Hazánk, 1902. október (9. évfolyam, 231-257. szám)

1902-10-01 / 231. szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL FELELŐS SZERKESZTŐ Budapest, VIII., Szentkirályi­ utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. -k Telefonszám 56—23. BUDAY BARNA ta Előfizetési ára: E9­37 évre 28 tor. MNegyedévre7.—kon ■ _ Félévre _ 1* « | Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 üllen. A megrendült társadalom. Budapest, szept. 30. Nemsokára a kormány ismét beterjeszti jövő évi költségvetését, mely előrelátható­­an pár ezer korona felesleggel záródik, így kívánja ezt az államháztartás egyen­súlya, melyet feltétlenül megtartani a pénz­­ügyminiszter legfőbb kötelességének ismeri, amit minden expozéjában hangsúlyoz. S ámbár a delegációk a katonai kiadásokat sok millióval felemelték s a magyar kor­­mány takarékossága is valamennyi tárcá­­tál több kiadást követelt a minisztertanács­­ban, mégis az évről-évre felemelt budget smét felesleggel fog záródni az állami jövedelmek többletéből. Ezt nevezik szolid pénzügyi politikának, mely igazolását ta­lálja a zárszámadásokban, ahol mindig felülmúlják a bevételek nemcsak az elő­irányzatot, de még a póthiteleket is, sőt az előirányzat nélkül teljesített üzemi és egyéb kiadásokat is. És a pénzügyminisz­­er lakásra gyűjti kincstárában a milliókat, hogy akkora pénztári készletekkel rendel­­kezik, mint soha egyetlen elődje sem s Annak örül, hogy százakra mennek a mil­iők, melyek rendelkezésére állanaak s : magyar állam tartaléktőkéjét képezik. Milyen gazdag az állam! Csoda-e, ha mindenki hozzá fordul segítségért? De miért kér mindenki pénzt az államtól, mikor a dolog természetes rendje szerint csak a polgárok feleslege folyik a kincs­tárba s a társadalom gazdagságának ter­mészetes következése az adójövedelmek szaporodása? Hogy így kell lenni, minden nemzetgazdaságtan elemi igazsága. Hogy nincs így, az Magyarország szerencsét­lensége. Sajnos tény, hogy az államkincstár feleslegeinek nálunk a társadalom deficitje képezi a fedezetét. Eleinte ezt csak a magyar mezőgazdák állították és bizonyít­gatták, midőn már öt esztendővel ez­előtt kimondották, hogy hazánkban min­den jólétnek kütforrása a földművelés virágzása és mivel hogy a mezőgazdaság nagy válságba jutott, ennek eredmé­nye az egész társadalom megrendülése lészen. Nem hitték és nem tettek róla. Szidták az agráriusokat és tovább folytatták a rablógazdaságot, hagyták pusztulni a mezőgazdaságot, míg utóbb válságba ke­rültek a többi osztályok, egyik a másik után, iparosok és kereskedők, ügyvédek és orvosok, egyházi férfiak és köztiszt­viselők. A társadalom deficitje adósság­­csinálással keresett fedezetet a bankoknál és uzsorásoknál s mikor már hitelét is kimerítette, jajgatva fordul az államhoz­ mindenki segítségért. Gyűlések és kongresszusok tartottak e nyáron nagy számmal. Az autonom egy­házak közgyűlései valamennyien, a tör­vényre hivatkozással, nagyobb kongruát és az állami szubvenció felemelését sür­getik. Összejöttek az állami tisztviselők s a miniszter tiltó neheztelése dacára fizetés­felemelésüket esdekelve kérik. Ennek a nyomásnak nem birt ellentállni sem az államvasút igazgatósága, sem a kormány­­tanács. Terveznek, számításokat tesznek, hogy a megyék államosításával hogyan lehessen a nyomorról panaszkodó tiszt­viselőkön és az ínséges szolgákon vala­mennyire segíteni. Persze az eladósodás fő oka a hivatalnokok szerencsétlen viszo­nyainak, de már a váltókat csakugyan nem fizetheti ki nekik az állam. Halmos polgármester kiadta rendeletben, hogy aki­nek az év végéig fizetése le lesz foglalva, az a városi tisztviselő nyugdíjba küldetik, vagy elbocsátják és most ezerötszáz sze­rencsétlen hivatalnok várja vesztét. Ez a példa mutatja, mennyire megromlottak a viszonyok az állami és a törvényhatósági szolgálat terén. Hát egyebütt ? Az orvosok és természet­­vizsgálók kongresszusa előállott azzal hogy körorvosokat nem lehet kapni, mert A HAZÁNK TÁRCÁJA Zola.­ — A Hazánk eredeti tárcája. — Hogy Zola Emil hanyatlására vagy előhaladá­­sra volt-e az emberiség ügyének, a jónak vagy issznak reakcióját képviselte-e, ennek megíté­­lsére igen könnyen találunk mértéket, még pe­­ig az elhunyt regényíró műveiből magából. Pályájának határköveire kell visszatekinte­­ünk, amidőn megírta az «Emberirtó»-t és megírta a «Naná»-t. Az «Emberirtó»-ban szörnyű realizmussal raj­­olja meg az alkoholizmusnak úgy a testre, mint a lélekre gyakorolt pusztító hatását. Meg­adatja, hogy következik a fizikai és erkölcsi alál az alkohol rabszolgaságából. Aki ezt az­tádatos ellenséget a maga szörnyű valósé­iban képes elénk állítani, az tagadhat­anul jótet­tje az emberiségnek. Ez az «élethiven» eltalált­an vonzerőt nem gyakorolhat, magvait az ol­­csó lelkében el nem helyezheti. Csakis jóltevő ,ekölcsi undort kelthet egy bűnös szenvedély fenében, ösztönt nyújthat leküzdésére. Nem is­éplelhető ember, hogy az iszákosság ellen írott füvek olvasása közben kedvelte volna meg­­ emberiség eme leigázóját, melynek segítségé­rt változtatják át Európa civilizált nemzetei a tdembereket vadállatokká, vagy — ha úgy tet­­­ik— a civilizált alanyokat . . . szelidebb bar­okká. Zolának az «Emberirtó» hozta meg hírét, akkor pedig joggal és igazsággal, hogy ő nemes értelemben vett realisztikus irány nagy­épviselője, a humanizmusnak hatalmasan fegy­­brkezett bajnoka. Azután következett a Nana, amelyre volt al­kalmunk ezt a szójátékot alkalmazni: A mű címe: «Nana !» Kritika: «Ne, ne /» Közönség: «Nini!» Moralisták: «Nono!» Íme, ez a perfolyamat: A kritika, legalább kezdetben, amikor még az eszthétika örök törvé­nyei vezetik ítéletében, tiltakozik, a közönség érdeklődik, a moralista — kissé elkésve — megjósolja a «Nana» által inaugurált irány ve­szedelmét. A veszedelem tényleg bekövetkezett és szörnyű volt a maga valóságában. Mert ha az iszákosság szenvedélyének hű leírása elriaszt, a bűntől, az érzékiség leírása már oly hatással van a fiatal, még romlatlan lélekre, a fogékony természetre, mint a ragályos beteggel való érint­kezés. Ahány szint használ az ívó, annyi kisértést, annyi még szunnyadó, az ébredésre még meg nem érett vágyat ébreszt föl az emberben. Viharokat támaszt, melyek kőszült örvénybe sodorják a lelket, megsemmitik a testet. A viharos szenvedély, az élvezetek féktelen hajszolása eme modern kor­ban kétségkívül olyan, amint magát és következ­ményeit az író leírta, ennélfogva bizonyos alá­való látszat csakugyan szánhatja az írónak az igazságot búvárló, nagy humanista címét. Pedig az érzékiséget hajhászó iró a hazugság valósá­gos és jól megfizetett ágense. Hiszen az igazság tiszta, egészséges, becsületes, az érzékiség irója pedig ennek tagadását készíti elő és az emberi­ség általános elszennyesedésének és becstelensé­gének veti meg bölcsőjét. Ez Zola mérlege saját két főművéből ösz­­szeállítva, amelynek pontossága mellett tanus­­kodhatik az a sok bűnös, kiket az «As­­somoir» olvasása visszarántott a kavargó örvény széléről és tanúskodik a sok ártatlan lélek, akiket «Nana» olvasása megronto­tt, meg­mételyezett. A «Naná»-é és a többi ocsmány szcénáé, amelyeket Zola, akár volt ezekre a mű szervezetéből folyó szükség, akár nem volt, ok­vetlen beleszőtt a regényeibe. Hiszen a szemét­telep köz­jövedelem; az a közönség pedig, amely­nek kinevelését Zola a «Naná»-ban megkezdette, idegesen forgatta regényeinek talán idilli képe­ket, költői hangulatokat, nagy társadalmi tabló­kat, magvas reflexiókat tartalmazó lapjait, hogy végre azokhoz az idegeket izgató, azokhoz, az absynth romboló hatalmával ható sorokhoz jusson, amelyekért a művet megszerezte, amelyek Zo­lának most már megélhetését szolgáltatták. Az érzéki író és speciális közönsége sajátságos kontaktusban állanak. Az írónak ahhoz, hogy írhasson, az olvasónak arra, hogy olvashassa őt, mentségre van szüksége. Az író érzi, hogy rom­bol, hogy pusztít, az olvasó ezt a rombolást, ezt a pusztítást csak úgy tapasztalja magán, mint az absynth és a mákony embere eme mámor őrjítő következményeit. Az író elhiteti másokkal, talán önmagával is, hogy itt is az igazság misszioná­riusa, az olvasó is azt maga magával, hogy az ocsmányság túlhajtása zsenialitás. Az ilyen írónak törzspublikuma abban a csaló­dásban ring, hogy a zsenivel társalkodik, ami­dőn csak vámpyrok szívják ki testének, lelké­nek nemesebb nedveit; azt hirdeti, hogy emel­kedik, amidőn némi önbírálattal mértanilag lenne meghatározható ama rettenetes sülyedés idő­mérete, amelynek martalékává dobta magát. Mennyire igazuk van azoknak a bölcse­lőknek, akik a most élő emberek bölcsője s koporsója közli űrt új korszakok elválasztó mesgyéjének címezték fel. A rothadó realizmus­nak volt legsajátabb kifejezője Zola Emil, amint Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük.

Next