eszébe Klárának. Ez a két sajátságos öreg em­ber juttatta eszébe. Annyira egyedül volt, hogy nem is vette észre. Egyedül. Ez a szó hangzott keresztül egész lakásán és viszhangzott szívé­ben, lelkében. Hát mikor a férje élt, nem egyedül volt? Ketten éltek és olyan megszokott rendben, mint most. Abban az órában kél, abban fekszik, ebé­del, fürdik, sétál, mint akkor. Férje egész nap az irodában dolgozott. Elfoglalták a közügyek szabad idejét. Az a bizalmasság az élet minden apró részletében, mely a házasélet összhangja­­i­nak feltétele, hiányzott. Leánykorában pajkosságban, jókedvben vetél­kedett a fiatal emberekkel. Tréfáival megkacag­tatta egész környezetét. Mikor férjhez ment, férje komolysága őt is átalakította. Két év­ alatt úgy megkomolyodott, mint a férje. Bele­­­­élte magát pereibe és hivatalos dolgaiba. A leg­több jókedvű nőből a férj komolysága kiöli a jó k­edélylyel az önállóságot. Háztartásán kívül nem, törődött semmive. Férje úgy bánt vele, mint­ egy gyermekkel. Öltöztette, akár csak egy­ babát. Elvitte színházba, hangversenyekre, bábo­lókba, egy-két mulatságba és örült, ha felesége tündökölt Mikor a gyógyíthatlan szívbaj fel­lépett, elmaradtak a szórakozások. Női önfeláldo­zással, a hitves igazi hűségével ápolta férjét­ Mikor a betegség ágyba döntötte, nem távozott, el mellőle. Kezét kezébe fogva, órákat ült ágya­ mellett és hallgatta férje elveit, nézeteit, terveit Ekkor ismerte meg igazán, hogy milyen nemes ember. Eddig tisztelte, most szeretni kezdette. (Folyt köv.)

Next