Hazánk, 1902. október (9. évfolyam, 231-257. szám)
1902-10-15 / 243. szám
A HAZÁNK melléklete, mányolja őt ki. Hogyan fog a kisgazda ebből a helyzetből kiszabadulni. Úgy, hogy ha alakulnak vidéki gazdakörök s ezeknek lesz egy helyes központi irányítójuk, a Magyar Gazdaszövetség. Lesz akkor tanácsadója, tisztességes, úriember, akihez elmehet, akinek lesz számára ideje és akinél szabad lesz szólania is; ma ezt a hivatalnok előtt nem teheti, annak nincs türelme s amire a baját el akarná mondani, már ki is van adva neki az út. Lesz tehát olyan tanácsadója, aki meg fogja őt türelemmel hallgatni s azért, hogy csak egyszerű szavakkal tud beszélni, nem fogja őt félvállról nézni. Mindezt megnyerhetjük a gazdaköröktől ingyen, mert együtt viselik a költségeket s itt is megvalósul az erőegyesítés csodálatos volta és nagy ereje. Mindezekért én az előterjesztett határozati javaslatot nagyon helyesnek tartom s minden izében pártolom. Csak azt szeretném kifejezni még, hogy az első pont 2. bekezdésében, ahol a gazdakörök erkölcsi támogatásáról van szó, az kissé részletesebben körülhassék. Azt szeretném elérni, hogy a gazdaköröket illetőleg az általuk tervezett fogyasztási, vagy értékesítő szövetkezeteket az állami közegek is támogassák, hozzátenném, hogy a közigazgatási közegek is, mert ott tapasztaljuk a nagy nembánomságot. Ott még a gazdakörök vezetőit is nem hogy szíves elbánásban részesítenék, hanem szinte üldözik, úgy, hogy valóságos mártíromság ilyen kör vezetőjének lenni, holott éppen ellenkezőleg kellene lenni és a közigazgatási közegeknek kellene őket támogatni. Ezért szükséges, hogy a kormány a kisgazdák által alkotott gazdakörök, illetőleg fogyasztási, terményértékesítő szövetkezetek erkölcsi támogatására az összes állami közegeket utasítsa s a közigazgatási közegeket is felhívja, mert ha felülről jön valami figyelmeztetés, akkor ezek is kalapot emelnek. Végül azt szeretném elhatároztatni, hogy egy következő gyűlésen tárgyalnék azt, honnan lehetne a gabnaértékesítő szövetkezetek részére a kellő pénzt megszerezni.nak. Az meg még nagyobb baj, ha egyes rétegek kedvéért a kereskedés és egyesülés szabadsága ellen foglalnak állást. Múltkor utaltunk arra, hogy a szövetkezetek mily eredményeket mutatnak föl az ipar terén s meggyőződésünk az, hogy kisiparunk csak ezek segítségével állítható lábra. Az iparosoknak tehát mindent meg kell tenni ezek érdekében s meg kell gátolni azt, hogy a kamarákban a merkantil-befolyás legyen irányadó. Éljenek jogaikkal s válasszanak olyan egyéneket beltagokul, akik igazán szívükön viselik az iparosság és szövetkezetek érdekeit. Ha összefognak a szaporodó szövetkezetekkel, ezt nem nehéz megtenniük, akkor majd másként fognak szólni a kamarai jelentések és vélemények mint ma, amikor a legtöbb kamarában úgy elbánnak az iparosok és szövetkezetekkel, mintha a tisztelt kamarák csak egyes lármázó kereskedők csoportjának érdekeit lennének hivatva előmozdítani. Iparosok és szövetkezetek éljenek törvényes jogokkal, különben nem csoda, ha tehetetleneknek nézve őket, elverik rajtuk a port. Morgan és a szövetkezés. Az amerikai Morgan, kit ma a világ első vállalkozó bankárjának tartanak, aki nemcsak az óriási acéltrustot alapító, hanem az Európa és Amerika közt járó hajók nagy részét is egy kalap alá segítette, egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy combination is better than competition, azaz jobb szövetkezni, mint versenyezni. Ezt a mi kereskedőink is elismerik, míg nekik hasznot hajt, hiszen minden nap hallunk valamit újabb meg újabb szövetkezéseikről, melyeket ők kartelleknek neveznek s amelyek rendesen a fogyasztók bőrére mennek. Legyenek tehát kegyesek s engedjék meg a szegény fogyasztóknak is, hogy ugyanannyi joggal mint ők, szintén szövetkezhessenek.Vagy itt is kétféle a mértékük, egyik maguknak, másik a közönségnek ? Budapest, október 14. Kereskedelmi kamarák. A magyar kereskedelmi- és iparkamarák nagy része erélyesen agitál a szövetkezetek ellen, tehát a kis szatócsok érdekében. A nagy felbuzdulásban észre sem veszik, hogy ez az egyoldalúság mennyire ellenkezik hivatásukkal és az 1868. évi VI. törvénycikkel, mely szervezetüket megadja. E szervezet szerint a kamarák nem csupán a kereskedés, hanem az ipar érdekeit is kötelesek előmozdítani és ha ezt nem teszik, kötelességmulasztókká válA durva erőszaknak nem egy csúnya jelenetét láttam itt is. Óra múlt óra után, unalmas várakozásban. Néha egyik vagy másik kivándorlót a korláttal elzárt előcsarnokba hívták, ahol egy mentőangyalként megjelenő ismerőse vette gondjai alá, nyomtatott meghatalmazás alapján. Sürgönyök érkeztek s a szerencsések nevét hangosan kiáltották ki. Letartóztatásom óta sokszor töprengtem a jegyemre nyomtatott három betű értelme felett: «L. P. C.» Let Pass Conditionally, azaz: «Esetleg szabadlábra helyezhető». Tíz óra felé mindazokat, akik ilyen jegygyel bírtak, bebocsátották az egyik hivatalos helyiségbe, ahol hosszú asztal mögött három hivatalnok várakozott reánk. Egy csoportban körülbelül húszan álltunk ott, várva a határozatot, amely eldönti sorsunkat. Itt megvizsgálták mindegyikünk esetét s állításainkat sokszor esküvel kellett bizonyítanunk. Az egyik hivatalnok nemcsak az összes európai nyelveket bírta, hanem a világ minden nyelvén és tájszólásán ki tudta fejezni magát. Szinte kétkedőleg intézte a kivándorlókhoz a keresztkérdések sortüzét. Tíz napi utamban itt voltam a legszivettépőbb jelenetnek tanúja. Egy fiatal magyar leányra került a sor, aki közel az anyasághoz, megtette a hosszú utat New Yorkba, hogy felkeresse gyermekének atyját. A szégyen elűzte a régi otthonból s habár keserves nélkülözések árán is, de kényszeríteni akarta hűtlen kedvesét, hogy jóvá tegye bűnét. A férfi nővére állt vele szemben és esküdözött, hogy öcscse tizenhét éves suhanc, aki heti három dollár fizetésért dolgozik egy bádogosnál. A leány letette az esküt, hogy csábítója huszonöt esztendős és leszolgálta katonaéveit. Október hó folyamán érdekes gyűlést fog látni Rheims régi és történelmi emlékekben gazdag francia város. A francia hitelszövetkezetek fogják ott tartani október 22-től 25-éig az ő 12-dik általános gyűlésüket. A felhívás, melyből erről értesülünk, elmondja, hogy sohasem volt kedvezőbb a hangulat a hitelszövetkezeti kérdések tanulmányozására, mint ma. Ezért akarják összehozni azokat az embereket, akik a francia parasztnak és munkásnak jólétén fáradoznak. Tudjuk azt, hogy a franciák az utóbbi években nagy figyelmet fordítottak a hitelszövetkezeti ügy fejlesztésére. A lassan dolgozó törvényhozás több alkotása hirdeti ezt. A franciák azt Annyi igazság, annyi megrendítő fájdalom nyilatkozott meg a szerencsétlen teremtés minden szavában, hogy még a hivatalnokokat, száz nyomorúság közönyös tanúit is meghatotta. A törvényre hivatkozva, jelentették ki a zokogó leánynak, hogy itt maradása nem lehet, vissza kell térnie Európába, de amellett méltatlan kifejezésekkel illették a csábítót. Várakozás közben megfontoltam, mitevő legyek. Mikor megkezdtem utazásomat, tervem az volt, hogy míg csak vissza nem érkezek, végigjátszom szerepemet s Ellis-szigeti fogságom után rendes kivándorló módjára szállíttatom magamat haza. Akkor nem sejtettem azt, hogy fogságom hónapokig, de a legjobb esetben is, három-négy hétig fog tartani. Újabb tapasztalatokat sem Ellis-szigetén, sem a bevándorlási ügynökség irodájában nem szerezhettem. Eleget láttam, hogy bizonyosságot nyerjek mindarról, amit a kivándorlók sanyarú helyzetéről suttogva beszélnek. Soha nem érzett kimerültség vett rajtam erőt, nem csoda, hiszen harminc órája étlen-szomjan vártam a megszabadulást, mert képtelen lettem volna a nem embernek való ételből egyetlen falatot elfogyasztani. Elhatároztam tehát, hogy bevallom az igazat s megelégszem eddigi tapasztalataimmal. Végre, hosszú huzavona után, átesve a szőrszálhasogató formaiságokon, szabad voltam ismét. Csodálatos érzés volt, mikor New-York utcáin, a bérkocsisok és hordárok alázatosan felajánlották szolgálataikat, nekem, akivel tíz napig úgy bántak, mint félelmetes vadállattal. New Yorkban nem kívántam több időt tölteni, mert jelen álapotomban az óriási forgalom, a fülsiketítő zaj, a fejem felett elrobogó közúti vasGeöcze Sarolta, jónevű írónőnk a «Magyar Gazdák Szemléjé»-ben «A dolgozó Olaszország» címen nem kevésbé értékes mint érdekes munkában ismerteti Olaszország közgazdasági és társadalmi viszonyait. Mint bennünket különösen érdeklőt, átveszszük a dolgozatnak a szövetkezetekről szóló részét. Rómán kívül, amelyben 25 évvel ezelőtt vette kezdetét a szövetkezeti mozgalom s amely ma már hitel-, fogyasztási- és kisiparos-szövetkezettel s egyéb szövetkezeti alapon működő intézménynyel bír, kiválóan érdekes két város, Pádua és Ravenna. A mű szerzője Pádua szövetkezeteiről igy ír: Azok közt az intézetek közt, melyek figyelmünket kiérdemlik, egyik a népbank, másik a gazdapálya dübörgése, a kocsik robogása, a lakosság őrült hajszája, a hivatalokban az írógépek kopogása, a mulatóhelyeken és vendéglőkben a villanyos legyezők suhogása valósággal beteggé tett. Mégis napokat kellett ott töltenem, mert a párisi világkiállítás idejében a hajókon hetekkel előre lefoglaltak minden helyet. Egyelőre sürgős kötelességemnek tartottam tőlem telhetőleg segíteni szerencsétlen útitársaimon. Legelőször Dalessandro asszonynak címeztem egy sürgönyt, a következő tartalommal: «Férje három nap óta Ellis-szigetén. Siessen megmentésére». Azután szegény kis olasz barátom érdekében felkerestem egy olasz jótékony-egyesületet. Hiába, az egyesület igazgatója szánakozva mondta, hogy bár tudatával bír mindannak, amit a kivándorlóknak Ellis-szigetén szenvedniük kell, nem áll hatalmában, hogy szabadlábra helyeztetésüket kieszközölhesse. Hiába jártam egyik hivatalból a másikba, mindenütt ugyanaz volt a válasz. Végre is megadtam magamat. Az ott töltött néhány nap elég volt arra, hogy meggyőződjem, hogy a kivándorlók New-Yorkban is megvetett és kizsákmányolásra szánt egyének. A kikötőben sűrű tömeg nézte érkezésüket, de sohasem hallottam egyetlen szánakozó szót. Az Ellis-szigetéről bejövő szegény kivándorló, akinek sem pénze, sem pártfogója nincsen, piszkos üzérkedések tárgya lesz. A new-yorki munkaadók nem rettennek vissza attól, hogy visszaéljenek a bevándorlott munkakeresők kényszerhelyzetével és hallatlanul leszállított munkabérek árán saját anyagi hasznukat gyarapítsák. Képzett férfiak és nők inkább elfogadják a nyomo- 2 Kongresszus Rheimsban. Szerda, 1902. október 15. hiszik, hogy a falusi nép hitele tekintetében jóformán mindent megtettek. 1894-ben készült a törvény a hitelszövetkezetekről s ezt kiegészíti az a másik, amely 1899-ben nyert szentesítést s amelynek értelmében egyes, nagyobb vidékekre kiterjeszkedő szövetkezeti központok létesültek azzal a célzattal, hogy a francia bankoktól kapott milliókat kioszszák. A törvény tulajdonképpen csak két év óta van érvényben, mindamellett máris körülbelül 40 regionális központ létesült, amelyek közül 400 falusi szövetkezet csoportosul. A rheimsi kongresszus az első lesz azon időponttól számítva, amelyben a vidéki szövetkezeti központok elkezdték működésüket. Éppen azért a gyűlésen főleg azt fogják tárgyalni, vajon az 1899. évi törvény alapján létrejött nagyobb szövetkezetek működése milyen irányú volt és milyen eredménynyel járt. Emellett szó lesz a mezőgazdasági wariánsokról is, amelyek alatt ők az elzálogosított ingó dolgokra kiadott zálogjegyeket értik. A gyűlésnek hivatása lesz alakot adni a gazdák kívánságainak a hitel terén s meg kell azt is mondania, hogy hol avatkozzék be a törvényhozás azon akadályok elhárítása végett, amelyek idáig meggátolták azt, hogy a mezőgazdasági hitel terén a franciák odajussanak, ahol a szomszédos nemzetek állanak. A gyűléssel kapcsolatban a kongresszus látogatói Rheims környékén megtekintik a szövetkezeti intézményeket és azokat, melyek emberbaráti célokat szolgálnak. A kongresszust a párisi szociális mozgalom rendezi. A megnyitó beszédet Rostand, a szövetkezeteknek e lelkes és nagytehetségű barátja fogja tartani és az egyes előadók részletezik azokat a tapasztalatokat, amelyeket a fennemlített kérdéssel kapcsolatban a szövetkezeti tagoknak tenni alkalmuk volt. Olaszországi szövetkezetek.