Hazánk, 1904. július (11. évfolyam, 155-181. szám)

1904-07-01 / 155. szám

HAZInK. 155. szám, 2 Péntek, 1904. Julius 1s kölcsönökre mutatott rá, mint olyanokra, me­lyekkel a nagykamatu jelzálogkölcsönök felcse­­rélendők volnának, még pedig elsősorban azok­nál az adósságoknál, melyek a múltban a birtokrendezésnél jöttek létre vagy amelyek a jövőben szintén a birtokrendezésből ki­folyólag nehezednek teherként a megvásárolt területre. A miniszterelnök jelen nyilatkozata alkalmából eszünkbe jut Hordaszlai Nándornak az a beszéde, melyelyet 1897-ben mondott el a képviselőházban s melyben először szorgalmazta nemcsak a kis-, hanem akkor még a középbirtok jelzálogkölcsöneinek állami segítséggel való kon­vertálását. Akkor gróf Tisza István még csak mint egyszerű képviselő válaszolt Horánszky Nándornak, azt a nézetét fejtvén ki, hogy a kétszáz holddal s ezen felül bíró földbir­tokosok segíthetnek magukon, mert hiszen ők a takarékpénztáraktól kaphatnak éppen olyan olcsó kamatú kölcsönt, mint aminőt kapnának állami támogatással. Boldogult Ho­­ránszky Nándor emlékezetes szepsi-i beszá­molójában azután már csupán csak a kisbir­tokosok jelzálogkölcsöneinek konvertálását sür­gette, nem szólván többé a középbirtok terzsei­ről. Ám erre a felszólalásra Lukács László pénz­ügyminiszter azt válaszolta, hogy az igen szép dolog, de tessék erre vonatkozólag konkrét ter­vekkel előállani. Horánszky Nándort kora halála megakadályozta abban, hogy ilyen tervvel elő­­állhatott volna, de most Horánszky Lajos be­szédében sem találunk ilyet, sőt a mi­niszterelnök is csak nagy általánosságban beszélt a kisbirtokok eladósodásáról és e föld­­terhek megkönnyítéséről. Amit azonban a hitel­­szövetkezetek és takarékpénztárak közti viszony­ról mondott, a két pénzkölcsönző típus össz­hangban való működéséhez szó fér, amennyiben a takarékpénztárak és a hitelszövetkezetek a kölcsön műveleteknél kétségkívül, hogy egymás cirkulusait érintik, sőt sok helyt a szövetkezetek egyenesen a takarékpénztárak zsarolópolitikájá­­jával szemben nyújtanak védelmet. De erről később szólunk, megjegyezvén itt, hogy általán jó hatást keltett, hogy a miniszterelnök legalább általánosságban foglalkozott az apró gazdasági exisztenciák hitelviszonyainak kérdésével, han­goztatásával a szövetkezeti hitel egészséges fej-A szerb útlevélkényszer. A szerb kormány elha­tározta, hogy július elsejétől kezdve a Magyarország­ból Szerbia területére érkező utasoktól nem kér út­levelet s a szerb kormány reménye, hogy a magyar kormány is beszünteti az útlevélkényszert, amely dologban különben tárgyalások is vannak folyamat­ban. Magyarország részéről — írják Zimonyból — nagy hiba volna, ha az útlevélkényszert megszün­tetné, mert ennek lehet köszönni, hogy utóbbi évek­ben nem járhattak szabadjára Belgrádból izgatók Magyarországba és ennélfogva csökkent a Délvidéken az államellenes törekvés; a magyar leányokkal Szer­biában úgyis nagy mértékben űzött kereskedés pedig az útlevélkényszer megszüntetésével valósággal ve­szedelmes irányúvá válnék, nem is hozva fel okul azt, hogy az útlevélkényszer megszüntetésével a királygyilkos szerb tisztek kirándulásokat tehetnének Magyarországba, ahol különösen a mi hadseregünk tisztikaránál nem valami rokonszenves fogadtatásban részesülnének. A tátrai erdővásárlás. A képviselőház összefér­hetetlenségi bizottsága ma délelőtt folytatta a Nesz Gyula által Münnich Aurél ellen a kormány és Hohenlohe herceg között kötött egyezségi ügyből kifolyólag megindított és június hó 15-én félbeszakí­tott tárgyalását gróf Andrássy Tivadar elnöklete mellett. A mai ülésen Heincz Hugó ismételte röviden a tényállást, majd pedig bejelentette, hogy a mára beidézett tanuk közül Tari Gyula je­lenlegi, Scholz Gyula nyugalmazott főerdőmester és Kégl Ede a Hohenlohe-féle uradalmak jószág­­igazgatója jelent meg, ellenben gróf Csáky Zenó szepesi főispánt betegsége akadályozta a megjele­nésben, de hajlandó lakhelyén, Felsbachon a bíróság előtt vallomást tenni. A kezdőpontok megszövege­zése után a tanuk kihallgatása következett, melynek során Tori Gusztáv és Scholz Gyula kijelen­tették, hogy az erdővásárlásra nézve a kormány és Hohenlohe herceg között létrejött egyez­ményt magát igen, de a körülményeket, melyek között az létrejött, nem ismerik. Igazolták továbbá, hogy Münnich Aurél állandóan mint a Kárpátegye­­sület elnöke járt náluk és a minisztertől is arra kaptak utasítást, hogy Münnichet csak mint az egy­let képviselőjével tárgyaljanak. Mindketten esküt tet­tek vallomásukra. Régl Ede jószágkormányzó csak hallomásból tud az egyezmény létrejöttéről és sem­miféle felvilágosítást adni nem tud. Nesz Gyula arra kérte a bizottságot, hogy kérdezze meg Régitől, váljon­­ - e az az igazgató, aki a Szepes- Bélabányával kötendő vételi ügylet keresztülvi­teléért ötvenezer koronát ajánlott fel ügyvédi honorárium fejében Münnichnek. Münnich Aurél­nak nincs kifogása a kérdés feltétele ellen, ha a bizottság ezt jónak tartja, mert tényleg Kégi volt az az igazgató, akivel ő tárgyalt, de azt hiszi, hogy ez a kérdés a vizsgálat tárgyét képező ügygyel semmi összefüggésben nincsen. A bizottság Nesz Gyula kérelmét teljesíthetőnek nem találja és a kérdést Régihez nem intézi. Végle­ges határozatot azonban a bizottság ma még nem hozott, hanem elrendelte gróf Csáky Zénó­nak az illetékes járásbíróság útján leendő ki­hallgatását. Széll Kálmán — vasútigazgató. Egyes olasz lapok — nem tudni miféle forrásból — azt a hírt közük, hogy a déli vasút igazgatója, báró Klumeczky legközelebb nyugdíjba vonul és helyébe Széll Kálmán volt magyar miniszterel­nököt nevezik ki. A «La Voce Del Popolo» is, amely igen elterjedt olasz lap, a legutóbbi szá­mában egész határozottsággal közli ezt és befe­jezett ténynek mondja. Egy képviselő ünneplése. Nyitráról táviratozzék. Vietorisz Miklós országgyűlési képviselőnek szom­baton mondott beszéde, amelyben a nemzetiségi ba­jokat ismertette, Vágujhelyen nagy lelkesedést kel­tett. Vietorisz tiszteletére szombaton este nagy fák­lyásmenetet rendeztek. Kohanovszky Pál közjegyző, a vágujhelyi szabadelvű párt elnöke, üdvözölte a képviselőt, mire az hosszabb beszédben válaszolt. Végül Helja József iparos tót nyelven fejezte ki a tótajkú, de magyar érzelmű polgárság köszönetét. Német nyelvű közigazgatás Magyarországon.Szent István birodalmában vannak még városok, ahol a közigazgatást német nyelven kezelik. Ezt a kedvez­ményt élvezi Beszterce városa is, aminek következ­ménye a következő eset: A besztercei királyi bíróság egyik hazafiasan gon­dolkodó tagja panaszt tett Beszterce városának egyik közege ellen azon a címen, hogy az illető a halál­eseteket német nyomtatványokon, német nyelven veszi fel, pedig ez a funkció nem is a város admi­sültestál. Mikor a gazda észrevette, hogy törül­köző nincsen, megcsóválta fejét s haragosan ki­ment, Hozott maga. De hogy ezt a mulasztást nem hagyta odakünn szó nélkül, arról meggyő­ződtem : a szolgáló sírása a tornácról behallat­szott. Minthogy a mulatók lármája miatt még úgyis hiába feküdtem volna le, beszédbe ereszkedtem a vendéglős úrral. — Ugyan, hát ilyen sok úri­ember lakik ebben a faluban ? , A vendéglős úr majdnem sértődve igazított helyre: —­ Nem falu ez, könyörgöm, hanem — nagy­község. Oh Károst ne tessék, könyörgöm, holmi elmaradott parasztfészeknek gondolni! Roppan nagy itt az inteligencia ! Van itt, könyörgöm minden a világon: járásbíróság, körjegyzés és csendőrség s ezenkívül még egy egész rakás in­telligens család. És a hüvelykujjával az étkező felé mutatót!­­—Ott benn azok az urak is mind egy szál károsiak. — Igen ? Neki támaszkodott háttal az asztalnak és­­ folytatta: — Ha egy pár héttel előbb kegyeskedett vol könyörgöm, errefelé jönni, még a színészek? itt találta volna. Elfogott a kíváncsiság: — Kinek a társulata volt itt? — A Papolei Tuhutumé. — Hiszen az, tudtommal, csak egy csak 0* trupp. Alig vannak hatan. — Oh nem, könyörgöm ! Mikor idejött, szizette társulatát nyolcra. Ismeri ő már m­i finnyás közönségünket! — S jól ment a társulatnak ? — Nagyszerűen, könyörgöm! Itt koltait ! A HAZÁNK TÁRCÁJA A károsi „Nagy vendéglő.“ — A «Hazánk» eredeti tárcája. — Irta : Jakab Ödön. Mikor kocsimmal a károsi «Nagyvendéglő» udvarán megálltam, a nap immár leáldozni ké­szült. A hosszú úttól szerfölött ki valék merülve s alig vártam, hogy nyugodalmas fedél alá jus­sak, hol a holnapi utazásra magam kényelmesen kipihenjem. Az udvaron egy borotvált képű, hegyes bajuszu emberke fogadott, kinek gömbölyű termetén még mindig a régi jó idők peckes magyar divatja fe­szengett, dolmánya, nadrágja irgalmatlanul ki­­teremtett ézve fekete sujtással. — Van kérem, szobája ? Boldogan mosolygott és erősen dörzsölte a kezét, mintha mosakodnék. — Oh hogyne, könyörgöm! Tessék csak utá­­­­nam sétálni. A tornácon egy pár lustán heverésző kopót félrerugdosott az útból s benyitott egy törpe, gerendás szobába. —­ Méltóztassék, könyörgöm! A képviselő úr is valahányszor beszámolóra jön, mindig ideszáll be. Magam is itt hálok, mikor nincsen vendég. Pompás alkalmatosság. Aztán mély hajlongásokkal kihátrált az ajtón és távozott. Szétnéztem a szobában és — mondhatom — korán sem valók úgy elragadtatva, mint a házi­gazda. Az összes bútorzat alig ért meg benne egy tisztességes bútort, sőt a díván szennyes kelméjének huzata határozottan csökkentette a diván értékét, melynek közepét a köpök hosszú időn keresztül egészen gödrösre heverték. A tükör kék füllel volt gondosan bevonva, hogy üvegét a legyek nyáron ne piszkolják. A fali­képek szintén fátyolozva voltak, alig bírt az ember kivenni valamit a különben rikító színű olajnyomatokból, melyek a világrészek tí­pusait ábrázolták, kevés ruházatú női alakokban. A mestergerendáról egy petróleumos lámpa ló­gott le, porosan, csorba porcellán ernyővel szo­morúan mutatva, hogy valamelyik vendég vigyá­zatlanságból a fejét belevágta. Rövid pihenés után nagyjából levertem az ut porát magamról s átmentem­ az étkező szobába, hogy megvacsoráljak. Ott vastag füstfelhőben valami tizenöt-húsz borozó mulatozott vígan. Lelkesen húzta a károsi első banda mind a két cigánya, kik előtt egyik kurjongató vendég ing­ujjra vetkőzve hadonázta karjával a taktust. A többiek zúgtak, énekeltek s meg-megcsipték a felszolgáló szobalány orcáját, valahányszor mel­lettük elhaladt. Én szerényen meghúztam magamat egy szom­széd asztalnál és siettem, hogy a vacsorán túl­essem. Pár pillanat múlva már minden szem rajtam volt s némelyek hangosan beszélgettek rólam, találgatva, hogy miféle járatban lehetek? Egyik-másik viselkedése azt is nyílván elárulta, hogy velem mindenáron ismerkedni akar. Az ingujjra vetkőzött vendég nem is sokat teke­tóriázott, hanem töltött magának, nyájasan hoz­zám jött s poharamhoz kocintá poharát . Az Isten éltesse az urat, akár hová való ! Lehet, kedvesen meghajtottam magam, ha­nem aztán iparkodtam minél előbb szabadulni ebből a légkörből. A vendéglős gyertyát gyújtott és előzékenyen a szobába kisért, hol éjszakára el volt rendezve már minden: az ágy vetve, egyik faszéken pedig víz egy akkorányi mosdótálban, mint egy jó

Next