Hazánk, 1902. október (9. évfolyam, 231-257. szám)

1902-10-15 / 243. szám

A HAZÁNK melléklete, mányolja őt ki. Hogyan fog a kisgazda ebből a helyzetből kiszabadulni. Úgy, hogy ha alakulnak vidéki gazdakörök s ezeknek lesz egy helyes köz­­­­ponti irányítójuk, a Magyar Gazdaszövetség. Lesz akk­­or tanácsadója, tisztességes, úri­ember, akihez elmehet, akinek lesz számára ideje és akinél szabad lesz szólania is; ma ezt a hivatal­nok előtt nem teheti, annak nincs türelme s amire a baját el akarná mondani, már ki is van adva neki az út. Lesz tehát olyan tanácsadója, aki meg fogja őt türelemmel hallgatni s azért, hogy csak egyszerű szavakkal tud beszélni, nem fogja őt félvállról nézni. Mindezt megnyerhetjük a gazdaköröktől ingyen, mert együtt viselik a költségeket s itt is megvalósul az erőegyesítés csodálatos volta és nagy ereje. Mindezekért én az előterjesztett határozati javaslatot nagyon helyesnek tartom s minden izében pártolom. Csak azt szeretném kifejezni még, hogy az első pont 2. bekezdésében, ahol a gazdakörök erkölcsi támogatásáról van szó, az kissé részle­tesebben körülh­assék. Azt szeretném elérni, hogy a gazdaköröket illetőleg az általuk tervezett fo­gyasztási, vagy értékesítő szövetkezeteket az állami közegek is támogassák, hozzá­tenném, hogy a közigazgatási közegek is, mert ott tapasz­taljuk a nagy nembánomságot. Ott még a gazda­körök vezetőit is nem hogy szíves elbánásban részesítenék, hanem szinte üldözik, úgy, hogy valóságos mártíromság ilyen kör vezetőjének lenni, holott éppen ellenkezőleg kellene lenni és a közigazgatási közegeknek kellene őket támo­gatni. Ezért szükséges, hogy a kormány a kisgazdák által alkotott gazdakörök, illetőleg fogyasztási, terményértékesítő szövetkezetek erkölcsi támo­gatására az összes állami közegeket utasítsa s a közigazgatási közegeket is felhívja, mert ha felül­ről jön valami figyelmeztetés, akkor ezek is kalapot emelnek. Végül azt szeretném elhatároztatni, hogy egy következő gyűlésen tárgyalnék azt, honnan le­hetne a gabnaértékesítő szövetkezetek részére a kellő pénzt megszerezni.­nak. Az meg még nagyobb baj, ha egyes rétegek kedvéért a kereskedés és egyesülés szabadsága ellen foglalnak állást. Múltkor utaltunk arra, hogy a szövetkezetek mily eredményeket mutatnak föl az ipar terén s meggyőződésünk az, hogy kis­iparunk csak ezek segítségével állítható lábra. Az iparosoknak tehát mindent meg kell tenni ezek érdekében s meg kell gátolni azt, hogy a kamarákban a merkantil-befolyás legyen irány­adó. Éljenek jogaikkal s válasszanak olyan egyé­neket beltagokul, akik igazán szívükön viselik az iparosság és szövetkezetek érdekeit. Ha össze­fognak a szaporodó szövetkezetekkel, ezt nem nehéz megtenniük, akkor majd másként fognak szólni a kamarai jelentések és vélemények mint ma, amikor a legtöbb kamarában úgy elbánnak az iparosok és szövetkezetekkel, mintha a tisz­telt kamarák csak egyes lármázó kereskedők cso­portjának érdekeit lennének hivatva előmozdí­tani. Iparosok és szövetkezetek éljenek törvényes jogokkal, különben nem csoda, ha tehetetlenek­nek nézve őket, elverik rajtuk a port. Morgan és a szövetkezés. Az amerikai Mor­gan, kit ma a világ első vállalkozó bankárjának tartanak, aki nemcsak az óriási acéltrustot ala­­pító, hanem az Európa és Amerika közt járó hajók nagy részét is egy kalap alá segítette, egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy combination is better than competition, azaz jobb szövetkezni, mint versenyezni. Ezt a mi kereskedőink is elis­merik, míg nekik hasznot hajt, hiszen minden nap hallunk valamit újabb meg újabb szövetkezéseik­ről, melyeket ők kartelleknek neveznek s ame­lyek rendesen a fogyasztók bőrére mennek. Le­gyenek tehát kegyesek s engedjék meg a sze­gény fogyasztóknak is, hogy ugyanannyi joggal mint ők, szintén szövetkezhessenek.­­Vagy itt is kétféle a mértékük, egyik maguknak, másik a kö­zönségnek ? Budapest, október 14. Kereskedelmi kamarák. A magyar kereske­delmi- és iparkamarák nagy része erélyesen agi­tál a szövetkezetek ellen, tehát a kis szatócsok érdekében. A nagy felbuzdulásban észre sem ve­szik, hogy ez az egyoldalúság mennyire ellenke­zik hivatásukkal és az 1868. évi VI. törvénycik­kel, mely szervezetüket megadja. E szervezet szerint a kamarák nem csupán a kereskedés, ha­nem az ipar érdekeit is kötelesek előmozdítani és ha ezt nem teszik, kötelességmulasztókká vál­A durva erőszaknak nem egy csúnya jelenetét láttam itt is. Óra múlt óra után, unalmas vára­kozásban. Néha egyik vagy másik kivándorlót a korláttal elzárt előcsarnokba hívták, ahol egy mentőangyalként megjelenő ismerőse vette gond­jai alá, nyomtatott meghatalmazás alapján. Sür­gönyök érkeztek s a szerencsések nevét hango­san kiáltották ki. Letartóztatásom óta sokszor töprengtem a jegyemre nyomtatott három betű értelme felett: «L. P. C.» Let Pass Conditionally, azaz: «Eset­leg szabadlábra helyezhető». Tíz óra felé mind­azokat, akik ilyen jegygyel bírtak, bebocsátották az egyik hivatalos helyiségbe, ahol hosszú asztal mögött három hivatalnok várakozott reánk. Egy csoportban körülbelül húszan álltunk ott, várva a határozatot, amely eldönti sorsunkat. Itt meg­vizsgálták mindegyikünk esetét s állításainkat sokszor esküvel kellett bizonyítanunk. Az egyik hivatalnok nemcsak az összes európai nyelveket bírta, hanem a világ minden nyelvén és tájszólá­sán ki tudta fejezni magát. Szinte kétkedőleg in­tézte a kivándorlókhoz a keresztkérdések sortüzét. Tíz napi utamban itt voltam a legszivettépőbb jelenetnek tanúja. Egy fiatal magyar leányra került a sor, aki közel az anyasághoz, megtette a hosszú utat New­ Yorkba, hogy felkeresse gyer­mekének atyját. A szégyen elűzte a régi otthonból s habár keserves nélkülözések árán is, de kény­szeríteni akarta hűtlen kedvesét, hogy jóvá tegye bűnét. A férfi nővére állt vele szemben és eskü­­dözött, hogy öcscse tizenhét éves suhanc, aki heti három dollár fizetésért dolgozik egy bádo­gosnál. A leány letette az esküt, hogy csábítója huszonöt esztendős és leszolgálta katonaéveit. Október hó folyamán érdekes gyűlést fog látni Rheims régi és történelmi emlékekben gazdag francia város. A francia hitelszövetkezetek fog­ják ott tartani október 22-től 25-éig az ő 12-dik általános gyűlésüket. A felhívás, melyből erről értesülünk, elmondja, hogy sohasem volt kedve­zőbb a hangulat a hitelszövetkezeti kérdések tanulmányozására, mint ma. Ezért akarják össze­hozni azokat az embereket, akik a francia paraszt­nak és munkásnak jólétén fáradoznak. Tudjuk azt, hogy a franciák az utóbbi évek­ben nagy figyelmet fordítottak a hitelszövetke­zeti ügy fejlesztésére. A lassan dolgozó törvény­­hozás több alkotása hirdeti ezt. A franciák azt Annyi igazság, annyi megrendítő fájdalom nyilat­kozott meg a szerencsétlen teremtés minden szavában, hogy még a hivatalnokokat, száz nyo­morúság közönyös tanúit is meghatotta. A tör­vényre hivatkozva, jelentették ki a zokogó leány­nak, hogy itt maradása nem lehet, vissza kell térnie Európába, de amellett méltatlan kifejezé­sekkel illették a csábítót. Várakozás közben megfontoltam, mitevő legyek. Mikor megkezdtem utazásomat, tervem az volt, hogy míg csak vissza nem érkezek, végigjátszom szerepemet s Ellis-szigeti fogságom után rendes kivándorló módjára szállíttatom magamat haza. Akkor nem sejtettem azt, hogy fogságom hóna­pokig, de a legjobb esetben is, három-négy hétig fog tartani. Újabb tapasztalatokat sem Ellis-szi­­getén, sem a bevándorlási ügynökség irodájában nem szerezhettem. Eleget láttam, hogy bizonyos­ságot nyerjek mindarról, amit a kivándorlók sa­nyarú helyzetéről suttogva beszélnek. Soha nem érzett kimerültség vett rajtam erőt, nem csoda, hiszen harminc órája étlen-szomjan vártam a megszabadulást, mert képtelen lettem volna a nem embernek való ételből egyetlen falatot el­fogyasztani. Elhatároztam tehát, hogy bevallom az igazat s megelégszem eddigi tapasztalataimmal. Végre, hosszú huza­vona után, átesve a szőr­szálhasogató formaiságokon, szabad voltam ismét. Csodálatos érzés volt, mikor New-York utcáin, a bérkocsisok és hordárok alázatosan felajánlották szolgálataikat, nekem, akivel tíz napig úgy bán­tak, mint félelmetes vadállattal. New­ Yorkban nem kívántam több időt tölteni, mert jelen álapotomban az óriási forgalom, a fülsiketítő zaj, a fejem felett elrobogó közúti vas­Geöcze Sarolta, jónevű írónőnk a «Magyar Gazdák Szemléjé»-ben «A dolgozó Olaszország» címen nem kevésbé értékes mint érdekes mun­kában ismerteti Olaszország közgazdasági és tár­sadalmi viszonyait. Mint bennünket különösen érdeklőt, átveszszük a dolgozatnak a szövetke­zetekről szóló részét. Rómán kívü­l, amelyben 25 évvel ezelőtt vette kezdetét a szövetkezeti mozgalom s amely ma már hitel-, fogyasztási- és kisiparos-szövetkezet­tel s egyéb szövetkezeti alapon működő intéz­ménynyel bír, kiválóan érdekes két város, Pádua és Ravenna. A mű szerzője Pádua szövetkeze­teiről igy ír: Azok közt az intézetek közt, melyek figyelmün­ket kiérdemlik, egyik a népbank, másik a gazda­pálya dübörgése, a kocsik robogása, a lakosság őrült hajszája, a hivatalokban az írógépek kopo­gása, a mulatóhelyeken és vendéglőkben a villa­nyos legyezők suhogása valósággal beteggé tett. Mégis napokat kellett ott töltenem, mert a párisi világkiállítás idejében a hajókon hetekkel előre le­foglaltak minden helyet. Egyelőre sürgős köte­lességemnek tartottam tőlem telhetőleg segíteni szerencsétlen útitársaimon. Legelőször Dales­­sandro asszonynak címeztem egy sürgönyt, a következő tartalommal: «Férje három nap óta Ellis-szigetén. Siessen megmentésére». Azután szegény kis olasz barátom érdekében felkerestem egy olasz jótékony-egyesületet. Hiába, az egyesület igazgatója szánakozva mondta, hogy bár tudatával bír mindannak, amit a kivándor­lóknak Ellis-szigetén szenvedniük kell, nem áll hatalmában, hogy szabadlábra helyeztetésüket kieszközölhesse. Hiába jártam egyik hivatalból a másikba, mindenütt ugyanaz volt a válasz. Végre is megadtam magamat. Az ott töltött néhány nap elég volt arra, hogy meggyőződjem, hogy a kivándorlók New-Yorkban is megvetett és kizsák­mányolásra szánt egyének. A kikötőben sűrű tömeg nézte érkezésüket, de sohasem hallottam egyetlen szánakozó szót. Az Ellis-szigetéről bejövő szegény kivándorló, akinek sem pénze, sem pártfogója nincsen, pisz­kos üzérkedések tárgya lesz. A new-yorki munka­adók nem rettennek vissza attól, hogy visszaél­jenek a bevándorlott munkakeresők kényszer­­helyzetével és hallatlanul leszállított munkabérek árán saját anyagi hasznukat gyarapítsák. Kép­zett férfiak és nők inkább elfogadják a nyomo- 2 Kongresszus Rheimsban. Szerda, 1902. október 15. hiszik, hogy a falusi nép hitele tekintetében jó­formán mindent megtettek. 1894-ben készült a törvény a hitelszövetkezetekről s ezt kiegészíti az a másik, amely 1899-ben nyert szentesítést s amelynek értelmében egyes, nagyobb vidékekre kiterjeszkedő szövetkezeti központok létesültek azzal a célzattal, hogy a francia bankoktól ka­pott milliókat kioszszák. A törvény tulajdonkép­pen csak két év óta van érvényben, mindamellett máris körülbelül 40 regionális központ létesült, amelyek közül 400 falusi szövetkezet csoportosul. A rheimsi kongresszus az első lesz azon idő­ponttól számítva, amelyben a vidéki szövetkezeti központok elkezdték működésüket. Éppen azért a gyűlésen főleg azt fogják tárgyalni, vajon az 1899. évi törvény alapján létrejött nagyobb szö­vetkezetek működése milyen irányú volt és milyen eredménynyel járt. Emellett szó lesz a mezőgaz­dasági wariánsokról is, amelyek alatt ők az el­zálogosított ingó dolgokra kiadott zálogjegyeket értik. A gyűlésnek hivatása lesz alakot adni a gaz­dák kívánságainak a hitel terén s meg kell azt is­­ mondania, hogy hol avatkozzék be a törvényhozás azon akadályok elhárítása végett, amelyek idáig meggátolták azt, hogy a mezőgazdasági hitel terén a franciák odajussanak, ahol a szomszédos nemzetek állanak. A gyűléssel kapcsolatban a kongresszus láto­gatói Rheims környékén megtekintik a szövet­kezeti intézményeket és azokat, melyek ember­baráti célokat szolgálnak. A kongresszust a párisi szociális mozgalom rendezi. A megnyitó beszédet Rostand, a szövetkezeteknek e lelkes és nagytehetségű barátja fogja tartani és az egyes előadók részletezik azokat a tapasztalatokat, amelyeket a fennemlített kérdéssel kapcsolatban a szövetkezeti tagoknak tenni alkalmuk volt. Olaszországi szövetkezetek.

Next