Hazánk, 1902. október (9. évfolyam, 231-257. szám)
1902-10-01 / 231. szám
SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL FELELŐS SZERKESZTŐ Budapest, VIII., Szentkirályi utca 28. Kéziratokat nem adunk vissza. -k Telefonszám 56—23. BUDAY BARNA ta Előfizetési ára: E937 évre 28 tor. MNegyedévre7.—kon ■ _ Félévre _ 1* « | Egy hóra _ 2.40 « Egyes szám 8, Vidéken 10, Pályaudvarokon 12 üllen. A megrendült társadalom. Budapest, szept. 30. Nemsokára a kormány ismét beterjeszti jövő évi költségvetését, mely előreláthatóan pár ezer korona felesleggel záródik, így kívánja ezt az államháztartás egyensúlya, melyet feltétlenül megtartani a pénzügyminiszter legfőbb kötelességének ismeri, amit minden expozéjában hangsúlyoz. S ámbár a delegációk a katonai kiadásokat sok millióval felemelték s a magyar kormány takarékossága is valamennyi tárcátál több kiadást követelt a minisztertanácsban, mégis az évről-évre felemelt budget smét felesleggel fog záródni az állami jövedelmek többletéből. Ezt nevezik szolid pénzügyi politikának, mely igazolását találja a zárszámadásokban, ahol mindig felülmúlják a bevételek nemcsak az előirányzatot, de még a póthiteleket is, sőt az előirányzat nélkül teljesített üzemi és egyéb kiadásokat is. És a pénzügyminiszer lakásra gyűjti kincstárában a milliókat, hogy akkora pénztári készletekkel rendelkezik, mint soha egyetlen elődje sem s Annak örül, hogy százakra mennek a miliők, melyek rendelkezésére állanaak s : magyar állam tartaléktőkéjét képezik. Milyen gazdag az állam! Csoda-e, ha mindenki hozzá fordul segítségért? De miért kér mindenki pénzt az államtól, mikor a dolog természetes rendje szerint csak a polgárok feleslege folyik a kincstárba s a társadalom gazdagságának természetes következése az adójövedelmek szaporodása? Hogy így kell lenni, minden nemzetgazdaságtan elemi igazsága. Hogy nincs így, az Magyarország szerencsétlensége. Sajnos tény, hogy az államkincstár feleslegeinek nálunk a társadalom deficitje képezi a fedezetét. Eleinte ezt csak a magyar mezőgazdák állították és bizonyítgatták, midőn már öt esztendővel ezelőtt kimondották, hogy hazánkban minden jólétnek kütforrása a földművelés virágzása és mivel hogy a mezőgazdaság nagy válságba jutott, ennek eredménye az egész társadalom megrendülése lészen. Nem hitték és nem tettek róla. Szidták az agráriusokat és tovább folytatták a rablógazdaságot, hagyták pusztulni a mezőgazdaságot, míg utóbb válságba kerültek a többi osztályok, egyik a másik után, iparosok és kereskedők, ügyvédek és orvosok, egyházi férfiak és köztisztviselők. A társadalom deficitje adósságcsinálással keresett fedezetet a bankoknál és uzsorásoknál s mikor már hitelét is kimerítette, jajgatva fordul az államhoz mindenki segítségért. Gyűlések és kongresszusok tartottak e nyáron nagy számmal. Az autonom egyházak közgyűlései valamennyien, a törvényre hivatkozással, nagyobb kongruát és az állami szubvenció felemelését sürgetik. Összejöttek az állami tisztviselők s a miniszter tiltó neheztelése dacára fizetésfelemelésüket esdekelve kérik. Ennek a nyomásnak nem birt ellentállni sem az államvasút igazgatósága, sem a kormánytanács. Terveznek, számításokat tesznek, hogy a megyék államosításával hogyan lehessen a nyomorról panaszkodó tisztviselőkön és az ínséges szolgákon valamennyire segíteni. Persze az eladósodás fő oka a hivatalnokok szerencsétlen viszonyainak, de már a váltókat csakugyan nem fizetheti ki nekik az állam. Halmos polgármester kiadta rendeletben, hogy akinek az év végéig fizetése le lesz foglalva, az a városi tisztviselő nyugdíjba küldetik, vagy elbocsátják és most ezerötszáz szerencsétlen hivatalnok várja vesztét. Ez a példa mutatja, mennyire megromlottak a viszonyok az állami és a törvényhatósági szolgálat terén. Hát egyebütt ? Az orvosok és természetvizsgálók kongresszusa előállott azzal hogy körorvosokat nem lehet kapni, mert A HAZÁNK TÁRCÁJA Zola. — A Hazánk eredeti tárcája. — Hogy Zola Emil hanyatlására vagy előhaladásra volt-e az emberiség ügyének, a jónak vagy issznak reakcióját képviselte-e, ennek megítélsére igen könnyen találunk mértéket, még peig az elhunyt regényíró műveiből magából. Pályájának határköveire kell visszatekinteünk, amidőn megírta az «Emberirtó»-t és megírta a «Naná»-t. Az «Emberirtó»-ban szörnyű realizmussal rajolja meg az alkoholizmusnak úgy a testre, mint a lélekre gyakorolt pusztító hatását. Megadatja, hogy következik a fizikai és erkölcsi alál az alkohol rabszolgaságából. Aki ezt aztádatos ellenséget a maga szörnyű valóséiban képes elénk állítani, az tagadhatanul jótettje az emberiségnek. Ez az «élethiven» eltaláltan vonzerőt nem gyakorolhat, magvait az olcsó lelkében el nem helyezheti. Csakis jóltevő ,ekölcsi undort kelthet egy bűnös szenvedély fenében, ösztönt nyújthat leküzdésére. Nem iséplelhető ember, hogy az iszákosság ellen írott füvek olvasása közben kedvelte volna meg emberiség eme leigázóját, melynek segítségért változtatják át Európa civilizált nemzetei a tdembereket vadállatokká, vagy — ha úgy tetik— a civilizált alanyokat . . . szelidebb barokká. Zolának az «Emberirtó» hozta meg hírét, akkor pedig joggal és igazsággal, hogy ő nemes értelemben vett realisztikus irány nagyépviselője, a humanizmusnak hatalmasan fegybrkezett bajnoka. Azután következett a Nana, amelyre volt alkalmunk ezt a szójátékot alkalmazni: A mű címe: «Nana !» Kritika: «Ne, ne /» Közönség: «Nini!» Moralisták: «Nono!» Íme, ez a perfolyamat: A kritika, legalább kezdetben, amikor még az eszthétika örök törvényei vezetik ítéletében, tiltakozik, a közönség érdeklődik, a moralista — kissé elkésve — megjósolja a «Nana» által inaugurált irány veszedelmét. A veszedelem tényleg bekövetkezett és szörnyű volt a maga valóságában. Mert ha az iszákosság szenvedélyének hű leírása elriaszt, a bűntől, az érzékiség leírása már oly hatással van a fiatal, még romlatlan lélekre, a fogékony természetre, mint a ragályos beteggel való érintkezés. Ahány szint használ az ívó, annyi kisértést, annyi még szunnyadó, az ébredésre még meg nem érett vágyat ébreszt föl az emberben. Viharokat támaszt, melyek kőszült örvénybe sodorják a lelket, megsemmitik a testet. A viharos szenvedély, az élvezetek féktelen hajszolása eme modern korban kétségkívül olyan, amint magát és következményeit az író leírta, ennélfogva bizonyos alávaló látszat csakugyan szánhatja az írónak az igazságot búvárló, nagy humanista címét. Pedig az érzékiséget hajhászó iró a hazugság valóságos és jól megfizetett ágense. Hiszen az igazság tiszta, egészséges, becsületes, az érzékiség irója pedig ennek tagadását készíti elő és az emberiség általános elszennyesedésének és becstelenségének veti meg bölcsőjét. Ez Zola mérlege saját két főművéből öszszeállítva, amelynek pontossága mellett tanuskodhatik az a sok bűnös, kiket az «Assomoir» olvasása visszarántott a kavargó örvény széléről és tanúskodik a sok ártatlan lélek, akiket «Nana» olvasása megrontott, megmételyezett. A «Naná»-é és a többi ocsmány szcénáé, amelyeket Zola, akár volt ezekre a mű szervezetéből folyó szükség, akár nem volt, okvetlen beleszőtt a regényeibe. Hiszen a szeméttelep közjövedelem; az a közönség pedig, amelynek kinevelését Zola a «Naná»-ban megkezdette, idegesen forgatta regényeinek talán idilli képeket, költői hangulatokat, nagy társadalmi tablókat, magvas reflexiókat tartalmazó lapjait, hogy végre azokhoz az idegeket izgató, azokhoz, az absynth romboló hatalmával ható sorokhoz jusson, amelyekért a művet megszerezte, amelyek Zolának most már megélhetését szolgáltatták. Az érzéki író és speciális közönsége sajátságos kontaktusban állanak. Az írónak ahhoz, hogy írhasson, az olvasónak arra, hogy olvashassa őt, mentségre van szüksége. Az író érzi, hogy rombol, hogy pusztít, az olvasó ezt a rombolást, ezt a pusztítást csak úgy tapasztalja magán, mint az absynth és a mákony embere eme mámor őrjítő következményeit. Az író elhiteti másokkal, talán önmagával is, hogy itt is az igazság misszionáriusa, az olvasó is azt maga magával, hogy az ocsmányság túlhajtása zsenialitás. Az ilyen írónak törzspublikuma abban a csalódásban ring, hogy a zsenivel társalkodik, amidőn csak vámpyrok szívják ki testének, lelkének nemesebb nedveit; azt hirdeti, hogy emelkedik, amidőn némi önbírálattal mértanilag lenne meghatározható ama rettenetes sülyedés időmérete, amelynek martalékává dobta magát. Mennyire igazuk van azoknak a bölcselőknek, akik a most élő emberek bölcsője s koporsója közli űrt új korszakok elválasztó mesgyéjének címezték fel. A rothadó realizmusnak volt legsajátabb kifejezője Zola Emil, amint Előfizetőinknek a mezőgazdaság körébe vágó apró hirdetéseit díjtalanul közöljük.