Hazánk, 1902. február (9. évfolyam, 28-51. szám)

1902-02-01 / 28. szám

IX. évfolyam. 28. szám. Szombat, Budapest, 1902. február 1. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Köziratokat nem adnak vissz.. .& Telefonssim 56—23. FELELŐS SZERKESZTŐ BUDAY BARNA. Előfizetési ára: Egész évre 28 kor-1 Negyedéve 7.—kor. ..............., Félévra___14 « | Egy hóra _ 2.40 , Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 Hld., A perrendtartás. Budapest, jan. 31. (g) Nem ismerek kívülünk országot, melyben a perjogi reformok ügye annyi viszontagságon ment volna keresztül s e mellett oly sok előkészületi időt és mun­­kát emésztett volna fel, mint nálunk. Ez azonban még a kisebbik baj. Sokkal nagyobb és mélyrehatóbb baj ennél az, hogy e viszontagságok közepette sem a bírói, sem az ügyvédi szervezetet nem tudta a törvényhozás kiépíteni, sőt rész­leges és elégtelen, sokszor bántó közben­­eső intézkedésekkel ismételve megingatta a bíróságok, a jogvédelem és a pervitel életrendjét. Ennek azután az lett az ered­ménye, hogy teremtett egy önmagával és a létező állapotokkal mindenképpen és méltán elégedetlen, hihetetlen nagyszámú bírói kart, egy meg nem becsült ügyvéd­séget és oly perlekedés­ özönvizet, mely­nek párját széles e világon hasztalan ke­ressük.­­ Ez az állapot annál sajnálatosabb, mert kétségtelen, hogy tizedrész annyi munká­val, amennyit egyedül a polgári perjog reformjára harminc és néhány év alatt fordítottak, a bírói és ügyvédi szervezet­nek és a perjogi alkotásoknak összhang­­zatos és fokozatos, de állandó és jóaka­­ratú fejlesztése útján e hosszú idő alatt hasonlíthatlanul kedvezőbb eredményeket­­ lehetett volna elérni, mint amilyeneket a­­ legtökéletesebb perjogi, vagy egyéb alko­tásoktól most remélhetünk. Nem tehetek róla, de nemcsak nem változott meg, hanem a mi jogreformbeli vajúdásaink eredményeinek láttára még inkább megerősödött bennem az a meg­győződés, mely mindenütt másutt a jogá­szok közhitét képezi, hogy a leghiányo­sabb perjogi rendszer dacára jó bírói és jogvédelmi szervezet mellett kielégítő az igazságszolgáltatás; míg viszont a legki­tűnőbb perjogi kódexek mellett, ha a bírói és jogvédelmi szervezet a betegség tüneteit mutatja, általános hajbakapás és elzüllött jogérzet van megnyugtató igaz­ságszolgáltatási állapotok helyett. Az angolok a maguk bírói és ügyvédi szervezetében alkották meg a jogszolgál­tatás jóságának valódi biztosítékait. A pol­gári perrendtartás ott jó részben nem is tulajdonképpeni törvényhozási alkotás, ha­nem a főtörvényszék műve, mely a parla­ment asztalára csak azért tétetik, hogy azt betekinthesse a nemzetképviselet. Rend­szerint hallgatag törvényerőre is emelke­dik. A mai francia polgári perrendtartás az 1806 évi ápril 14-ikén kelt Decret alap­ján lépett hatályba s azóta igen kevés rendelkezésében változott. Majd egy év­század viharai vonultak el fölötte s a bírói szervezetben, az ügyészi és ügyvédi rendszerben nyilvánuló hatalmas életerő tartja fenn annak alapján a francia igaz­ságszolgáltatásnak büszke tekintélyét és hírnevét. Az új német birodalmi perrend klasszikus szóbelisége a bírói és ügyvédi szervezetekben találja a legnagyobb garan­ciát, mely nélkül ez az alkotás nem lett volna sikerrel az életbe átültethető. Szó­val, akár a régi, akár az új idegen per­jogi alkotásokat nézzük, azok garanciája ama szervezetben létezik, melyre nálunk legkevesebb gondot fordított a törvény­­hozás. Annyira a legkevesebb gondot fordította, hogy az eddig életbe lépett időközi és eddig még rendszeresen ideiglenes perjogi alko­tások egész sora mindig a bírói szerve­zetet bontotta meg. A Kúrián lehetetlen volt a független és egyöntetű igazságszol­gáltatásnak egyik legelemibb követelmé­nyét, a törvényes bírói létszámot és az ott működő bírák egyenrangúságát meg­állapítani. A közép- és elsőfokú bíróságok organizmusában az izgalmas vértódulás és a vérszegénység tüneteit idézte elő a különböző életszervekben. Szóval minden reform megrontotta a legfelső vagy a leg­alsó fokú organizmusok egészséges alaku­lását s megbénította a középső fórumok­nak belső és külső hatásban nyilvánuló életteljes funkcióját, ami nélkül kielégítő igazságszolgáltatás nem létezhetik. Hogy az ügyvédség mivé lett, mikor a bíróság szervezeti élete ily sorsra jutott, arra utalni is felesleges, mikor az elszomorító élő példa itt van szemünk előtt Ha pedig e szomorú állapotoknak az ! A HAZÁNK TÁRCÁJA Modern magy­ar elbeszélőkről. («A tartodi medvehajtás», regény, irta Malomjay Dezső.) * Valamivel adósai vagyunk a jeles tehetségű fiatal novellistának. A művészetek nemzeti ízlé­séről tartott felolvasást, mi pedig azelett való csodálkozásunkat fejeztük ki, hogy értelmezhetik Malonyay, ha már az ízlésekről kell beszélnie, ezek sorában éppen a nemzeti ízlés­­elől ? Akad­hattak, akik ebben a kifejezésben Malonyayék­­nak kedvezőtlen nemzeti állapotára következtet­tek, holott mi nagyon jól tudjuk, hogy Malonyay Dezső ugyan tősgyökeres magyar családból szár­mazik. Egy akkor még ifjú írói nemzedék egész kolóniája cáfolna meg bennünket, ha az ellen­kezőt állítanék, amint hogy nem is az ő szárma­zására céloztunk mi, hanem arra, hogy Malonyay Dezső — fényes írói kvalitásai mellett és éppen vérbeli magyarsága dacára — egyike a magyar nemzeti iránytól úgy tartalmi, mint formai tekin­tetben legtávolabb eső elbeszélőinknek. Modern elbeszélésünk ma már oly fokon áll, hogy a külföldnek egyidejű termékeit teljesen nél­külözhetjük."Kiadóink érzék hiánya, a szerkesztő­ségek szűk büdzsetje és néhány kozmopolita má­r Budapest, 1902, Singer és Wolfner, 137­1.; ára 2 kor. 40 fill. m­ában esett, fordítói vagy kiadói Spergeld-jét megszolgálni kész, irodalmi portás szolgálatkész­sége okozza, hogy nem csupán a valóban érté­kes és a kor átlagán túlmagasló külföldi regényt, rajzot, és — ha akad még ebből a műfajból — novellát fordítanak le, de olcsó munkával, felüle­tes kritikával árasztják el a tárcákat, a könyves­polcokat, mindenféle úgy esztétikai, mint etnikai szempontból kivető és erőt nem érő gyimgyom­­mal. Mi ezzel szemben a magyar írókat, a ma­gyar írók közül pedig a magyarosakat, magyar szellemű­eket állítjuk előtérbe, a többieket pedig (nem állván el attól az elvtől, hogy a hazafias­ság, tisztesség és erkölcsösség hiánya, ezer éve megállapított törvény erejével zárja ki egyúttal a magyarosságot is) üldözzük, amennyire sze­rény hatáskörünkben üldöznünk adatott Malonyay Dezső — ismételjük — nem ma­gyar nemzeti szellemben dolgozó író, de még­sem oly értelemben vett idegenség az övé, mint igen sok más elbeszélőnké! Hogy annál köny­­nyebben jellemezhessünk, állítsuk fel a modern elbeszélés két csoportját ; mindkettő külföldies, egyik sem magyaros. Egyiket képviselje H Hródi Sándor, a másikat — ha már Justh Zsigmond nem él — Pekár Gyula. Hródi Sándor jól tudja, hogy a zsidóság csodákat alkotott a filozófiában (kezdve a valláson, a politikán, le egész a tár­cába való csevegésig), aztán a zenében és a lyrában. Ebben felülmúlhatlanok és minden időben vezető szerepet játszottak. A lágy drámaíró, regényíró, színész, már nem akad­hat közöttük, azért, mert az előbbiben a szubjektív elem dominál, ez utóbbiakban már elengedhetlen az életnek, az embernek, a viszo­nyoknak oly objektív felfogása, amelyre a zsidó­ság évezredek óta tartó ekszkluzív helyzeténél fogva képes nem lehet. Csupa tendencia, csupa karrikatúra, csupa paradoxon, amit legéle­sebb elméjű egyénei írnak, de igazság abban vajmi ritkán akad. Innen van, hogy minden iro­dalomban önkéntelenül külön csoportba ve­rődnek és innen, hogy aki fajukból drámát, vagy regényt ír, az csakis irány-műt lehet, mint p. o. a Disraely regényei; aki színész, az bizonyos szélsőségekben, merész eksztravaganciákban, pa­­thológikus tünetek megdöbbentően reális, vagy , szenvedélyek féktelenül túlzó ábrázolásával ragad el bennünket. Látjuk most körutazó vir­tuózaiknak ilyen színészkedéseit; mindannyi­ja, ha virtuóz, többet, ha kontár, kevesebbet ad az élet­nél, de soha sem magát a valódi életet. A legtöbbje, a kevésbbé gazdag tehetség, az említett sza­kokban még kényelmesebb ösvényt választ ma­gának, vagyis egyszerű utánzójává lesz kora valamelyik felkapottabb, vagy zajosabb sikert aratott írójának és művészének. íme, ez Bródi Sándor, akinek pályája valóságos viaszkle­­nyomata egy-egy évcsoport sikeresebb írói egyéniségeinek. íme a «Dada», melynek szel­leme a Sudermanné, meséje, alapeszméje pedig a Rákosi Jenő «Magdolna»-jáé és még inkább a Tóth Ede «Tolonc»-áé. A vakmerő középsze­rűségek irodalmi gárdája különös lélektannal van ellátva. Érzi mind, hogy a más termelte tokaji nedűjét nem lehetne egyszerűen a maga cimkéi- Előszetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró­hirdetéseit díjtalanul közöljük.

Next