Hazánk, 1901. december (8. évfolyam, 284-307. szám)

1901-12-01 / 284. szám

Vili. évfolyam. 284. szám. Vasárnap Budapest, 1901. december 1 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kézintokat nem adunk vissza. * Telefonszám 68—28. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. .................... ...................................... fü Előfizetési ára: évre 28 kor.(Negyedévre 7.—kar. ======= Félévre _ lé­v | Egy hóra _ 8.40 . Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 18 fillér. Csatorna-poézis, Budapest, nov. 30. A csatorna-láz közép-európai tünet. Ke­letkezett Németországban, a császár lel­kében, aki a német ipari termelés szá­mára olcsó összeköttetést akart teremteni a tengerrel. Azonban a nagy Mittelland- Canal tervét egyelőre megdöntötték az agráriusok, a junkerek, akik monoklit vi­selnek és ragaszkodnak az ősi röghöz, annak az esetének forrásához, mely a teutoburgi erdőben a római légiókat ösz­­szetörte. A német agráriusok úgy látják, hogy ugyanazon az útón, melyen a német iparcikkek olcsón kifelé indulnak, még olcsóbban beözönlik majd az amerikai, brazíliai, argentínai, kis-ázsiai és orosz­­országi búza meg egyéb nyerstermény, tönkre megy a német mezőgazdaság s halálos betegség kezdi ki a német kultur­­törzsnek azokat a legmélyebben járó gyö­kereit, amelyek Schiller, Goethe, Bismarck, Böcklin, Lenbach, Menzl és mások zse­nialitását váltották ki a német művelődés virágos kertjében. Németországból a csatorna­láz termé­szetes uton származott át Ausztriára s­ok­ pillanatra elfordította az emberek figyel­mét a belpolitikai zavaroktól. Az osztrák kormányok taktikája egy idő óta, hogy a gazdasági politika inges falataival tartják a nemzetiségi oroszlánokat, gondolván, hogy amíg falatoznak, békét hagynak egy­másnak. Ausztria állítólag megépíti a maga csatornáit, ha mást nem, legalább a ma­gyarokat érdeklő Elba-Odera csatornát s most már a magyar közvéleményen volt a sor, hogy a maga részéről is csatorna­lázba essék. Boldogult Vadnay Andor nagyot és szépet álmodott az öntöző-csatornák felöl. Dunántúli ember volt, ahol a Balaton va­rázslatos szépsége az emberek lelkébe csapongó képzelőerő v­olt. Egyik alföldi vármegyének lett a főispánja s álmai végigszáguldoztak a földkerekség legszebb rónáján. Látta az Alföld népét, amely gaz­dag, büszke és tehetséges. Elgondolkodott a jövőjéről s a faj szeretet ösztönével fél­tette a nemzet falanszterét a modern ala­kulás veszedelmeitől. Miképp lehetne ezt a pompás emberanyagot megkötni az Alföldön olyformán, hogy nemcsak meg­élhessen és akadálytalanul szaporodhas­­sék, de a benne lakozó szép energiát is hasznosítsa . És kifestette a kertgazdál­kodás színes képét a hozzávaló öntöző és hajózó csatornákkal. Öntöző csatornákat az Alföld szikkadt talajának megterméke­nyítésére s hajózó csatornákat a meg­teremtendő alföldi kertgazdálkodás termé­nyeinek könnyű és olcsó elszállítására. Terveit és reményeit oly ellenállhatatlan Legtöbb igazi költészetet az erdélyi és bihar­­megyei hegyvidék román lakóinak népélete rejt magában. E vidék népe a maga ártatlan egysze­rűségében és naivságában él ma is, a civilizáció áldásai és romlása egyaránt ismeretlenek előtte. Aki e népet megismeri, lehetetlen, hogy meg ne szeresse. Csodaszép vidékén, magas hegyei kö­zött a maga igénytelenségében és romlatlanságá­­ban olyan mint egy rejtett virág, melynek szépsé­gét csak az méltányolja, aki tövén, laszakítatlanul látja azt. A lassú természetű, ábrándos, kevés­­szavu férfiak, kik hegyeik között magánosan bolyonganak néha hétszámra, a fekete szemű, nyilt tekintetű, vidor leányok, az élet bajai által hamar megvénülő és komorrá váló asszonyok s a lassan nyíló eszű, sokszor alattomos fiuk mind egy nagy család tagjai, kiknek egy­forma faji tulajdonságai eltagadhatlan rokonsá­got mutatnak s kiknek legegyügyübbjei is a ha­misítatlan népköltészet osztályosai. A havasi kürt és a pásztorfurulya, e két hangszer meg­nyitja lelküket a költészet számára s alig van e hegyvidéknek oly lakója, ki valamely zeneszer­számon ne játszanék s kinek ajkán a méla nép­dalok ne szólalnának meg. E vidék románsága leginkább fogékony a költészet iránt, a környék paplakjaiból és tanítói hajlékaiból kelnek szárnyra azok a dalok, melyek aztán a királyi Románia síkjain visszhangzanak, bejárva a románok által lakott összes területeket, míg végre a fél­ állatok között elhal a költészet, mert a pálinka butító hatása Mármarosban kiöli a lélek gyöngédebb érzelmeit. A biharmegyei és alsó-fejérmegyei ro­mánság józan, forrásvizet vagy legfeljebb fenyő­vizet iszik, szegény és takarékos és mindig hó­fehér ruhában jár, tehát igen tiszta, mint ha­lendülettel és stílusművészettel adta elő a magyar közönségnek, hogy túlzás nél­kül el lehet mondani. Vadnay Andor volt a középeurópai csatornaláznak legnagyobb poétája. Vadnay készítette elő a magyar köz­­­véleményt komoly csatornatervek befo­gadására. A kedvező diszpozíc­iót ketten használták föl: előbb Hieronymi Károly felolvasással, mely Ausztriában is nagy figyelmet keltett, utóbb Krisztinkovich Ede, aki nagy, ötszáz milliós csatornatervét a kellő történelmi háttérrel is látta el a csa­tornák szerepéről és hivatásáról írott pom­pás tanulmányában. A tervek tehát megvannak, komoly em­­­berek csinálták komoly rendeltetéssel s íme ott vagyunk, hogy a csatornakérdés eljutott a magyar törvényhozásig és a ma­gyar kormányig. Kormánynak és törvény­hozásnak azonban meg kell fontolnia, hogy a nagy nemzeti erőfeszítést a mostani vál­ságos gazdasági helyzetben elbírjuk-e, s hogy a nagy befektetéseknek mi a céljuk és mi lesz a remélhető ellenértékük ? Az a merész terv, amelyet Vadna­y An­dor revellált, nagyon szép, de nincs a természetben olyan ugrás, mely a közel­jövőben közel vinne hozzá. Világos, hogy előbb az alföldi kertgazdálkodást kellene megteremteni, erre pedig sokam, a helyzet alapos ismerősei, hitetlenül csóválják a vasai, egészséges mint fenyvesei, serény mintát erdeiben szökdécselő madársereg s oly dalos,, mint az. Költészetén, zenéjén a magányosság mélasága érzik, a jámbor pakulát sokszor hetekig egyedül barangol állatjaival a hegyek között, alig vasár­naponként keresi fel a falu kis fatemplomát, vesz valami csekélységet, amire szüksége van s ismét felvonul hegyei közé. A rengetegekben, a természet nagy templomában mélabi szállja meg s ezt fokozza az emberekkel érintkezés szomorú tudata. Látja, hogy az alant dolgozó tár­sak élete még nehezebb mint az övé, az aranybá­nyász még keservesebb életet él, mert még csak nem is független, mint ő, keservesen dolgozik a nyomorult megélhetésért. A HAZÁNK TÁRCÁJA Flórika szerelme. A Színmű a román népéletből 4 felvonásban, írta: Mol­dovan Gergely. Első előadása a Népszínházban november 30-án. — A «Hazánk» eredeti tárcája. — A sokféle nemzetiség által lakott Magyar­­ország népélete tömérdek oly érdekességet tar­talmaz, mely eddig a drámairodalom számára ismeretlen világrész volt. Ahány vidék, annyi népsajátság s a népszínmű keretébe voltaképpen a németül, tótul, románul, oroszul beszélő ma­gyar hazafiak belső élete is belefér és jogosan bemutatható. E gondolat vezette Moldov­ín Ger­gely kolozsvári egyetemi tanárt, midőn 1879-ben «Szép lliána» című népszínművét megírta, me­lyet 1880-ban majdnem ötvenszer adtak a ko­lozsvári színpadon, Pálmay Ilkával a címszerep­ben, kinél kedvesebb, szebb és elevenebb oláh­­fáját sem a bihari havasok, sem Alsó-Fejér megye hegyvidéke nem látott. Nyomán haladtak a király­­hágón­ inneni rész írói, első­sorban Almási Tihamér, ma is közkedveltségü, jó izü­l Tót leánykával és «Cigány Pannáival, majd Folli­­nus Aurél aradvidéki «Nánt»-jával, de azután a nemzetiségi darabok bemutatása elmaradt s csak az egyes vidékek ethnográfiai sajátságait láttuk drámai formában, több népszínmű kere­tében. «Hegyeinkből arany ázik S mi koldulunk háztól-házig,» —­­ mondja egyik keserű dala a verespataki arany­ásó népnek. A pakulár (pásztor) boldogabb, mert legalább nem kell minden órában éreznie az anyagi függés keserűségét; csekély táplálékát megadják állatjai, ruháját megszövi ő maga, egyéb igénye nincs. Koronként ha lát egy-egy úri­embert, ki utasként arra vetődik, az nem bántja őt; ha néha egy kis pénzre van szük­sége, csinál valamit, csebret, kártyát (vizes edényt), fakanalat, furulyát, havasi kürtöt, kosa­rat s némi pénzt kap abból. Fönn a havasokon pedig nem parancsol neki senki, csak az Isten, akit szeret és tisztel. Édes üdülés lelkemnek, valahányszor e vidékre mehetek, fájdalom! ritkán jut egy-egy budapesti munkás halandónak ily szerencse. Kevesen is ismerjük e vidéket, írótársaim eljárnak Párisba, lapunk mai száma 24 oldal.

Next